Sokan szívükhöz kaphattak, amikor az államfő mosolyogva riposztozott, de az orosz érdekeket egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni.

Az Orosz Földrajzi Társaság november 24-ei díjkiosztó ünnepségén kérdezte meg Vlagyimir Putyin egy kisfiútól, hogy hol ér véget Oroszország határa. A gyerek példásan válaszolt: „A Bering-szoroson túl, az USA-nál”. Ám az elnök így korrigált: „Oroszország határai sehol nem érnek véget”. (A linkkel elérhető videón 05:40-nél)

Nem mintha számítana, de ami engem illet, nem ízlésem szerinti az ilyen hetvenkedés. Még akkor sem, ha az orosz állami televízió kiváló műsorvezetője, Vlagyimir Szolovjov az aznap éjszakai vitaműsor elején kifejezetten szellemesnek találta az államfő riposztját. Bár ő is hozzátette: „Ettől a mondattól biztosan sokan kaptak infarktust a világban”.

Kétségtelen, hogy a múlt héten, Németországban a leköszönő amerikai elnök, Barack Obama nevezte katonai szuperhatalomnak Oroszországot. De én akkor is azt írtam erről: „A hirtelen felértékelés egyik oka lehet, hogy a görög eposzok mintájára, immár erősnek és hatalmasnak akarja mutatni ellenfelét, mert így heroikusabbak láttathatja saját nyolc évének, meglehetősen eredménytelen külpolitikai erőfeszítéseit”.

Mostanság sokan misztifikálják az országot, amelynek lehetőségeiről eddig oly ajkbiggyesztve beszéltek, s a Kreml vezetőjét, amelynek eddigi teljesítményét annyira lekicsinyelték. Talán azért, hogy feledtessék azt a tehetetlenséget és tehetségtelenséget, amellyel a nyugati elit tagjai, elsősorban az USA kormányai és pénzügyi körei, kezelték bolygónk ügyeit az elmúlt negyedszázadban. Putyin erre játszott rá a rögtönzött földrajz-vizsgáztatással.

Ő tudja, miért tette. Mi viszont azt tudjuk, hogy Oroszországnak vannak határai. Még inkább korlátai. Miközben az orosz katonai képességek már a nem szakértőt is elgondolkodtatják, az ország lakosságának száma, a gazdaság egészének teljesítménye elmarad attól, hogy a belátható jövőben szuperhatalomnak lehessen tekinteni az Oroszországi Föderációt. Ám mégis van itt egy bökkenő. Vajon hagyatkozhatunk-e a régi fogalmainkra, a régi beidegződéseinkre?

Ugyanis megtörténhet az, amit egyre többen mondogatnak manapság, hogy a szuperhatalmi gondolkodásnak leáldozott. A hidegháború időszakában az USA-t, illetve a vele szemben álló Szovjetuniót illette a jelző, aztán az utóbbi huszonöt évben csak az Amerikai Egyesült Államokat. Napjainkban azonban, amikor mintha többpólusúvá válna a világ, Oroszország ismét megkerülhetetlen tényezővé látszik előlépni. Főleg akkor gondolhatjuk ezt, ha a Kreml erősségei közé számítjuk a vezetők jó kapcsolatát az iszlám világgal.

Oroszország 146,5 milliós lakosságából 20 millióra tehető a muszlimok száma, akiknek érzékenységével, sőt a fanatikus radikális iszlamisták terrorszervezeteivel, nap mint nap számolnia kell a moszkvai elitnek. Viszont amennyire megnehezíti a dolgukat, annyira segíti is ez. Mert ennek révén az orosz állam polgárait személyes kapcsolatok fűzik az iszlám országaihoz, szervezeteihez. Ez többek között olyan oroszországi – részben népi – tudás felhalmozását jelentette és jelenti, amelyre egyáltalán nem, vagy csak hézagosan tehetnek szert akár a nyugati kormányok, akár a kínai vezetők. Vagyis Moszkva számára adott a lehetőség, hogy erre építve megsokszorozza tényleges erejét, befolyását.

Különösen felértékelődhet ez a szempont most, amikor már tudható, hogy a formálódó washingtoni adminisztráció több tagja nem csupán a Mohamed tanait szélsőségesen értelmezőket utasítja el, hanem úgy ahogy van, magát az iszlámot is. Egyre többen tekintik olyannak tekintik ezt a civilizációt, ezt a kultúrát, amelynek tagjaival eleve bizalmatlannak kell lenni. Ám minél inkább nyilvánvalóvá válik, hogy mind az amerikai, mind az európai országok és vezetőik zsigerből utálják el a muszlimokat, annál nagyobb tér nyílik Oroszország előtt.

Talán nem árt emlékeztetni arra, milyen nagy szerepet játszott az orosz diplomácia abban, hogy a közelmúltban Iránt sikerült kihozni a nemzetközi karanténból. A Szíriában teret nyert iszlámállamista-szervezet elleni fellépéshez Oroszország Irántól kapott támogatást akkor, amikor az USA által vezetett szaúd-arábiai és iraki koalícióval tető alá hozták a közös katonai együttműködési megállapodást. (Más lapra tartozik, hogy ez milyen zökkenőkkel valósul meg, ha egyáltalán megvalósul manapság.)

Az elmúlt hónapokban egymást érték a tárgyalások, a telefonos egyeztetések a Kreml illetve a közel-keleti, ezen belül az Öböl-menti országok, sőt Izrael, továbbá az észak-afrikai államok vezetői között. Az orosz külügyminisztérium sajtószolgálata által naponta közzétett beszédek, találkozók, telefonon történt egyeztetések naponta több eseménnyel bővülő listája is jelzi a rendkívüli aktivitást. Ezen túlmenően, szinte csak találomra: Medvegyev kormányfő a múlt héten Jeruzsálemben tárgyalt, de találkozott a palesztin vezetővel is. Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök tegnap Putyinnal beszélte meg, hogy az Izrael különböző részein pusztító tüzek megfékezéséhez két oroszországi tűzoltó repülőt vezényelnek át.

A héten orosz parlamenti delegáció jár Törökországban is, holott a szír-török határ térségében lelőtt orosz gép, s a katapultálás után ejtőernyővel leereszkedő pilóta levegőben való levadászása miatt egy éve mélypontra jutottak a kapcsolatok. A delegációt a törökül is beszélő (!) kvázi ellenzéki, nacionalista-liberális pártelnök, Vlagyimir Zsirinovszkij vezeti. Mint az orosz állami tévé műsorában Ankarából bejelentkezve elmondta: a cél a néhány hónap múlva, a legmagasabb szinten Moszkvában sorra kerülő találkozó feltételeinek megteremtése. Állítása szerint a törökök nyitottnak látszanak a zsákutcába jutott nyugat–keleti kapcsolatok helyett az úgymond észak–déli (vagyis az Oroszországgal való) együttműködésre, részben akár az euró, vagy a dollár kiváltása mellett is.

Persze, rá lehet legyinteni egy ilyen nyilatkozatra. A diplomácia malmai igen lassan őrölnek, hozzá más, erősebb játékosok is beleszólhatnak a végkifejletbe. Ám tetszik, nem teszik, az máris nyilvánvaló, hogy Oroszország érdekeit egyre kevésbé lehet figyelmen kívül hagyni. Az Obama-adminisztrációnak az a törekvése, hogy véglegesen elszigetelje, és belső nehézségekbe fullassza a Szovjetunió szétesése után az orosz-amerikai oligarchák hathatós közreműködésével a tönk szélére juttatott, majd ismét magára talált országot, egyelőre kudarcnak tűnik fel.

Szereti valaki, vagy sem, de tény, hogy a Putyin által vezetett Oroszországot addig szorongatták katonai, gazdasági és politikai eszközökkel, hogy az lassan feleszmélt. Valahogy úgy, ahogyan az oroszok ellen rendre indított háborúk idején történt. Svédek, lengyelek, mongol-tatárok, litvánok, törökök, krími tatárok, franciák, németek, angolok, amerikaiak, magyarok, románok, s a jó ég tudja még, ki mindenki, azt gondolták, hogy a cárok, vagy a pártvezetők csak blöffölnek, mikor a győzelemről beszélnek a megtámadott, látszólag erőtlen, gyakran rosszul irányított, korrupcióval, önkénnyel terhes országban. És aztán mi lett a vége mindig? #

Címkép: Putyin a 9 éves Miroszláv Oszkirkot kérdezi Oroszország határairól (Fotó: TVCentr)