Győzelminek volt szánva Orbán Viktor június 27-ei értékelése, félelembeszéd lett belőle.

Időnként úgy érzem, be vagyok kerítve, de aki fél, ne menjen erdőbe – mondta nem is oly rég Orbán Viktor rajongóinak győri tábora előtt. Csakhogy nekem az a benyomásom, hogy a kormányzó párt vezetője mintha épp az előttem ismeretlen eredetű félelmeit leplezné azzal, hogy úton útfélen emlegeti a ránk leselkedő veszélyeket. Nem mintha nem vetne fel valóságos problémákat, de ezt anélkül teszi, hogy érdemi vitát nyitna róluk. S talán ennek következménye, hogy rendre elmaradnak a hosszú távra is érvényes, az ország gondjait komplexen kezelő, a nyilvánosság elé tárt megoldási javaslatai. Ezzel szemben, a magányos erdőjáróhoz hasonlóan, mintha hangos kiabálásokkal, füttyögésekkel szeretné elűzni saját nyomasztó érzéseit, amelyekkel aztán a környezetét is megterheli.

Igaz, ez lehetne magánügy is, csakhogy Orbán Viktor történetesen Magyarország miniszterelnöke.

Az ő környezete az ország, sőt Kelet-Európa és az Európai Unió. Ráadásul az alternatíva sem túlságosan biztató. Mert az is lehetséges, hogy a miniszterelnök és famulusai nagyon is számításból sokkolják az embereket. Talán úgy okoskodnak, hogy amíg a nép a külső veszélyekről morfondírozik, addig sem foglalkozik az őt itt és most közvetlenül hátrányosan érintő ellentmondásokkal. Mondjuk, a gyerekek nyolcvan százalékát érintő közoktatás leépítésével, az egészségügy tarthatatlan viszonyaival, a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetével, a túladóztatással, a legaktívabbak, a legképzettebbek tömeges külföldre menekülésével és azzal a gátlástalan rablással, amivel a kormányzók és a hozzájuk közel állók szemérmetlenül öntik saját zsebükbe a közpénz-milliárdokat.

Akár így, akár úgy, sajnos nem volt kivételes a kormányfő június 27-én, Pesten elmondott beszéde. Bizony, bizony Pesten és nem a középosztály valamelyik szokásos budai törzshelyén történt az eligazítás. A bűnös Pestre kellett elzarándokolniuk a legalább felerészt szépkorúakból álló Orbán-híveknek, hogy meghallgassák választottjukat. Ráadásul a zaklatott előéletű, az SZDSZ-es városvezetéshez kapcsolódó Bálnára esett a választás. Mit ne mondjak, a név eleve röhejes egy olyan politikus szónoklatához, aki maga minősíti a jeles eseményen is polgárinak, nemzetinek és kereszténynek az általa vezetett kormányt. De persze az itt a lényeg, hogy az úgynevezett nemzeti konzultáció legutóbbi aktusának lezárására szánta a rendezvényt a pártelnök-kormányfő.

Ez volt a menetrend szerinti ötödik ilyen kezdeményezés. Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” felszólítás alatt futott.

Lezárása alkalmat teremtett arra is, hogy Orbán Viktor egyfajta nyári seregszemlét tartson. Mint mondá: „hogy ne csak úgy szétoszoljanak a hadak, aztán ki tudja, hogy szeptemberben, mikor és hol látjuk egymást újra”. A szóhasználatból ugyebár azonnal kiviláglik, amit fentebb ecseteltem a félelem égisze alatti iránymutatásról: vészterhes időket élünk, amelyek közepette a hadak szervezése magától értetődő, jóllehet az éber vezérnek résen kell lennie, ha azt akarja, hogy talpasai ne dezertáljanak a röpke két nyári hónap alatt. Pedig okuk erre – legalábbis a vezér szavai szerint – semmi, hiszen azzal biztatta őket, s talán önmagát is, Orbán Viktor:

– „mi a magunk magyar módján vagyunk sikeresek”;

– „mi úgy illesztjük be a nemzetközi tényezőket a magunk gazdaságpolitikájába, hogy abból olyan siker keletkezik, ami első helyen a magyaroknak jó és utána a többieknek”.

Eszerint idehaza lényegében rendben mennek a dolgok.

Hála – a kormányfő szerint – Schmitt Pál „alkotmányozó köztársasági elnökünknek”, Boross Péter miniszterelnök úrnak, aki „a mostani polgári, nemzeti és keresztény kormány munkáját tanácsaival és tapasztalataival, bölcsességével segíti”, Dalma asszonynak, akinek azt köszönhetjük, hogy „itt van Mádl Ferenc köztársasági elnök urunk emléke is”. Kifejezett kézcsók jár Antall József özvegyének is, akivel együtt „– anélkül, hogy beszélnénk erről – meg tudjuk idézni az első demokratikus kormányzat emlékét is, amely fontos útravaló a mostani kormányzat számára”. És persze ez a siker nem lenne teljes – a néven nem, csak egyik tisztsége szerint megnevezett – KDNP-elnök, a „bevált szövetséges és jó bajtárs”, illetve a „hátországot biztosító Kósa Lajos frakcióvezető urunk”, továbbá Varga Mihály miniszter úr nélkül, aki úgymond lehetővé teszi, hogy a szónok ne a pénzügyekkel, hanem más, politikai természetű ügyekkel tudjon foglalkozni.

Nem vitás, kivételes nagyságok! Bizonyára SZILÁRD támaszai a miniszterelnök úrnak. Végtére is ő mondta. De akkor miért ez a mostani beszédben is lépten-nyomon előtörő rettegés? Miért fogalmaz így a valamikori saját és környezete szerepével kapcsolatban picike csúsztatással élő Orbán Viktor: „Amikor 1990-ben elindítottuk, majd 2004-ban sikerre vittük Európa újraegyesítését, nem gondoltuk volna, hogy Európa egysége és jövője még a mi életünkben újra veszélybe kerülhet. Néhány éve azonban ismét azt látjuk, hogy Európa veszélyben van. Veszélyben az egysége, s ezért veszélyben a jövője is”. A szónok szerint olyan a helyzet, mint Szent László idejében – akinek pechjére, születésnapja okán kellett elviselnie, hogy tettei párhuzamba állíttassanak a mai feladatokkal: „Stop Brüsszel. Stop migránsok. Stop Soros”.

Innentől a beszéd ennek a három jelmondatnak az értelmezése, rémisztő víziókkal terhelt magyarázata. Orbán Viktor leginkább azt ecsetelte hosszasan, mi vár ránk, ha nem állítjuk meg

– Brüsszelt és a „brüsszelita Schulz elvtársat”, az Európai Egyesült Államok híveit, akik „valójában egy birodalmi központot akarnak, ahonnan akadálytalanul keresztülvihetik az olyan ötleteiket, mint az illegálisan érkezett migránsok szétosztása, a közös adópolitika vagy a közös szociális politika”, s akikkel szemben állnak azok az Orbánhoz (Schumanhoz, Adenauerhez, De Gaulle-hoz) hasonlók, akik a nemzetek Európáját akarják;

– a migránsokat és az európai vezetés elsősorban baloldali szárnyát, amely „érvek arzenáljával bombázza Európa polgárait, és próbálja elaltatni éberségüket”;

– Soros Györgyöt, a „magát felsőbbrendűnek képzelő, elszánt és sikeres pénzembert”, aki „magyar, tehát eszes”, s aki „egy kiterjedt maffiahálózatot működtető spekuláns, aki Európa békéjét és jövőjét veszélyezteti”.

E tételmondatokat értelmezte Orbán Viktor oda-vissza többször is.

Hogy közben az eredeti határidőhöz képest két héttel meghosszabbított, úgynevezett nemzeti konzultációról megállapítsa: „hazánkban szinte teljes konszenzus van abban, hogy gazdaságunk függetlenségét és migrációs politikánkat meg kell védenünk a brüsszeli beavatkozástól”. Ami persze megint csak csúsztatás, hiszen a több mint 8 millió kérdőívből a miniszterelnök bejelentése szerint is alig 1,7 millió érkezett vissza, bár ezt az adatot sem ellenőrizte még egy közjegyző sem. És ha még azt is hozzátesszük, hogy ez a feltételezett sokaság nyilvánvalóan nem tükrözheti a társadalom szociológiai szerkezetét, s hogy a felkínált kérdések és válaszlehetőségek – egy korábbi cikkemben kifejtettek szerint is – meglehetősen tendenciózusak voltak, ennek a miniszterelnöki hivatkozásnak csupán propaganda értéke van.

Igaz, ezt a hatást ezúttal sem kellene lebecsülni. A félelembeszéd – a megelőző, uszító plakáthadjárattal, az állami médiumok minden negyedórában sugárzott, gyűlöletkeltő híreivel együtt – nagyon is célba talált és találhat. Továbbra is eltereli a figyelmet az országló kaszt féktelen mohóságáról, egyáltalán más létkérdésekről. Köztük azokról a gondokról, amelyeket jól tár fel a magyar miniszterelnök, viszont magatartásával valójában akadályozza az egész Európa, sőt világ összefogását az ezek miatti feszültségek érdemi és tartós enyhítése érdekében. (Amint erről már magam is írtam két éve, sőt annak előtte is.) Mindezt annak érdekében, hogy a hatalomtechnikus Orbán Viktor minél inkább meghosszabbítsa uralmának idejét.

Innen nézve, bizonyára nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük: Orbán Viktort és holdudvarát a félelemérzet vezérli. Az attól való félelem, hogy ha elveszítik a hatalmat, akár számon is kérhetik rajtuk a harmadik köztársaság demokratikus intézmény-rendszerének meggyengítését, lebontását, a közpénzekkel való önkényes bánást, sőt a gátlástalan rablást, a jogbizonytalanságot, az ország szellemi kivéreztetését. És mindennek legteteje, vagy ha úgy teszik, legalja: a félelmük leplezésére a társadalom félelemérzetét a bénultságig fokozzák. Halovány fény az alagút végén: ha jól érzékeltem a televíziós közvetítés vágóképein a gondterhes tekintetekből, a csak gyéren felhangzó tapsokból, a teremben ülőknek a szónoki poénkodásra adott, korántsem egyöntetű nevetgéléséből, erre talán már a legkipróbáltabb hívek egy része sem egészen vevő. Győzelmet ünnepelni jöttek, de alighanem sokan kétségekkel, ha nem kifejezett félelemérzettel távoztak. Talán felsejlett egyesekben: ez a hatalom sem tart örökké, kezdhetnek egy újabb igazodásba. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a Fidesz-frakciónak a nemzeti konzultációt kísérő, Álljunk ki Magyarországért! országjáró rendezvénysorozatának záróeseményén a Bálna Budapest Rendezvényközpontban, 2017. június 27-én. (Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet)