BEKIÁLTÁS: De miért épp Erdogan ellen?

A proletárok ugyan nem egyesültek, ám a tőkésosztály tagjai a legjobb úton vannak ehhez.

2019-11-07erdoganorbanbudapest.jpg

Lazán háborús bűnösnek minősítette Recep Tayyip Erdoğan török elnököt a Klubrádió műsorvezetője, Para Kovács Imre. Ráadásul, ezen a héten, csak én, kétszer hallottam ezt tőle. A könnyedén kiosztott jelzővel gondom van. Az egyik: ilyen súlyos kijelentést, egyébként bármilyen ítéletet, illene bizonyítani. A másik: a műsorvezető nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta, hogy az utóbbi másfél évtized közel-keleti és észak-afrikai vérengzéseit ifjabb Bush, Bill Clinton és Barack Obama indította el. A most a közfigyelem előterébe került török–szíriai kurd konfliktus a NATO-nak a törvényes szíriai kormány megdöntésére irányult, kudarccal végződött beavatkozása nyomán éleződött ki. De a gyökerek egészen odáig vezethetők vissza, hogy az I. világháború után a nagyhatalmak úgy húzták meg a határokat, hogy azok magukban hordozták a későbbi ellentéteket. Gondoljunk csak Trianonra!

Egyébként üzenem ezt Karácsony Gergely főpolgármester úrnak is, aki legföljebb a NATO-ban viheti még sokra, ha ugyanolyan módon minősítget embereket, amint azt most Para Kovácshoz hasonlóan tette. Jogilag védhető bizonyítékot kérek, ha lehetne, mert nem a saját nevében beszél és cselekszik, hanem immár az enyémben is! Egyébként az orbáni módit követi, csak az ellenkező oldalon, amitől igencsak tartottak sokan, akik a szavazatukkal támogatták. De hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, az fölöttébb elgondolkodtató. Átérzi-e a hivatalával járó felelősséget ez az ember, vagy esetében is marad a hatalmát szolgáló propaganda, csupán mosolygósabb változatban?    

Az USA nélkül nem ment volna

A kurdoknak, ennek a negyvenmilliós népnek országot sem juttattak, ezért főleg Törökországban, Szíriában, Irakban, Iránban élnek, kisebb-nagyobb mértékben konfrontálva az adott állammal. Ez is jelzi: óvatosan a csalhatatlan, a megfellebbezhetetlen verdiktekkel. Mindazonáltal a Klubrádiót, összes hibájával együtt, az emeli a kormányzati propagandacélok alá rendelt médiumok fölé, hogy hajlandó ellenvéleményeknek is helyet adni. November 7-én, Erdoğan budapesti látogatásának reggelén például megszólalt az adásban Egeresi Zoltán Törökország-szakértő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutató Központjának kutatója. A török csapatoknak az Északkelet-Szíriába, a korábban az Egyesült Államokkal szövetséges kurd milíciák által ellenőrzött, török határ menti szűk sávba, október 9-én, az amerikaiak hirtelen, vagyis Ankara és Washington, s feltehetően Moszkva és Damaszkusz egyeztetése alapján végrehajtott kivonását követő bevonulásával kapcsolatban a következőket mondta a linkkel elérhető műsorban 36:00-nál:

 „A törökök a határövezeti intervenciót azzal magyarázták, hogy nekik nem a kurdokkal van alapvetően problémájuk, hanem az északkelet-szíriai területet ellenőrző katonai-politikai szervezettel, amit a török fél a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK – az 1984 óta a török elnyomás ellen harcoló kurd gerillaszerveződés – KDL) helyi szervezetének tart. (…) Az európai felháborodás és a nyilatkozatháború ellenére kiderült, hogy az Európai Unió, vagy az európai nagyhatalmak, mint Németország vagy Franciaország sem kívánnak belebonyolódni az észak-szíriai helyzetbe. El lehet ítélni az oroszokat (akik katonai rendőri egységekkel biztosítják, hogy a lehető legkevesebb atrocitás történjék – KDL) vagy a törököket, de a megegyezésük, amit október végén kötöttek, szavatolja, hogy most úgy-ahogy, de béke legyen Északkelet-Szíriában. A törökök ugyanis leállították az offenzívát a Szocsiban kötött megállapodást követően.”

A műsorvezető, Szénási Sándor – más, akárcsak ezen a reggelen a témával kapcsolatban hallott megnyilatkozásaiból tudható ez – nagyon nem ért egyet ez effajta a megközelítéssel. Azonban becsületére legyen mondva, elviselte a megszólaltatott álláspontját. Hogy aztán ez riporteri erény-e, avagy felróható távolságtartás, szubjektív megítélés kérdése. De ha már a kérdéseknél tartunk, az az izgalmasabb, miért mérnek oly gyakran kettős mércével a magukat nyitott, toleráns, liberális gondolkodásmóddal jellemző médiamunkások, politikusok, elemzők. Ha a jelenség lélektani oldalát nézzük, az a gyanúm, hogy rájuk (talán valamennyiünkre?) is érvényes Nádas Péternek az az egészen más összefüggésben kifejtett gondolata, miszerint a „kádárista kispolgár” mentalitása jelenik meg abban, amikor csak azokat a forrásokat fogadja (fogadjuk) be, tekint (tekintjük) érvényesnek, amelyek a belé (belénk) ivódott előítéletekkel egybevágnak.

Ha ez a kispolgár „szükségét látja, akkor a demokrácia (az emberi jogok – KDL) nevében tiltakozik a személyét és családját (közösségét – KDL) ért sérelmek ellen”. (Nádas Péter: Önkéntelen vallomás, Edelsheim Gyulai Ilona emlékezései, Leni sír, Válogatott esszék, 1. kötet, Jelenkor 2019, 80. oldal)

Ezt már én teszem hozzá: ha ez a kispolgár szükségét látja, akkor Tízparancsolat ide vagy oda, minden további nélkül megengedő a szívének kedves hatalom olyan cselekedeteivel szemben, amelyekkel kapcsolatban dühös kirohanásokkal reagál, ha azt az ellenlábasok követik el. Talán meghökkentő, de gyakran az a benyomásom, hogy nem csupán az autoriter kormányzás támogatói, de a magukat demokratikus ellenzékinek tekintők között is sokan vannak, akik „történeti dokumentumokat minden bizonyítás nélkül hamisítványnak tekintenek”, amint azt Nádas megállapítja a grófnőről, Horthy István özvegyéről az emlékirata alapján. Legfeljebb azzal egészíteném ki ezt, hogy még ennél is gyakoribb, amikor egyszerűen figyelmen kívül hagyják a véleményüket nem erősítő forrásokat, esetleg nem eléggé mélyednek el azokban, mert ez megerőltető. Könnyebb alkalmazkodni a sztereotípiákhoz.

A jogvédők nem bírálják Amerikát

Márpedig csalafintaságok bőven buzogtak ránk az elmúlt három évtizedben is, nem csak a Szovjetunió által meghatározott rendszerben. Az a benyomásom, hogy a magyar értelmiség ellenzéki részét elsősorban befolyásoló liberális médiumokban még mindig ott tartanak, ahol Francis Fukuyama az amerikai filozófus, politikai közgazdász 1992-ben. Akkoriban olybá tűnt fel, hogy a kapitalizmus megnyerte a két nagy huszadik századi társadalmi rendszer közötti – a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok által fémjelzett – küzdelmet. Ezért nagy visszhangot kiváltott, „A történelem vége és az utolsó ember” című művében kifejtette: a liberális demokrácia az emberiség ideológiai fejlődésének végpontja, a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége. Ebben az eufórikus hangulatban a Wall Street Journal-ban, a New York Times-ban olyan szakcikkek jelentek meg, amelyekben neves szerzők vetették fel, hogy Afrikában, a Balkánon és más régiókban

„egyes országok még nem alkalmasak arra, hogy magukat kormányozzák”, ezért „a civilizált világ küldetése, hogy eljusson ezekre a kétségbeejtő helyzetben lévő helyekre és kormányozzon”. (V.ö.: Kate Hudson: Rendszerváltás, 1989–1990, Válasz a kérdésekre, Eszmélet, 123. szám, 6–7. o.)

Többségünk természetesen nem tudott ezekről az akár erőszakos újgyarmatosítással kapcsolatos nézetekről. Ám elég nehezen hihető, hogy akik akár az USA-ban, akár idehaza tudósítóként, szakújságíróként, kutatóként nyilatkoztak meg az amerikai világ minden világok legjobbika szellemében, hogy elfogadtassák velünk a végül mindent letaroló, neoliberális, vagy ha úgy tetszik, szélsőségesen konzervatív felfogás alapján kiépülő új társadalmi-gazdasági rendszert, ne ismerték volna ezeket a bicskanyitogató nézeteket. Ám ahelyett, hogy egyáltalán megosztották volna a magyar közvéleménnyel a tudásukat, ne adj isten riadóztattak volna bennünket a ránk váró veszélyek miatt, nagy elánnal magyarázták, miért helyes, hogy az 1991-es, első Öbölháborúban a NATO világméretű csendőri erőként lépett fel. Ugyanez a magatartás jellemezte a megmondó embereinket, amikor az Amerika által vezetett katonai szövetség, megalakulása óta először, támadó hadműveleteket indított az európai kontinensen, először Boszniában, majd a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen, immár a gyorsított és könnyített feltételek alapján a tagok közé emelt Magyarország, Csehország és Lengyelország bevonásával, támogatásával.

Ám a nemzetközi jogvédők, a liberális politikusok, újságírók akkor hallgattak. Legalábbis nem emlékszem, hogy Magyarországon átütő erővel helyet kapott volna a tiltakozásuk az olyan, a nyugati világ vezető hatalmai által szorgalmazott hadműveletek ellen, amelyek civil áldozatok ezreinek, százezreinek halálával jártak, és milliókat tettek földönfutóvá az elmúlt évtizedekben. A teljesség igénye nélkül: 2001-ben a NATO megkezdte az azóta is tartó katonai beavatkozását Afganisztánban. Ezt követte Irak 2003 és 2011 közötti, az Egyesült Államok vezetésével, nemzetközi erőkkel történő megszállása, az elnök kivégzése. Az egykori diktátor alatt virágzó országban azóta sincs nyugalom. A külföldi katonai műveletek, a vallási, törzsi ellentétek által is szított összecsapások, merényletek halálos áldozatainak számát jóval több, mint egymillióra becsülik. És akkor még nem beszéltünk a sebesültekről, a lakásaikat, vagyonukat elvesztőkről. Az egykori elnök alatt is voltak tisztogatások, de ezek érintettjeinek száma néhány százaléknyi lehetett annak, ami a nyugati, úgymond demokráciaexportnak lett a következménye.

2011-ben az USA közreműködésével lincselték meg Moammer Kadhafi elnököt. Kétségtelenül diktátor volt. De a bűne nem ez, hanem az, hogy Washington ellen lázadt, s megkérdőjelezte a dollárt, mint világpénzt, amelynek egyebek között nagy szerepe van abban, hogy a fejletlenebb országokból a megtakarítások az USA-ba áramlanak. Nem úgy, mint a szaúdi vezetők, s még sokan mások, akik tegyenek bármit országukban Washingtonhoz készségesen viszonyulnak, s ezért mindent elnéznek nekik. Kadhafi hatalmának megdöntése után teljesen szétzilálódott az addig a nagy többség számára élhető ország. Aztán a polgárháborús helyzet 2014-ben új szakaszába lépett. Azóta is több hatalmi csoport vetélkedik Líbia egyes területeinek és olajtermelésének ellenőrzéséért. Hullanak az emberek, pusztulnak az értékek, ám legyen, ha a cél jó. Vagy jónak mondják… A halottakat pedig már nem lehet megkérdezni, hogy akartak-e valaha élni nyugati típusú demokráciában, amiről persze maguk életükben sem tudták, hogy eszik-e vagy isszák. Ahogy mi, itt 1989-ben. Pedig mi azért...

2011 a tunéziai összecsapások éve is volt, amit ugyanebben az esztendőben a szíriai ellentétek kiélezése követett. Az USA mozgósította a kurdokat, felfegyverezte az iraki hadsereg volt tisztjeit és a radikális iszlamistákat. Többek között közülük kerültek ki a később okkal halálos ellenségnek minősített Iszlám Állam vezetői. Szaúd-Arábiától Izraelen, Törökországon át Iránig nem volt ország, amely közvetve vagy közvetlenül ne vett volna részt a helyzet élezésében. A fő cél az volt, hogy transznacionális cégek szerezzék meg a Szíria területén húzódó és fejlesztendő kőolaj- és földgázszállítási útvonalak fölötti ellenőrzést, illetve ennek megakadályozása. A következmény: csaknem 400 ezer halott, több millió menekült, sok milliárd dolláros kár.

Amit szabad Washingtonnak, tilos Moszkvának

Ehhez képest egészen elképesztő, hogy a jogvédő civilek mindig akkor kezdik hallatni a hangjukat, amikor Oroszország lép valamit. Szemrebbenés nélkül elfogadják, amikor az USA bejelenti, hogy ennyi meg ennyi összeggel támogatja, kiéheztetéssel, a külföldön elhelyezett valutatartalékok visszatartásával fojtja meg Venezuelát, hogy új elnököt segítsen hatalomba, de a nemes lelkek föl vannak háborodva, ha Moszkva jelzi: határai mentén, a geopolitikai szempontból számára meghatározó közel külföldön érdekei vannak. Mondjuk Ukrajnában. Ennek ellenére azzal szembesül, hogy az USA-nak akarják átjátszani a Krímben, a majd három évszázadon át kiépített támaszpontját. A nyugati világ viszont tajtékzik, amikor ezt meghiúsítják Moszkvából úgy, hogy senkinek nem görbül meg egy haja szála sem, ráadásul az akciót népszavazás is szentesíti. A határok, a területek példátlan megváltoztatásáról szól ezután a fáma, mintha az 1990-es évektől nem egyesült volna a két Németország, nem vált volna ketté Csehszlovákia, nem darabolódott volna fel a Szovjetunió és Jugoszlávia jogilag fölöttébb vitatható módon, hogy csak a legismertebb példákat említsem.

Az oroszok azonban kettős mérce alá esnek. Miközben az USA fenntartja magának a jogot, hogy bármely állampolgárát bármilyen áron kimentse, ha a világ bármelyik pontján bajba kerül, a művelt világ az oroszok ellen ágál, miután amerikai szervezésben puccsot hajtanak végre Kijevben, hogy elmozdítsák az oroszbarátnak mondott – leginkább kétkulacsos – államfőt, s ezzel együtt diszkriminálni kezdik az ukrajnai orosz ajkú polgárok milliót. A világnak szeme sem rezdül, amikor az új hatalom fedezi az újfasiszták randalírozásait, köztük azt, hogy embereket élve égetnek Odesszában. Eközben a nacionalista különítményesek ellen fegyvert fogott, idővel Ukrajnától elszakadni akaró, szabadságukért harcolókat, akiket persze Oroszország nyilvánvalóan támogat, ócsárolja a Nyugat, s még azt sem hajlandó tudomásul venni, hogy a demarkációs vonal menti települések elsősorban a szakadár oldalon vannak, következésképp a tízezernyi civil áldozat többségét ukrán oldalról érte a lövedék. Ezzel szemben az összesített adatokat közlő nemzetközi sajtó azt a látszatot kelti, mintha a halottak és a sebesültek a felkelők számláját terhelnék.

Ugyanez a helyzet a szíriai szerepvállalással. Természetesen nem arról van szó, hogy Oroszország önzetlenül lépne fel a helyzet stabilizálása érdekében. Ám kétségtelen, hogy ellentétben a NATO agressziójával, Moszkva a törvényes kormánnyal kötött megállapodás alapján vesz részt a folyamatokban. Beavatkozása nyomán enyhült a feszültség, a legtöbb helyen elültek a harcok. Ráadásul a térség valamennyi meghatározó államával egyeztetve lépett. „Ne lépjen! Mi mondjuk meg, hogy mi a helyes, s hogy ki, mit tehet!” – üzenik Moszkvának a megmondó emberek, s üvölti utánuk ugyanezt az agymosott tömeg. Ám akárhogy is, Oroszország mégis növekvő és immár megkerülhetetlen szerepet játszik a Közel-Keleten, amit mind többen fogadnak el az USA szövetségesei közül, s láthatóan kénytelen-kelletlen, netán megkönnyebbülve fogadja el Washington is, mert ezzel csökken a rajta lévő nyomás. Emiatt csöppet sem csodálkoznék, ha Oroszország lassan hivatalosan is belépne azoknak az országoknak a csoportjába, amelyek biztosítják Izrael védelmét, Irán féken tartását, Szíria stabilitását, garantálják Törökország érdekeinek érvényesülését. Ami pedig a transznacionális érdekek szempontjából a legfőbb, szavatolják az energiahordozók szabályozott kitermelését az árstabilitás érdekében, hogy minél kevesebb váratlan esemény zavarja meg a világgazdaság folyamatait.

A globális kihívások nem kezelhetők nemzeti szinten

Mindezek olyan fejlemények, amelyek felülírják a kilencvenes évek rutinjait, amelyek alapján nagyrészt még ma is megítélik a hírmagyarázók a világot. Ebben a helyzetben a huszadik századi sémák és előítéletek alapján bizonyosan nem értelmezhetők az események és a világgazdaság egyes szereplőinek indítékai, szerepvállalásai. Eddig sem volt sok értelme, ha jókra és rosszakra osztottuk a nagyhatalmakat, hiszen azok csupán a mozgásterüket meghatározó osztályok, csoportok érdekeit képviselték. Azonban a változás, amire utalok, végképp felejthetővé teszi a szokásos, sok tekintetben érzelmi alapú megközelítést. Ami például Oroszországot illeti, nem lennék meglepődve, ha uralkodó elitje a jövőben a jelenleginél erőteljesebben betagozódna abba a nemzetközi rétegbe, amely a fentebb említett transznacionális tőkések csoportját alkotja nemzetiségétől függetlenül.

William. I. Robinson: Tőkésosztály, transznacionális államapparátusok és globális válság című tanulmányában oldalakon át részletezi az államok fölötti, a gazdasági és egyre inkább a politikai folyamatok koordinálását globális méretekben végző transznacionális tőkésosztály intézményeit (IMF, Világbank, WTO), fórumait (Trilaterális Bizottság, Bilderberg-csoport, G8, G20, Davosi Konferencia), illetve azonosítja a globális tőkemozgásokra tényleges befolyással lévő körökben ténykedők maroknyi körét. (Eszmélet, 122. szám, 10–20. oldal.) A különböző kutatócsoportok általa közölt adatai szerint a 2010-es évek elején összesen 13 céget azonosítottak, amelyekben 161 személy alkotja a transznacionális tőkéscsoportok magját. Az illetők 22 országból származnak, ezen belül 45 százalékuk az Egyesült Államokból. De vannak köztük szingapúri, indiai, dél-afrikai, brazil, vietnami, hongkongi/kínai, katari, zambiai, tajvani, kuvaiti, mexikói és kolumbiai tagok is. A tanulmányban szintén vannak adatok arról, milyen elképesztő vagyon fölött uralkodik a szuperosztályba tartozó 6000–7000 személy, s miként váltogatják egymást a globális intézményekben és a kormányokban ugyanazok.

Természetesen azt ma még senki sem állíthatja ép ésszel, hogy globális világkormány jött volna létre a háttérben. Annak azonban kétségtelenül határozott jelei vannak, hogy a proletárok ugyan nem egyesültek, ám a transznacionális tőkésosztály tagjai a legjobb úton haladnak ehhez. Viszont az a benyomásom, hogy a megmondó embereink éppen ezeket a szempontokat hagyják figyelmen kívül, amikor nem érzékelik, hogy a politikusok és a helyzetet a megszokott sémák alapján leírni képtelen közgazdászok süketelését átvéve még mindig nemzetgazdaságok versengéseként, az imperialista tőke jól fizetett kiszolgálóinak tekintett hazai komprádor elit működésével, a kizsákmányolás hagyományos fogalmaival magyarázzák a tömegnek a viszonyokat. Be kell vallanom, ezzel összefüggésben nekem magamnak is van mit módosítanom a szemléletemen!

Mindenesetre egyre nyilvánvalóbb, hogy a globális vállalatok olyan vegyes, egymással szinte kibogozhatatlanul összefonódó, néhány száz nagy konglomerátumot alkotnak, amelyek nemzeti hovatartozása lényegében értelmezhetetlen. E transznacionális vállalatok – és az általuk mozgatott államok – legfeljebb egymással versenyeznek, leginkább persze osztozkodnak egy-egy nemzetek feletti piac megszerzéséért. Viszont közös céljuk, hogy kezeljék a Reagan-adminisztráció, a Thatcher-kormány, a Blair- és a Schroeder-kabinetek által követett, akkor helyesnek tartott, gazdaságpolitika, majd az Európai Unióban a maastrichti szerződés nyomán kialakult, mára közveszélyessé vált helyzetet. Ezt a meg-megújuló válságok, recessziók, a pusztító klímaváltozás felgyorsulása, a szélsőjobboldal és az újfasizmus, az egyre amorálisabb politikai rendszerek jellemzik. És akkor még nem is említettem azt a feszültséget, ami abból adódik, hogy „a nemzetek közötti és a nemzeteken belüli egyenlőtlenségek a világtörténelemben soha nem látott szintet értek el”. (V.ö.: Kate Hudson: Rendszerváltás, 1989–1990, Válasz a kérdésekre, Eszmélet, 123. szám, 6–9. o.)

Marx, Madách, Táncsics nevében

Oroszországot említve, annak múltjához természetesen hozzátartozik a Szovjetunió és a cári világ minden pozitív és negatív jelensége, amelyek elválaszthatatlanul fonódnak össze. Például a birodalomépítéshez, a szibériai, a közép-ázsiai gyarmatosításhoz a nomád népeknek a civilizációba történő beemelése, azok anyanyelvi írásának megteremtése, egészségügyi ellátásuk megszervezése fűződik. A bolsevik diktatúra révén pedig többek között olyan ipari kapacitások jöttek létre, amelyek lehetővé tették a világ egyik legnagyobb népirtójának, a hitleri Németország támadásának kivédését. Az ennek nyomán született, sokat és okkal kárhoztatott Jaltai megállapodás következtében ugyanakkor – máig nem feledhető áldozatok árán – sor került a közép-európai országok döntő részben szegényparaszti népességének a feudalizmusból való kiemelkedésére, egy az állam által uralt, ám mégis szociális társadalom létrehozására, amelynek tapasztalatai talán egy majdani közösségibb társadalom megteremtése során is hasznosíthatók lesznek.

A november 7-én, Budapesten utcára vitt több ezer fiatal és idős tüntetővel támadott múltbeli és jelenlegi Törökország és annak vezetője ellen ugyanígy pro és kontra lehetne felsorolni érveket. Ám miközben az ember azon csodálkozik, hogy ha már…, akkor miért nem hangzik el az Egyesült Államok, illetve más nagyhatalmak neve a kormányok, a hadseregek, a rabszolga kereskedők és rabszolgatartók gyarmatosítás- és legújabb kori terület- és befolyási övezet-szerzési, illetve közelmúltbeli, közel-keleti vagy dél-amerikai piszkos szerepvállalás miatt. Legfőképpen pedig azt nem érti az ember, miért nem veszik észre a kiabálók, hogy amit, s akit támadnak, azok ugyanazt a kapitalizmust képviselik. Egy szemléletes példa: az amerikai fegyverek védelmében az iraki energiahordozók kiaknázásában jelen vannak kínaiak és az orosznak tekintett Gazprom és a Rosznyeft is – ezek egyébként szintén nemzetközi cégek. Teszik ezt annak alapján, amit Paul Bremer, Irak amerikai kormányzója, alig néhány héttel a megszállás után mondott: Irak az amerikai védőernyő alatt a világ bármely tájáról érkező befektetők számára üzleti lehetőségeket biztosít. (Forrás: W. I. Robinson: Tőkésosztály, transznacionális államapparátusok és globális válság, Eszmélet, 122. szám, 9. oldal.)

Nyilván lesznek, akik megértik, hogy mindezzel nem akarok pálcát törni semelyik állam vezetője, és semmilyen ország felett. Egyúttal igazolni sem akarom cselekedeteiket, csupán rávilágítani arra, hogy nem olyan a világ, amilyennek eddig hittük. Mások, s feltehetően ők lesznek többen, az USA-val, a nyugati nagyhatalmakkal szemben bizonyára Oroszország, Törökország, Szíria, ha úgy tetszik Putyin, Erdoğan, Bassár el-Aszad, illetve mindazok pártolásával vádolnak meg, akiknek elítélését mostanság napirenden tartják, a jó ég tudja, milyen hatalmi centrumokból. Holott csak kicsit kell megkaparni a felszínt, s kiderül, hogy amikkel az itt felsoroltakat elítélik, azokkal, vagy még nagyobb vétkekkel, azokat is pellengérre lehetne állítani, akiket momentán isteníteni illik. Teszik ezt például az úgynevezett európaiság, a szolidaritáshiányos, az öncélú fogyasztást ösztönző, az egyén elmagányosodásával járó fehér civilizáció, vagyis egy valójában rasszista felfogás nevében, amit ők magasabb rendűnek tekintenek, miközben nem veszik figyelembe, hogy a leszólt kultúrák miért olyanok, amilyenek, és figyelemre sem méltatják azokat a bennük rejlő, esetleg stabilabb értékeket, amelyek akár az emberiség számára is megoldást kínálhatnak egy végzetes katasztrófahelyzetben.

Nézetem szerint, a világ folyamatainak megértésében azok járnak jobban a rögeszméikhez ragaszkodókkal szemben, akik kinevetik a politikusokat, hírmagyarázókat, szakértőket, akik még mindig az avítt felfogásuk nevében bolondítják őket, leginkább persze azért, hogy a manipulálják a közönséget. Pénzt érő képviselői helyet jelentő szavazatokért, nézettségért, hallgatottságért, közismertségért. A megszokott sémák előadásával, az aha-élmény felkínálásával könnyű sikert lehet elérni, s eközben akár az olyan kézen fekvő kérdésekről elterelni a figyelmet, hogy ugyan miért engedik a békés tüntetéseket a hatalmi körök, ahol ugyebár válogatott szidalmakkal illetik őket, olyan gonosztetteket tulajdonítanak nekik, amelyeknek a töredékéért is ölre menne két színjózan ember, ha úgy becstelenítenék meg, amiként ezt a politikusok, a közéleti szereplők esetében naponta tapasztaljuk. S ami ennél is fontosabb: miért halnak el rendre ezek a nagy elánnal, nagy fogadkozásokkal indult demonstrációk?

A válasz igen kézenfekvő: mert nem kérdőjelezik meg magát a rendszert, a transznacionális kapitalizmus rendszerét, amelynek csúcsain egyelőre hatékonyan érik el, hogy maga a fogalom se jusson el a tömegekhez. A rendszer részeként működő civil szervezetek eleve kizárják céljaik közül a hatalom megragadásának lehetőségét, a társadalom közösségivé tételét, azaz a szisztéma valódi kritikáját. Eseti ügyekben hallatják a szavukat, eseti ügyekre mozgósítanak. Zöldfelületek védelmére, a hajléktalan kérdés kezelésére, egy-egy adófajta eltörlésére, közlekedési anomália megszüntetésére és így tovább. Odáig soha nem jutnak el, hogy rámutassanak arra: ezek a kérdések egymással összefüggenek, s végső soron a kizsákmányolással az egyre szűkebb körnél felhalmozódó többletek vérlázítóan igazságtalan, a tőkés társadalom törvényszerűségei alapján történő, a közösség egészének szempontjait másodlagosnak tekintő elosztására vezethetők vissza. Igen, jól érzékeli az olvasó, oda lyukadtunk ki, ahova mindig is kilyukadunk Marx Károly vagy ha úgy tetszik, Madách Imre vagy Táncsics Mihály óta: a tőkések után valamikor a dolgozóknak is egyesülniük kell. Persze erre, csak egy világméretű katasztrófa fogja rákényszeríteni az emberiséget. Ám addig is az értelmiségnek, köztük mindenféle, magukat progresszívnak tekintő médiumoknak és médiamunkásoknak legalább olyannak kellene bemutatniuk a világot, mint amilyen. Ez a minimum ahhoz, hogy a sokaság legalább gondolatban készüljön az elkerülhetetlenre. #

CÍMKÉP: 2019. november 7-én Budapesten, a magyar miniszterelnök hivatalában találkozott Recep Tayyip Erdoğan török államfő Orbán Viktorral (Fotó: Illyés Tibor / MTI)