A Németh Péter egykori sportújságíró által jegyzett lap egyre kevésbé tárta fel önállóan, hogyan is élnek a rendszerváltás vesztesei, vagyis a kizsákmányoltak – ami egy szociáldemokrata hagyományokat követő médiumtól elvárható lett volna –, hanem az MSZP mindenkori vezetésének az élettől mindinkább elrugaszkodott, belterjes nézeteit közvetítette az emiatt is egyre kisebb olvasótábornak.

A Népszava is megkongatta a vészharangot: ha nem szerez hamarosan legalább 10 ezer előfizetőt, vagy havi 10-15 millió forintos támogatást, a közelebbről meg nem nevezett svájciak nem finanszírozzák tovább a veszteségeit. Jó néhányan, akik az elmúlt negyedszázadban a médiumok világában zajló folyamatokat az átlagnál közelebbről figyelhettük, azt mondjuk: csoda, hogy eddig bírta.

Én csak szűkebb körben dohogtam a lap színvonalának esése, a menedzselésében tapasztalható, mindig csak a rövid távú, és az egyéni szempontokra figyelő szervilizmus miatt, de tudom, hogy e téren nálam befolyásosabb szakemberek nem egyszer tették ugyanezt szóvá különféle baloldali fórumokon. Ám Németh Péter, a sportriporterből lett főszerkesztő mindig elérte, hogy a szükséges pénz rendelkezésére álljon, s megvédte pozícióját. Ezért le a kalappal előtte! Ugyanakkor a végén mégiscsak a csőd szélére került Magyarország legrégibb napilapja.

A magyar bal- és jobboldali sajtótörténet, a polgári, illetve a szociáldemokrata újságírás sok rendkívüli tudású szerzőt, szerkesztőt, sőt tulajdonost mondhatott magáénak. Sokuk ideológiai álláspontja mára talán túlhaladottá lett, de nekem az 1970-es évektől munkálkodó újságírónak is példaként szolgált többük enciklopédikus tudása, elemző készsége, világban való jártassága, riporteri teljesítménye. A rendszerváltozás után azt gondoltam, hogy az ő hagyatékukra épül az új magyar sajtó, az ő útjukat, módszereiket folytatja tovább.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna! 1989 után a magyar média fősodrát uraló bulvárban a silányság lett a meghatározó. Az egy-egy párthoz, politikai irányzathoz kapcsolódó közéleti médiumok és műsorok tartalma pedig – tisztelet a kevés kivételnek – a nyílt vagy kevéssé nyílt propagandának, a politikai prostitúciónak rendelődött alá.

Önmagam számára nem először teszem fel a kérdést: miként történhetett meg ilyen gyorsan ez a váltás? A végén – kicsit szégyenkezve az általánosító megállapítás miatt – mindig oda jutok ki, hogy a rendszerváltás után feltűnően sok médium, illetve médiavállalkozás élére kerültek egykori sportriporterek, vagy szereztek azokban meghatározó befolyást. A választási műsorokban, nem különben a miniszterelnök-jelöltek televíziós vitáiban – amíg még voltak – többségében sportriporterek kaptak szerepet a közéleti újságírók rovására. Még az is megtörtént, hogy a mélyponton lévő Medgyessy Péter kormányfővel a televíziós sportújságírás élő legendája, Vitray Tamás készített interjút, pontosabban – ahogy dühösen leírtam az akkor még liberális Magyar Hírlapban – vállalt szerepet a miniszterelnök lelki terápiájában. (Megjegyzem: emiatt az Élet és Irodalom egy évvel később ugrott nekem egy csúsztatásokra épült vezércikkben.)

Médiatörténészekre vár a feladat, hogy megvizsgálják, van-e némi igazság abban, amiről itt írok. Én többek között azzal szoktam magyarázni a jelenséget, hogy ebben az időszakban a közéleti újságírást háttérbe szorították a szórakoztató tartalmak, sőt a közéletinek tekintett hírműsorok egy része is szórakoztató jellegűvé vált. A sportújságírás eleve a média szórakoztatóipari részéhez tartozott és tartozik, ezért művelőinek térnyerése a különböző vetélkedőkben, más show-műsorokban, mi több a híradókban a folyamatok természetes velejárója – okoskodtam.

Azt is az érvek között szoktam felsorolni, hogy a sportriporterek a munkájuk gyakorlása során inkább hozzászoknak a blattoláshoz, mint a közéleti újságírók, ezért talán alkalmasabbak a modern televíziózás és rádiózás feladatainak megoldására. Csakhogy amiként ezt a világ-televíziózás példái mutatják: a közéleti kérdésekben járatos újságírók közül mindig, mindenütt sikerül kiválasztani, kinevelni azokat a személyiségeket, akik a modern közéleti televíziós tudósítói, riporteri és műsorvezetői követelményeknek is képesek eleget tenni. Nehéz elhinni, hogy ezt csak Magyarországon ne lehetne megoldani, ezért az ember kénytelen arra gondolni: a közéleti-politikai kérdésekhez ténylegesen is értő, azokban eligazodni képes riporteri és szerkesztői gárdát kevésbé rángathatja kénye-kedve szerint a mindenkori hatalom, vagy a tulajdonosi akarat, ahogyan a kiválóan blattoló, de a társadalmi kérdések iránt talán nem eléggé, vagy nem elég mélyen fogékony sportriportereket…

Sajnos, ebbe a folyamatba nagyon is beleillik az egykori sportriporterből lett főszerkesztő, a Németh Péter által vezetett Népszava utóbbi negyedszázada. Ahogy teltek az évek, a Németh által jegyzett újság egyre kevésbé a feltételezett olvasók mindennapi tapasztalataira reflektált. Nem azt tárta fel önállóan, hogyan is élnek a rendszerváltás vesztesei, vagyis a kizsákmányoltak – ami egy szociáldemokrata hagyományokat követő médiumtól elvárható lett volna –, hanem az MSZP mindenkori vezetésének az élettől mindinkább elrugaszkodott igényeit közvetítette az egyre kisebb olvasótábornak. Amit csináltak, talán megfelelt a hiú pártvezetőknek, akiknek szavait kritikátlanul továbbadták, akiknek avítt, sablonos nézeteit felkarolták, sőt olyannyira magukévá tették, hogy volt akinek önálló rovattal kedveskedtek. Ám ezzel a főszerkesztő és helyettesei ugyanolyan zsákutcába vezették a Népszavát, mint amilyenbe az MSZP vezetői a pártjukat. Most ezért tartanak mindketten ott, ahol...

#