World Press: Túl sok a kép a világban

Egyszerre négy fotókiállítás látványtömegével hagyja el a látogató az egyébként is nyomasztó épületet.

World Press Photo2014.jpgAmikor Leonard Bernstein belépett a budapesti luxus szálló liftjébe, amelyben halk muzsika szólt, a világhírű zeneszerző és karmester gondterhelten felsóhajtott: „Túl sok a zene a világban.” A mester baljós mondatáról a vele interjút készítő Bánkuti Gábor számolt be jó három évtizeddel ezelőtt a Kossuth Rádióban. Miért, miért nem, ez a mondat járt a fejemben, amikor a Néprajzi Múzeumban megnéztem az október 26-áig nyitva tartó World Press Photo, 2014 kiállítást, és a kísérő tárlatokat.

Mintha mindegyik fotót láttam volna már az elmúlt évtizedekben. Amint a jegy mellé adott ismertetőből megtudható, 98 ezer 671 alkotásból válogatták ki az elmúlt év eseményeit bemutató kiállítás 143 díjazott képét. Talán az idén a szokásosnál kevesebb a háborúk borzalmait bemutató fotó, ám annál nyomasztóbb, hogy a hétköznapok jeleneteit is kiúttalanság, reménytelenség hatja át. Meghökkentően sok a statikus, a beállított kép. Az embernek az a benyomása, hogy – néhány kivételével – mintha még a sportfotókon is megállni látszana az idő.

A világ lett ilyen? A fotósok fáradtak bele a világ könyörtelenül ugyanolyan történéseibe? Vagy csupán – mögöttem a több mint hat évtizeddel – én rezonálok így a köröttem lévő jelenségekre?

W Peter Turnley 20140924francia-csok--szerelmes-level15.jpgEhhez képest valóságos felüdülést jelentett Peter Turnley: „Francia csók – szerelmes levél Párizshoz” című, a World Press tárlatán látható színesekhez képest nagyságrendekkel kisebb alakú, fekete-fehér képeinek látványa. Az amerikai születésű riporter 1975 óta fotózza fogadott hazája fővárosának, Párizsnak hétköznapjait. Az ábrándozásra csábító utcák, terek sajátos hangulatát mesteri komponálással visszaadó, a párizsiak életének egy-egy romantikus, derűs, humoros, sőt bohókás mozzanatát megragadó pillanatok mintha a World Photo képeihez képest egy egészen más galaxison készültek volna. De mert az ember tudja, hogy mindkét kiállítás szereplői ugyanannak a galaxisnak ugyanazon bolygójának lakói, az embert nem hagyja nyugton a gondolat: „Vajon melyik az igazi?”, vagy ha úgy tetszik: „Vajon melyik mutatja be torzítva az életünket?”

W Nigeria uralkodoi George Osodi.jpgEzzel aztán elérkeztünk a szakma egyik alapkérdéshez: „Tükrözheti-e híven a valóságot a média?” Mielőtt azonban a kérdésre megkísérelhetnénk válaszolni, hirtelen egy harmadik, majd egy negyedik bemutatón találjuk magunkat. Külön teremben a National Geographic magazin legjobb idei képeiből készült válogatás darabjai váltakoznak egy kivetítőn. Egy oldalsó folyosón viszont – bár erre nem hívja fel a figyelmet a katalógus – a Néprajzi Múzeum jellegéhez illő, talán két tucatnál is több nigériai törzsi uralkodó óriás méretű fotóját láthatjuk. George Osodi egyfajta udvari fényképészi stílusban készítette őket: az uralkodói ékek, és a környezet minden afrikai pompája jelen van a már-már festményszerű, az időtlenség érzetét keltő képeken. Etnográfiai értékük nyilvánvaló. Egyébként, ha egyet láttál közülük, olybá veheted, hogy mindegyiket láttad…

Az előző megjegyzésem ellenére, a kísérő kiállítások erőteljesebben hatottak rám, mint maga a World Press Photo ’14. Így együtt viszont nagyon tömény volt. És a végén azzal a sóhajtással jöttem ki az önmagában is nyomasztó épületből: „Túl sok a kép a világban!”

#