A nagy játszma végén Ukrajna kikerülni látszik a Kreml érdekszférájából. De sok még az elvarratlan szál.

Ukrajna ügye kipipálva! Első hallásra alighanem erre a következtetésre juthatott az ATV-néző, aki tegnap, azaz október 28-án este meghallgatta Friderikusz Sándor beszélgetését Sz. Bíró Zoltánnal, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet főmunkatárs-történészével, Oroszország szakértővel.

A hétvégi parlamenti választásokon a szavazásra jogosultak alig több mint fele vett részt, a harcok által érintett területek és természetesen a Krím lakossága egyáltalán nem járulhatott az urnákhoz. Így aztán könnyedén győztek az Európa barát pártok. A szélsőséges, sőt – az interjúalany szóhasználatával – a profasiszta erők legfeljebb néhány egyéni mandátumhoz juthatnak. Mindent egybe vetve Oroszország gazdasága mára stagnáló állapotba került, nem kell tehát attól tartani, hogy Putyin újabb területeket akarna, vagy tudna leszakítani Ukrajnáról. Egyszóval - a beszélgetés fő üzenete szerint - végre jól mennek a dolgok szomszédságunkban!

Ütközőzónának számít

Az ATV-nézők megnyugtatásának egyik tényezője a könnyed műsorvezető volt, aki Soros György minapi cikkét használta sorvezetőnek a kérdéseihez, illetve az események kronológiáját a kínos pontok – az USA szerepe és a februári államfőbuktatás körülményei – átugrásával tudta le. A kedvező hangulat kialakításának másik eszköze a mindig imponáló tárgyi tudású interjúalany, aki a műsorvezető által idézett Soros György-mondatok túlzásait finoman szőtt fordulatokkal nyesegette le, sőt egy jól időzített pillanatban hangot adott érzelmeinek: ő maga abban reménykedett, hogy az ukrajnaiak úgy szavaznak, ahogyan szavaztak. Mindez együtt alakította ki a nézőben az ukrajnai helyzettel kapcsolatos „Végre reménykedhetünk!” érzést.

Ha azonban jobban belegondolunk, hogy mi is következik mindabból, amit hallottunk, rá kell döbbennünk: Ukrajnában túl sok az elvarratlan szál.

E sorok írásakor az ATV archívumában még nem elérhető a műsor, ezért csupán emlékezetemre támaszkodva rögzítem, hogy Sz. Bíró sokakkal ellentétben megértőnek mutatkozott Oroszországnak a II. világháborús tapasztalatok nyomán kialakult traumája miatt. Felidézte, hogy miközben a nyugati szövetségesek összesen másfél millió embert áldoztak a háborúban, addig a Szovjetunió 23 millió élettel fizetett azért, hogy megküzdjön a rátámadó ellenséggel, majd biztosítsa, hogy határaitól kellő távolságban legyenek azok a hadseregek, amelyektől a későbbiekben tartania lehetett. A történész ezzel összefüggésben érzékeltette, hogy Ukrajna nem gazdasági kérdés Oroszország számára, hanem egyfajta pufferzónaként tekint a területre, amely megakadályozza, hogy Nyugatról meglepetésszerű támadást indítsanak ellene.

Évi 20 milliárd dollár kellene

A szakértő itt megállt, a nézőre hagyta, hogy teljessé teszi-e, vagy sem a gondolatmenetét. Ha igen, akkor valami ilyesmivel egészíthette ki ez a képzeletbeli néző az elemzést: az orosz vezetés most ismét azt tapasztalja, hogy a vele szemben ellenséges NATO hovatovább Moszkva alatt gyakorlatozik. E fenyegetettség miatt aztán – ahogyan Sz. Bíró is megemlítette – az oroszok többsége kifejezetten pártolja Putyin elnöknek a nyugat által bírált magatartását, az pedig nem is kérdés, hogy az oroszok döntő többségének értékelése szerint a Krím visszaszerzésével nemzeti akaratot hajtott végre.

A történész nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a polgárháborútól szenvedő délkelet-ukrajnai lakosság idővel megbékéljen Kijevvel. Ám szerinte ehhez mindenekelőtt az kell, hogy lefegyverezzék a félelemkeltő szabadcsapatokat, továbbá az, hogy legalább három éven keresztül töretlen legyen a fejlődés a középső és a nyugati területeken. Ha a nagyrészt orosz nyelvű, nemzetiségű és érzelmű keleti lakosság számára nem lesz vonzó, amit látnak és tapasztalnak, akkor a jövőben is Oroszországot tekintik mentsváruknak. Csakhogy, amint azt Sz. Bíró Zoltán – Soros György figyelmeztetése alapján – külön is nyomatékosította: a nyugati országoknak a következő tíz esztendőben évenként 20 milliárd dollárral kell megtámogatniuk Ukrajnát ahhoz, hogy ott, például, a jelenlegi lengyelországi fejlettségi viszonyok alakuljanak ki.

Azt már én teszem hozzá: a huzavona miatt, ami Ukrajna kifizetetlen gázszámlái körül folyt az utóbbi hónapokban, illetve folyik már évek óta, támadnak kételyek az emberben a nyugatiak adakozókészségével kapcsolatban. Ráadásul érteni is vélem a visszafogottságot. Az Európai Unió országai egyszerűen nem bíznak abban, hogy ha rendelkezésre bocsátják a pénzt, vajon annak nagy része nem az oligarchák számláján landol-e majd. Egyébként is mindent áthat a bizonytalanság, a korrupció, kiszámíthatatlan viszonyok uralják a hatóságok tevékenységét. A befektetők háromszor is meggondolják, hogy a pénzüket kockára teszik-e Ukrajnában.

Rivalizálhat Porosenko és Jacenyuk

Amit itt néhány sorba sűrítettem, az a tényleges, a később az interneten is elérhetővé tett beszélgetésben az ittenihez képest jóval kisebb hangsúlyt kapott, kevésbé érdes fogalmazásban. Emlékezetem szerint arról nem is esett szó, hogy bár a hétvégi választásokon győztek a nyugatbarát erők, de közöttük rivalizálásra is sor kerülhet. Az előzetes közvélemény-kutatások például Porosenko államfő blokkját hozták ki győztesnek, s ehhez képest a kormányfő Jacenyuk Népi Frontja épp csak bekerült volna a parlamentbe. A szavazók azonban – egyelőre nem végleges adatok szerint – a miniszterelnök pártját felhozták az államfőéhez. Mi több Jacenyukék talán meg is előzik a Porosenko-blokkot. Márpedig ez feszültséget okozhat a két USA-által támogatott politikus között. És akkor még nem is említettük azokat a pártközi tárgyalásokat, amelyekkel az alkotmányozáshoz szükséges, kétharmados parlamenti többséget kellene biztosítani.

Eközben a donyecki és a luganszki területet magában foglaló Novorosszija is halad a maga útján. Ott a hétvégén tartanak választásokat, hogy legitimálják a felkelők köztársaságát. Az MTI egyik jelentése szerint Oroszország már előre jelezte: „El fogja ismerni az ukrajnai oroszbarát szakadárok által november 2-án az ellenőrzésük alatt álló keleti országrészben rendezendő elnök- és parlamenti választások eredményét.” Ez még akkor is tartósítani fogja a feszültséget, ha Moszkva, vonakodva ugyan, de kész tudomásul venni a Kijev által szervezett múlt hét végi választások eredményét. Ahogyan Lavrov külügyminiszter fogalmazott: „Mindent összevetve ezek a választások lezajlottak, ha nem is Ukrajna egész területén. Nekünk nagyon fontos, hogy Ukrajnában végre egy olyan hatalom jelenjen meg, amely nem a belharccal van elfoglalva, nem azzal, hogy Ukrajnát hol Nyugatra, hol Keletre cibálja, hanem az ország előtt álló valóságos problémákkal”.

Amerika triumfál

Ez a megnyilatkozás alighanem összhangban van Sz. Bíró Zoltánnak azzal a véleményével, hogy a kőolajárak jelentős esése és a hosszabb távon mégiscsak ható nyugati szankciók, az idővel megcsappanó valutatartalékok arra indíthatják a Kremlt, hogy – egyfajta verbális fenyegetés fenntartása mellett – lassan beletörődjék abba, hogy Ukrajna kikerül az érdekszférájából. A Krímet persze nem fogja engedni! – állítják sokan. Még akkor sem, ha Joe Biden amerikai alelnök november végi ukrajnai látogatásán, egyik fia ukrajnai érdekeltségének áttekintése mellett, nyilván pontot akar tenni az USA több éves akciósorozatának végére, s a minden orosz városok anyjának tekintett Kijevben fog triumfálni: a még Brzezinski által kigondolt sakkjátszmában Amerika győzött; az Oroszország körüli gyűrű nyugati része csaknem teljesen bezárult.

Csak nehogy felborítsa valaki azt a sakktáblát!

#