Hat nap, hat főváros. Akár sikerrel jár, akár nem, az én szememben az eddigiek alapján is kiérdemelte a békedíjat!

Ha azt írtam – mert ezt írtam Angela Merkel budapesti látogatása előtt –, hogy az Amerika Egyesült Államok európai helytartója keresi fel a magyar miniszterelnököt, akkor abban bizony volt gunyoros felhang. Ma viszont, amikor még nem tudható, hogy megszületik-e egy legalább átmeneti, de érdemi fegyverszüneti megállapodás Ukrajna ügyében, még ma, tehát február 11-én, hajnalban kell leírnom a német kancellár iránti legnagyobb tisztelet hangján: csupán az elmúlt napokban tett erőfeszítései alapján inkább megérdemli a Nobel-békedíjat, mint Barack Obama.

Az USA elnökének nemigen volt jobb ötlete a világ véres konfliktusainak felszámolására, mint hogy még több fegyvert kell bevetni, ha pedig nem többet, akkor másféléket. Esetleg még több katonát kell az adott térségbe irányítani. Ha nem amerikai katonákat, akkor helyieket kell kiképezni, hogy a nyugatiak helyett ők irtsák egymást és a bennszülött lakosságot. Így látom Obama vergődéseit. Vele szemben viszont immár elképedek Angela Merkel elszántságán, amivel néhány nap leforgása alatt féltucatnyi fővárosban tett és tesz erőfeszítést azért, hogy megmentse Európát, sőt a világot egy Ukrajnából kiinduló, minden eddiginél pusztítóbb háborútól.

Szédítő ez a cikázás

Csütörtök: Kijev, péntek: Moszkva, vasárnap: München, hétfő: Washington, kedd: Ottawa, szerda: Minszk. A térképen végigkövetni is szédítő ezt a cikázást! Közben persze mással is foglalkoznia kellett. Az egyes állomásokon a világ legnagyobb gazembereinek szolgálatában álló politikusok tucatjainak hazudozásait, taktikázásait, csűrés-csavarásait, békevágyként megjelenített kardcsörtetését hallgatta végig ahhoz, hogy az emberi életekkel játszadozók legalább annyit mondjanak neki: „Na jó, még megengedjük, hogy fuss egy kört! Hátha tényleg sikerül, amiben persze mi nem hiszünk!”

Merkel bizonyosan maga sincs híján a politikusi rafináltságnak, és nem is egészen magányos harcos. Az európai üzleti köröknek nagyon is megfelelne, ha véget lehetne vetni az Oroszország elleni szankcióknak, amelyek már eddig is 21 milliárd eurós veszteséget okoztak az EU vállalatainak. A tavaly tavaszig Németországgal nagyon is együttműködő Oroszország sem igen bánná már, ha emelt fővel hagyhatná abba a Délkelet-Ukrajnában folyó háború támogatását, amely óriási erőforrásait köti le éppen akkor, amikor az USA és szövetségese Szaúd-Arábia – a régi módszer szerint – mesterségesen nyomta le a kőolaj árát, s ezzel drámaian csökkentette az orosz költségvetés bevételeit.

Ha meggondolja az ember, ma már az USA és Nagy-Britannia vezetőinek sem lenne ellenére egy egyezség, amely véget vetne a térséget romba döntött háborúnak, s amelyben a német hírszerzés szerint már ötvenezren vesztették életüket. Feltéve, ha meg lehetne tartani a két ország multinacionális cégei által az elmúlt hónapokban megszerzett koncessziókat az ukrajnai palagáz-készletek feltárására és kitermelésére, ha kőbe lehetne vésni az előkészített szerződéseket Ukrajna gázhálózatának kézbevételére, az itteni atomerőművek fűtőanyaggal való ellátására, amit az oroszoktól akarnak elorozni. Szóval, ha minderre valamilyen garanciát lehetne kapni, akkor akár jöjjön a béke!

Közeledik a számonkérés ideje

Annál inkább, mert eddig úgy-ahogy szőnyeg alá lehetett söpörni, hogy tavaly februárban hogyan is történt az Ukrajna főként keleti részében megválasztott orosz képviselőknek az ukrán parlamentből való erőszakos eltávolítása, az alkotmány megsértésével amerikai bábok hatalomba juttatása. Sokáig már aligha tartható titokban, hogy a nyugati országok civilek tízezreinek lemészárlásához, lakóházak, iskolák, óvodák, üzemek tömegének szétlövéséhez adtak támogatást. Helybeli nácikkal, pénzért és kéjből ölő külföldi zsoldosokkal szövetkeztek annak érdekében, hogy geopolitikainak álcázott üzleti-gazdasági érdekeiket érvényesítsék Ukrajnában, ahol ma már újságírókat börtönöznek be, ütlegeltetnek félholtra a szerkesztőségre törő szabadcsapatok csupán azért, mert az ott dolgozók hitelesen számoltak be arról, mi történik a polgárháborúban. És akkor a maláj gép lelövéséről, a foszfor- és kazettás bombák bevetéséről még egy szót sem szóltam.

Szóval, a McCain-féle cinikus héjáktól eltekintve, alighanem Washingtonban is egyre többen gondolkodnak úgy: még azelőtt kellene véget vetni ennek förtelemnek, mielőtt elkezdenek ömleni a dokumentumok az ukrajnai emberirtás méreteiről és módszereiről. Vélhetően egyre többen fontolgatják: mi történik, ha netalán nemzetközi bíróság előtt kell választ adni arra, kik adták a támogatást a háborús bűntettek elkövetéséhez, kiknek a tanácsára és biztatására cselekedtek az ukrán legfelsőbb vezetésnek az USA-ban kiképzett, jórészt amerikai, vagy immár kettős állampolgárságú tagjai. Ott már aligha állja meg az az érvelés a helyét, amit a lakájmédia újságírói hajtogatnak: a demokrácia megerősítése, a szabadság kiterjesztése, az emberi jogok érdekében történt mindez.

A Kreml még visszafogja magát

Úgyhogy akár még azt is megérhetjük, ha nem is ma, de rövid időn belül, hogy sikerrel jár - az elmondottakon túl - az Európa keleti felét, középső részét egy a szíriaihoz hasonló helyzettől megmenteni akaró Angela Merkel békemissziója. Addig bizonyosan van remény, amíg Ukrajnába nem kezdenek fegyverszállításokba a NATO-hatalmak. Onnantól viszont Oroszország lépéskényszerbe kerül. Kissinger egykori amerikai külügyminiszter jóslatának megfelelően megtudja a világ, mi az, amitől immár egy éve megtartóztatja magát.

Visszamenőleg is fel fog értékelődni a Kremlnek az a döntése, hogy az orosz Fekete-tengeri Flotta bázisának várható amerikai elfoglalására tett válaszlépésként egyetlen puskalövés nélkül oldotta meg a félsziget Oroszországhoz való visszacsatolását, s nem az történt, mint például a NATO hasonló beavatkozása nyomán Koszovóban. Fel fog értékelődni, hogy a balti államokban rekedt, az ottani lakosság nagyjából egyharmadát kitevő orosz népességet nem lázította fel annak ellenére, hogy bár ott születtek, mindmáig nem kapták meg az észt, a lett, a litván állampolgárságot. Fel fog értékelődni, hogy az eseményeket megelőző boldog békeévekben az Oroszországot irányítók - annak érdekében, hogy egyre szorosabb gazdasági, politikai, sőt katonai kapcsolatokat ápolhassanak Európa másik részével - folyamatosan lazítottak a társadalom belső ellenőrzésén, ami ugye a háború szélén táncolva, még inkább háborús helyzetben, elképzelhetetlen. Amint ez már érzékelhető is.

Ne legyenek illúzióink! Ha megkezdődik Ukrajna Oroszországra nézve is veszélyt jelentő fegyverekkel való ellátása, meg fogja tudni a világ azt, amiről a minap egy német tábornok beszélt egy tévécsatornán: mindössze két nap kell ahhoz, hogy Oroszország gyökeresen megváltoztassa az ukrajnai erőviszonyokat, ha erre kényszerítik. A műsorvezető kérdésére, hogy ez azt jelenti-e, hogy két nap alatt elfoglalhatja Kijevet az orosz hadsereg, a német tábornok lakonikusan azt válaszolta: „Ahhoz négy nap kellene nekik!”

Tetszik, nem tetszik, ezek a realitások! Az a realitás, hogy ha a Kreml vezetői úgy értékelik, hogy a nyugati katonai lépések közvetlenül országuk ellen irányuló támadás veszélyét vonják maguk után, akkor véget fognak vetni annak az Oroszország katonai potenciáljához képest egyelőre visszafogott magatartásnak, amivel az elmúlt egy év alatt hozzáálltak az eseményekhez. És ha ez bekövetkezik, az ég mentse meg Európát, vagyis bennünket, mindannyiunkat! De magát az USA-t is, amely a történelmében először saját maga is megtapasztalhatja, milyen az, amikor komoly és pusztító külső támadás éri egy ország területét és lakosságát. Ám egyelőre még bízhatunk abban, hogy van egy felelős politikus, aki nem csak érzékeli a realitásokat, hanem láthatóan minden követ meg akar mozgatni azért, hogy őrült civilizációnk, a maga felelőtlen vezetőivel és népeivel együtt, nehogy belesodorja magát egy újabb világégésbe. Ezt az embert Angela Merkelnek hívják. Akár sikerrel jár vállalkozása, akár nem, az én szememben már az eddigiek alapján is kiérdemelte a békedíjat, jóllehet ezzel együtt is azt gondolom: az odaítélő bizottság jobban teszi, ha egy politikus esetében vár a döntésével, amíg az illető átadja a hatalmat másnak.

#