A Göncz Árpád sírhelyének közelében megtapasztalt magány-élmény vehette rá a kormányfőt a méltató szavakra.

Bekiáltott egy ismeretlen Orbán Viktor miniszterelnöknek, aki feleségével együtt magánemberként érkezett Göncz Árpád, a rendszerváltás utáni Magyar Köztársaság első elnökének gyászszertartására az Óbudai temetőbe, november 6-án.

Öt és fél percen át mutatja az Orbán-házaspárt a kamera. Előbb mozgásban követi őket, majd amikor az urnatartók előtt lecövekelnek, az operatőr is megáll. Nem amatőr. Fixen tartja a felvevőt. Ha az egyik odasúg valamit a másiknak, villanás alatt rájuk közelíti az optikát. Aztán gyorsan hátra varióz, hogy ismét azt lássuk, ami itt a lényeg: egy lassan hat-hét méteres átmérőjűre táguló körben áll az ország nagyhatalmú ura és neje. Csak állnak és állnak. Lássuk be, ehhez is kell lelkierő! Köröttük hullámzik a sír közelébe igyekvők tömege. Eközben ők szinte nem reagálnak, csak egy helyben, borzasztó magányosan elviselik a beszólásokat. Mindenekelőtt a „Nem szégyelli magát idejönni?” bekiáltást, majd ezeket:

– Ott van!

– Gyerekek, itt az Orbán!

– Mi lesz a biciklimmel? El ne vigyék onnan!

– …magánember..

– Úristen! Menjünk innen, de gyorsan! Fúj!

– Ilyet se láttam még!

A folyamatos háttérzajban, a fotóriporterek fényképezőgépeinek kattogása közepette ezeket a mondatfoszlányokat rögzítette az öt és fél percnyi képsor alatt a kormányfőt és feleségét mutató kamera mikrofonja, mígnem – a felvételen 4:10-nél – nagyon messziről behallatszik a Kossuth-díjas színművész, Bálint András hangja: „Tisztelettel köszöntök mindenkit. Mindenkit!”

Ekkor talán Orbán Viktor is felsóhajtott magában: „Végre, elkezdődik!” Remélhette, hogy amikor a tömeg figyelme már magára a szertartásra irányul, szűnni fog a tekintetekből, a beszólásokból percek óta rá nehezedő nyomás. Lassan valóban érdektelenné vált a jelenléte, amit az is jelzett, hogy melléje sodródott egy a ravatalnak háttal álló kislány, aki majszolni kezdte a zacskóban lévő péksüteményét. A gyereknek nyilván fogalma sem volt arról, ki mellett mocorog. Az anyja sem törődött sem a miniszterelnökkel, sem azzal, hogy rászóljon csemetéjére: „Temetésen nem eszünk!”

A felvételnek itt vége szakad. Azt csak más tudósításokból tudjuk, hogy egy-egy áthallásos mondatnál a tömegből újból és újból szúrós tekintetek szegeződtek Orbán Viktorra, aki aligha szabadul meg könnyen ettől az élménytől. Attól az élménytől, hogy hosszú idő után először, nem a neki kiválogatott hívek között volt. Attól a tapasztalástól, hogy bár ő soha nem a kormánya, hanem mindig a magyarok nevében beszél, azzal szembesülhetett: vannak magyarok, hozzá nem is kevesen, akik ha nem is mennek ki az utcákra ellene tüntetni, már megmorogják őt, ha arcát meglátják az újságban, a televíziós képernyőkön, ha hangját meghallják a saját állami rádiójában, vagy ha hosszú-hosszú évek után megjelenik egy olyan eseményen, amit nem a mamelukjai szerveztek neki.

Nincs kétségem, azok, akik felróják neki, hogy odament, ugyanilyen elánnal, érzéketlenséggel vádolták volna, ha nem így tesz. Estére az is kiderült, hogy miért távozott még idő előtt. Szlovéniában, a Mura-vidéki Alsólendván volt hivatalos programja, jóllehet ezt bizonyára lehetett volna félórával későbbre csúsztatni, ha nagyon akarja. De nyilván nem akart senkit provokálni azzal, hogy maga is elhelyez egy szál virágot a síron. Okosan mérte fel, hogy ezzel túlfeszítette volna a húrt azok előtt, akik Göncz Árpádot holtában is a demokrácia egyik letéteményesének tartják, vele ellentétben, akit a köztársasági intézmények kiüresítőjének tekintenek.

Ehhez képest meglepődve kaptam fel a fejem, amikor meghallottam, hogy a kormányfő szavakban is lerótta tiszteletét a harmadik Magyar Köztársaság első elnökének emléke előtt. Az előtt az ember előtt, aki közéleti pályáját a Teleki Pál Munkaközösség tagjaként (!) a baloldali, főként a népi írók eszmei befolyása alatt álló értelmiségi csoportokhoz kapcsolódással kezdte, majd a náci-német megszállás alatti fegyveres ellenállásban részvétellel, a második magyar köztársaság időszakában vállalt közéleti szerepléssel, az 1956-os forradalomban való tevékeny közreműködéssel folytatta, majd 1990-ben államfőként koronázta meg. E küzdelmes élet alatt – amennyire tudhatom – plebejus-baloldali humanista meggyőződésű, liberális politikai felfogású, nemzet iránt elkötelezett személy volt, aki érzékenyen fürkészte embertársait.

Annak az Orbán Viktornak, aki a temetés napjának estéjén – a miniszterelnöki honlap szerint – mégis ezt mondta : Lendvától nem messze esik Csáktornya, ahol egykor Göncz Lajos, az 1848-as szabadságharc honvédszázadosa élt, „akinek a dédunokája, Göncz Árpád, mint e tradíció méltó folytatója, a rendszerváltás utáni Magyarország első megválasztott köztársasági elnöke lett”. Hozzátette, hogy Göncz Árpádot a muravidéki ünnepséget megelőzően kísérték utolsó útjára, „ma adtuk meg neki a végtisztességet, amely őt, mint mindannyiunk elnökét, vagyis a nemzet köztársasági elnökét különösen is megilleti. Köszönjük, amit a hazáért és értünk tett”.

Talán a temetőben megtapasztalt magány-élmény indította Orbán Viktort a váratlan gesztusra.

Kérdés, ezek után remélhető-e, hogy a mulandóság átélésének katarzisa, ami Göncz Árpád sírhelyének közelében elfoghatta, más tekintetben is önvizsgálatra készteti-e. Vajon rádöbben-e végre, hogy majdan hiába ássák meg az ő sírját a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, hiába viszik oda talán ágyútalpon a koporsóját, és hiába űzi el a temető fáinak ágairól a galambokat a katonák díszsortüze, ha csak az érdek, vagy csak a kíváncsiság viszi ki az embereket a temetésére? Mindezt persze megkaphatja, hiszen e külsőségek kijárnak azoknak, akiket a legmagasabb polcra repített a hatalom imádata, az egész társadalmi rétegeken átgázoló politikusi dicsőség hajszolása, a törvények önös érdekek szerinti átírása, s ha kell még ezeknek is semmibe vétele.

A BEKIÁLTÁS BLOGTÉR alapelvei egyértelműek. Lásd a bal oldali hasáb felső részét! De most, a témára is tekintettel, a trágár szövegeket, a trágár álneveket minden magyarázat nélkül kitörlöm. Mielőtt félreértené bárki: ez nem az egyébként inkognitóban mocskos beszéddel élvezkedők véleményszabadságának korlátozása, mert a véleményét, pro és kontra szalonképesen mindenki kifejtheti - KDL