A miniszterelnök érzékeltette azt a szándékát, hogy a jövőben szerepet vállalna a református egyház vezetésében.

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke papos beszédet mondott a reformáció ötszáz éves évfordulóján, a Papp László Budapest Sportarénában. Protestánsok sokasága előtt nyilvánította ki, hogy Isten akaratából kormányoz, s hogy az általa vezetett megújulásban kabinetjét úgymond a „Gondviselés használta eszközként”. Mint hangsúlyozta: a kormányzati munkában „Istentől rendelt a felelőssége”.

Önmagát „kálvinista miniszterelnökként” meghatározva, szó szerint ezt mondta: „Az isteni ige arra tanít minket, hogy ne a véletlent vagy a sors szeszélyét lássuk abban, hogy itt és most Magyarország élén keresztény, hitvalló kormány áll, hanem érezzük benne Isten kegyelmének megnyilvánulását”. Isten segítségére hivatkozva, „Istentől rendelt felelősségként” említette a nagybetűs Kormányzati munkát.

A viszonylag rövid szónoklatban tizennégyszer fordul elő az „Isten” kifejezés.

Ha így, hát így – mondhatnánk erre. De például azért sem mondom ezt, mert ha következetesek vagyunk a miniszterelnöki kijelentés értelmezésében, akkor a legfelsőbb Gondviselő kegyelméből kormányoztak az Orbán Viktor állítása szerinti olyan, „keresztényellenes internacionalista erők” is, amelyekhez például az idő tájt, amikor betöltötte a Liberális Internacionálé alelnöki tisztét, maga is tartozott. És ez legalábbis logikai bukfenc, már ha eltekintünk a megtért bárány esetétől.

De túl ezen, a rendszerváltozás utáni nem fideszes kormányokat egyszerűen hazugság keresztényellenesnek nevezni, amint erre meglehetősen keresztényietlen módon utalt a kormányfő. Nincs tudomásunk arról, hogy irányításukkal, vagy csupán hallgatólagos beleegyezésükkel üldözték volna Magyarországon a különféle vallások képviselőit. Mi több, maga a kommunistának tekintett, de legalábbis szocialista Horn Gyula nevéhez fűződik a (katolikus) egyháznak aránytalanul nagy anyagi támogatást juttató vatikáni szerződés aláírása, amely aztán az orbáni időkben alapja lett a már szekularizált állam és az egyházi tevékenység ismételt összekapcsolásának.

A csúsztatás és a hazugság mezsgyéjén járt akkor is, amikor Tisza Istvánt, az egykori miniszterelnököt hozta szóba. Úgy tüntette fel, mintha azért gyilkolták volna meg őt az úgymond keresztényellenes erők, mert református volt. Minthogy a korabeli nyomozás és per még a tetteseket sem volt képes azonosítani, ezt az orbáni állítást nyugodtan minősíthetjük légből kapottnak. Legfeljebb azt a kijelentést kockáztathatta volna meg, hogy az ország és a lakosság akkori, I. világháború utáni helyzete indított néhányakat bűnös cselekedetre. De még ez is korrekcióra szorulna, hiszen ezt megelőzően már háromszor kíséreltek meg ellene merényletet. Valójában aligha állunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Orbán Viktor csupán arra akart utalni, hogy

Tisza István politikusi, sőt – mint majd látni fogjuk – egyházvezetői örökségét kívánja folytatni.

A reformáció ötszázadik évfordulójának ünnepségén Orbán Viktor egyszerűen jelezni akarta a protestáns vallású közönségnek, akik között a geszti gróf emlékét ismét sokan őrzik és ápolják kritikátlanul, hogy szívesen lépne a kétségtelenül nagy formátumú Tisza nyomdokába. Minden tekintetben vállalja annak a személynek az örökségét, aki meggyőződéses híve volt az arisztokrácia és a dzsentri uralmának, s a korabeli Magyarországon a nemzetiségek ötven százalékot meghaladó arányára is tekintettel, ragaszkodott a korlátozott választójog fenntartásához.

Az Orbán-kormány szegény ellenes, kirekesztő, a bérből és fizetésből élőkre aránytalanul nagy terheket rovó, az elesettek, a nehéz sorsúak gyerekeinek továbbtanulását megnehezítő politikája kölcsönöz kétes értékű hitelt ennek a krisztusinak aligha nevezhető gondolkodásnak. Az orbáni politika támogatottsága alapján aligha tévedünk, ha fájdalmasan feltételezzük, hogy a csarnokba válogatott hallgatóság nagy része osztozik ebben az orbáni felfogásban. És értékeli, hogy a hozzá szóló miniszterelnök azt a gróf Tiszát emeli piedesztálra, aki az alsóbb néprétegek, a nemzetiségek gondjai iránt oly érzéketlennek mutatkozott, s aki sosem habozott, ha erőszakkal kellett az ellenvéleményeket elfojtani akár a Parlamentben az ellenzék kiiktatása érdekében, akár azon kívül a sztrájkolók elleni katonai eszközök alkalmazásával, az utcán tiltakozók, a parasztok gyűléseinek véres feloszlatásával.

Bizony mondom, az országot vesztébe hajszoló és az ország társadalmi problémáival nem, vagy alig számoló Tiszát, s egyházának akkori püspökeit annyit kárhoztató református Ady Endre forog a sírjában!

De foroghat a sírjában a tegnap ünnepelt lázadó Luther Márton is.

Merthogy reformátori tevékenységének épp az volt a célja, hogy megváltoztassa azt a felfogást – ami Orbán Viktor e cikkben is vázolt – kormányzati gyakorlatát jellemzi. Luther, ez az egyrészt kivételesen magas intellektusú, másrészt egészen földhöz ragadott felfogású, mai szemmel nézve egyáltalán nem pc-mércével mérő ember az egyéni gondolkozás és a tett szabadságáért szállt síkra. Nemzeti nyelvre fordította a Bibliát, hogy a tudással felvértezett köznép végre az Igét ne csak a papok értelmezésében hallja, hanem maga járhasson utána, mit is tartalmaz a Szentírás. Azt hirdette: „Solus Christus”, tehát egyedül Krisztus a közbenjáró Isten és ember között. Azt hangoztatta: „Sola scriptura” – vagyis Isten akarata egyedül a Szentírásból ismerhető meg, nem pedig a papság értelmezése alapján. A „Sola fide” elvéből indult ki, azaz szembeszállt az egyháznak azzal a privilégiumával, hogy megítélje az emberi cselekedeteket. Azt vallotta: egyedül a Krisztusba vetett hit által érhető el az üdvösség.

A Wittenbergben ténykedő Luther és a valamivel később Genfben működő Kálvin János hatására zajló megújulás – pontosabban a gyökerekhez való visszafordulás, amit a reformáció szó valójában jelent – részeként az egyházi közösségi gyülekezet demokratikusan választotta és választja, vagy éppen váltotta-váltja le a papját. Annak érdekében pedig, hogy mindennek önálló végiggondolására minél többen legyenek alkalmasak, s hogy a felhalmozott tudáskincshez az alsóbb néposztályok is hozzáférjenek, Európa-szerte iskolák, kollégiumok sokaságát hozták létre. Persze a formálódóban lévő kapitalizmus igényei által is generálva. Ki-ki összevetheti mindezt az Orbán-kormány gyakorlatával, s maga ítélheti meg, mennyi farizeusság nyilvánult meg abban a papos beszédben, amit a kormányfő a reformáció napján mondott el a protestantizmus lényegének a valósággal való szembesítésre nyilvánvalóan képtelennek mutatkozott hallhatóság előtt. Ez utóbbin persze az egyházfőknek is el kellene gondolkodniuk, egyébként a díszletbe komponált „megújulás” kifejezés is csak írott malaszt marad; nem reform, csupán helyben járás lesz belőle.

Az ellentmondásokon túllépve Orbán Viktor érzékeltette azt a szándékát, hogy a jövőben szerepet vállalna a református egyház vezetésében.

Mindjárt a beszéd elején kijelentette: részt kíván venni annak tisztázásában, megvitatásában és rögzítésében, hogy „mit is jelent a reformáció a közügyekben, az államéletben és a nemzetépítésben”. Akárhonnan is nézem, ez nem túlságosan burkolt megfogalmazása annak, hogy lényegében egyházvezetői babérokra is tör. Világi egyházvezetői babérokra, minthogy leszögezte azt is: „Nem keverjük össze hivatásunkat az egyházaink küldetésével”. A gyanút csak erősíti, hogy az általa méltatott Tisza István miniszterelnök maga is több egyházi tisztséget töltött be.

1883-ban a Nagyszalontai Református Egyházmegye aljegyzőjévé választották, majd 1885-től ugyanennek az egyházmegyének a tanácsbírója lett, 1902-től élete végéig gondnoka. 1907-ben a Dunántúli Református Egyházkerületben választották főgondnokká. Előadást tartott a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Kálvin-jubileumi ülésén 1909-ben „Protestáns hit és felvilágosodás” címmel. Ám dacára annak, hogy politikusi tekintélye ekkor ismét megszilárdulóban volt, egyes nézeteit visszautasította a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap szerkesztőségi cikke. Ebben arra figyelmeztették Tiszát: „a protestáns szabadvizsgálódás elvének teljes megóvása és az öntudatos egyéni hit szükségességének hangoztatása mellett vigyázzunk, hogy egyházunk hitvallásbeli történeti alapjait ki ne rúgjuk a lábunk alól, mert ez a történetileg kialakult és szervezett egyházak eltörlésére vezet”.

Mikor elődjére hivatkozott, Orbán Viktor arra is gondolhatott, hogy száz évvel ezelőtt, a reformáció négyszáz éves évfordulóján, 1917-ben Tisza István szintén beszédet mondott. Úgy, ahogyan ez az ötszázadik jubileumon a mai miniszterelnöknek – Isten kegyelméből-e vagy sem – szintén megadatott. Ám amíg Tisza a korabeli tudományos-technikai eredményekkel tudósi módon vetette össze a reformáció szárba szökkenését, a mai Magyarország kormányfője – legalábbis az én fülemnek – hiteltelenül hangzó papos mondatokat sorjázott:

„Védjük az emberi méltóságot, védjük a családot, védjük a nemzetet, és védjük hitbéli közösségeinket. (…) Az Írás arra is tanít – és ezt kormányzati tapasztalataink megerősítik –, hogy a lelket soha ne játsszuk ki a testtel szemben, az anyagi, szociális szükségleteket ne állítsuk szembe a lelki-szellemi gyarapodással. (…) A reformáció megtanított bennünket arra is, hogy a jó és szép emberi életet sose állítsuk szembe az Isten dicsőségét szolgáló élettel. Ami jó az emberi közösségnek, az dicsőíti a Teremtő és Szabadító Istent. Ami az Isten dicsőségét szolgálja, az a legjobb, sőt a legfőbb jó az embernek. (…) Mi nemcsak olyan jövőt akarunk, ahol mindenkinek lesz munkája, ezt már szinte el is értük, de olyat is, ahol a munka minden formája az Isten dicsőségét is szolgálja az utcasepréstől az ország kormányzásáig. Igazi Isten-tisztelet és ember-szolgálat.”

Ezek után jött még egy talányos fordulat, amit – terjedelem ide, vagy oda – lehetetlen nem szó szerint idézni:

„Hidak épülnek a Dunán, magyar egyetemek Erdélyben, több száz óvoda a Kárpát-medencében, s ma is együtt ünnepel Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély. Látszik a békés, határok feletti nemzetegyesítés valósága. Ám az évezredes bibliai erő, mely ötszáz évvel ezelőtt olyan elsöprő lendületet vett, hogy a legkisebb magyar otthonba is eljutott, ma ad nekünk még egy feladatot. Még egy olyan feladatot, mellyel az előttünk járók sokat birkóztak, de eredményt alig értek el. Azt már tudjuk, hogy a felismert igazság szabaddá tesz. Megtapasztaltuk lelki viharokban, megpróbáltatásokban és szabadságharcainkban, de azt, hogy miképp lehet a felismert igazságot együtt maradva, és nem részekre szakadva képviselni, ezt még tanulnunk kell. A végső és nagy nemzetegyesítéshez szükség lesz arra az igazságra, amely nemcsak megszabadít, hanem egyben is tart bennünket, és nemcsak a nemzetrészeket köti össze, hanem a magyar lelkeket is”.

Hogy ez mit jelent, én meg nem fejtem. Talán az is volt a cél, hogy valami megfejthetetlen, így is úgy is magyarázható útravalót adjon a gyülekezetnek. Most aztán ki-ki a maga vágya, bizakodása szerint ad neki értelmet. Majd eldönti az idő, hogy kirostálódnak-e ezek a mondatok, avagy a vátesz jóslata szunnyad bennük. Mindenesetre a miniszterelnökkel együtt a Himnuszt idézve magam is kívánnám, hogy „Isten, áldd meg a magyart!”, s hogy „Isten óvja Magyarországot!”, jóllehet hozzátenném azt is: „A hatalom megszállottjaitól szintén óvjon bennünket!” Ezek mellett szívem szerint azt is mondanám: „Isten áldd meg az embert, és óvd meg a vezetőitől világot!” Hogy ne legyünk végre bizonytalanok annak megvallásában, amivel Orbán Viktor oly magabiztosan zárta prédikációját: „Soli Deo gloria!” #

CÍMKÉP: Orbán Viktor miniszterelnök már-már paposan prédikált az évfordulós ünnepségen (MTI Fotó: Máthé Zoltán)