Ez a tüntetés inkább javított, mint rontott a miniszterelnök kedélyállapotán.

Ha a Jobbik vezetője lennék, nem bagatellizálnám el a december 15-ei, péntek esti tüntetésen* résztvevők számát. Az eseményről tudósítók ezer és kétezer közötti résztvevőről beszéltek, azaz egy-, legföljebb másfél metrószerelvényen elférnének. Ehhez képest meglepő volt a szervezet szóvivőjének, Mirkóczki Ádámnak a kommentárja az ATV Egyenes Beszéd című műsorában: többen voltak a Fidesz-székháznál a tüntetésen, mint amennyire számítottak, hiszen péntek délután, esőben, karácsony előtt nagyobb tömeg felvonulására nem is volt esély. Ráadásul politikatörténetinek nevezte a közönség heterogén összetételét.

Szó sincs arról, hogy egy malomban őrölnénk – Nagyon nem! –, de néhány éve abban a hitben élek, hogy ha van politikai szervezet, amelynek mindenre elszántak a hívei, az a Jobbik. Most meg azt hallom, hogy az eső – ami egyébként a tüntetés előtti órában elállt –, a péntek délutáni időpont, meg némi karácsonyi vásárlási láz elég ahhoz, hogy a hatalomra készülők rettenthetetlennek beállított támogatói visszakozzanak attól, hogy – amint ezt a tüntetésen Vona Gábor pártelnök mondotta – a szabadságért harcoljanak. (És akkor még nem számoltam azzal, hogy a demonstrációra az Együtt, az LMP és a Momentum szintén mozgósított; vezetőikkel képviseltették is magukat a Fidesz budapesti székházánál tartott megmozduláson.)

Átgázolnak a tízparancsolaton

Előzőleg úgy okoskodtam: ha néhány tízezer embert sikerül összeverbuválnia a Jobbiknak, az már valami. Akkor Orbán Viktornak és körének kezdhet fájni a feje a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választások miatt. Ám a péntek esti rendezvényen résztvevők száma egyáltalán nem hitelesítette a Jobbik vezetőjének azt a látomását miszerint „a bukás felé tántorgó diktátor”-nak, azaz Orbán Viktornak félnie kellene. Persze, ettől még történhet egy s más az országgyűlési választásig, s ezek következtében akár vereséget is szenvedhet a kormányzó párt, de amondó vagyok, hogy ez a tüntetés inkább fiaskó volt, mint győzelem, inkább javított, mint rontott a miniszterelnök kedélyállapotán. Ugyanis a mozgósítási képesség hiánya, s az önáltatás, ami e szárnyaszegett demonstrációnak a főszervezők részéről történő értékelésében is megnyilvánul, újabb és újabb tömegekben alakítja ki azt az érzést, hogy Orbánéknak egyelőre nincs reális alternatívájuk.

Ezzel természetesen nem igazolni akarom mindazt, amit az Orbán-rendszer vezetői és famulusaik művelnek az országgal. Ellenkezőleg, magam is eleget kárhoztattam már a kormányfőt és holdudvarát azért a gátlástalanságért, amivel megrendíti a magyar társadalom szellemi–erkölcsi–gazdasági alapjait. Többször szóba hoztam ezeken a hasábokon, hogy pótolhatatlan az a veszteség, ami a legelszántabb fiatalok és középkorúak derékhadának külföldre kényszerülése miatt ér bennünket. A rombolás külön fejezete, ahogyan a magát keresztényinek hirdető, de a tízparancsolat szinte minden pontján átgázoló Orbán-rendszer propaganda gépezete tömegesen őrli fel az ép gondolatokat, kérdőjelezi meg a tisztes emberi érzéseket és értékeket, elbutítja-elaljasítja, a sokszínű tájékozódástól megfosztja, s ezzel a társadalmi létrán való felkapaszkodásban esélytelenségre ítéli az ország hatvan-hetven százalékát.

Persze tudom, hogy mindez nem egyszerűen Orbán Viktor műve, még ha az ellenzék, kommunikációs okok miatt, így is állítja be. A viszonyaink a világ elmúlt negyedszázadának folyamatait tükrözik. Ha úgy tetszik, a mindenekelőtt a tőkés érdekek érvényesítésére létrehozott Európai Unió mechanizmusaiból, a periférián védtelenné tett országok helyzetéből eredő következmény, amelynek hatását persze a hazai politikusok tompíthatnák, amint más közép-kelet-európai országokban van is erre próbálkozás. És persze a vesztesek hatalmas tömegeinek passzivitása is része ezeknek az állapotoknak. Csakhogy az e miatti szokásos siránkozás helyett arról kellene beszélni, hogy a meglehetősen összetett gazdasági és társadalmi mozgásoknak milyen szerepük volt és van abban, hogy sok milliónyi egyén miért nem ismeri, miért nem ismerheti fel a valóságos, hosszú távú, a jövendő generációkra is kiható érdekeit.

A válság oka a választás

Ennek taglalása azonban szétfeszítené a jegyzetem kereteit. Az pedig végképp, ha most – a politikai közbeszédünkben agyonhallgatott nyugati szerzők nyomán – azt kezdeném taglalni, hogy a fejlett világban tapasztalható demokrácia-kifáradás fő oka, maga a választás. A választás, amivel mára lényegében teljesen helyettesítették az ókori Athénban, illetve a firenzei, a velencei, továbbá  sok más itáliai köztársaságban valaha még uralkodott sorsolásos rendszert. Ugyanis amíg ezeken a helyeken, a sorsolásnak köszönhetően, a választásra jogosultak hetven-hetvenöt százaléka biztosan számíthatott arra, hogy élete során valamely köztisztséget be fog tölteni, s már csak ezért is élénken érdeklődött s vett részt a köz ügyeinek megvitatásában, intézésében, az általunk etalonnak tekintett 1776 utáni Egyesült Államokban, illetve az 1789 utáni Franciaországban – David Van Reybrouck** szerint – „ódzkodtak a sorsolástól, mert ódzkodtak a demokráciától is”. Amint a néptömegek révén függetlenednek az uralkodótól, sőt menesztették, kivégezték őt, a nemesség helyére lépő nagypolgárság és a hozzá csatlakozott értelmiségi körök, vagyis a magát a társadalom elitjének tekintő új réteg, Rousseau kifejezésével, választott arisztokráciát vezetett be az örökletes arisztokrácia helyett.

Az újkori politikai hatalomgyakorlás árnyoldalaira, közte a pártoknak a választások időszakában mindent megbénító választási küzdelmére, már Alexis de Tocqueville, a 19. század elején az Egyesült Államokban az új államberendezkedést tanulmányozó politikus is felhívta a figyelmet „Az amerikai demokrácia” című könyvében. Mai társadalomkutatók, ismét előveszik az egykori jogszabályokat, s arra a következtetésre jutnak, hogy ezek fő célja az volt Amerikától Franciaországon át Belgiumig, hogy minél kevesebb választásra jogosultat hozzanak helyzetbe, s minél kisebb körből tegyék lehetővé a tisztségek betöltőinek választását. Sokat árul el erről a helyzetről, hogy az európai országok többségére, így a mai magyarországi alkotmányra, illetve alaptörvényre is meghatározó befolyást gyakorló 1830-as belga alkotmányt a megelőző forradalomban részt nem vevő arisztokraták, a klérus tagjai, és a mérsékelt liberálisok szövegezték.

A hamis demokráciára nem vevők a tömegek

Nem folytatom tovább az átmosott agyunkba táplált felfogással ellentétes, idehaza gyakorlatilag nem tárgyalt tények sorolását. Azt a kijelentést azonban megkockáztatom, hogy a politikai jogfosztottság, a társadalmi cselekvésképtelenség érzete azért hatalmasodik el az emberek többségén a mi nyugati világunkban, így a mai Magyarországon is, mert ösztönösen is érzik, s részben tudják, hogy valójában a színfalak mögött zajlik a politikai egyezkedés. A jóléti társadalmak utáni negyedszázad épp elég volt ahhoz, hogy a nyugati világban élők felismerjék: a választások igazi nyertesei az oligarchák, a (multinacionális) tőke letéteményesei, esetleg néhány különleges képességet feltételező szakma csúcsán elhelyezkedő személyiség, illetve a helyi nagyvállalkozók, földbirtokosok, közigazgatási urak. Ezen a helyzeten nem változtat, hogy az egyik, vagy a másik politikai szervezkedés képviselőit hirdetik ki a választások nyertesének.

Ha a Jobbik – vagy bármely más párt – nem tér vissza ahhoz a politikai gyakorlathoz, illetve nem teremti meg azt a gyakorlatot, amelynek középpontjában a társadalom legszélesebb rétegeinek érdekei fejeződhetnek ki, akkor nálunk ugyanúgy, mint – az USA-t is beleértve – a tőlünk nyugatabbra lévő országokban tapasztalható választási tohuvabohu nem szűnik meg. Sőt erősödni fog. A korábbi pártok tovább veszítenek tömegbázisukból, az újonnan alakultak pedig meg sem teremthetik azt. Ha a politikai szereplők csak annyit tudnak ígérni, hogy azt a hamis demokráciát állítják helyre, amit az athéni, az itáliai köztársaságok demokráciájának helyébe a burzsoázia ültetett – amint ezt a Jobbik is ígéri ma már –, akkor ne számítsanak lelkes fogadtatásra. Amíg nem az elveszített esélyegyenlőség helyreállítása kerül valamely párt programjának középpontjába, addig igen csekély a lehetősége annak, hogy az Orbánéhoz hasonló rendszerek belső okokból bukjanak meg. Mi több, addig az ilyen rendszerek továbbterjedésével kell számolni. Amiből persze az is következik, hogy a rendszer így is, úgy is marad. Legföljebb, ahogy ez ezen a tájon lenni szokott, külső erők akaratából, vagy véletlenek látszó esemény miatt, Orbán Viktor nélkül, akár tetszik ez nekünk, akár nem.#

MEGJEGYZÉSEK:
* A demonstrációt azért hirdették meg, hogy tiltakozzanak az Állami Számvevőszék döntése ellen, amely a Jobbikot úgymond tiltott pártfinanszírozás miatt 662 millió forintos bírsággal sújtotta. A jobboldali szervezet vezetői szerint a határozat azzal a céllal született meg, hogy a pártkassza kiürítésével lehetetlenné tegyék a párt részvételét a választási kampányban. A jobbikosok, illetve más pártok vezetői szerint a formálisan független számvevőszék valójában a kormányzó Fidesz akaratát hajtotta végre.

** Lásd David Van Reybrouck: A választások ellen című esszéjét (Gondolat, Budapest, 2017)

CÍMKÉP: Eső után a szabadságért (Fotó forrása: Index)