A pravoszláv egyházat is hadrendbe állították Ukrajnában.

Október 15-én, hétfőn az Orosz Pravoszláv Egyház szinódusa megszakította az eucharisztikus kapcsolatokat a Konstantinápolyi Patriarchátussal. A döntés a belorussziai Minszkben született. Ennek értelmében (a moszkvai) Kirill patriarcha által irányított klerikális közösség tagjai nem áldozhatnak, nem keresztelkedhetnek, köthetnek házasságot a Konstantinápolyban (Isztambulban, az egykori Bizáncban) székelő I. Bartholomeos fennhatósága alá tartozó templomokban. Beleértve az észak-görögországiakat, a sok itteni szigeten lévőket, köztük a krétaiakat, a makedóniai Athosz-hegyi kolostort, továbbá a nyugati görög, orosz és ukrán diaszpóra templomait. A minszki döntés azokat az ukrajnai parókiákat is érintheti, amelyek a jövőben a Moszkvai Patriarchátust elhagyva a konstantinápolyihoz csatlakozhatnak. Ez utóbbi, végső esetben, ötmillió hívet érinthet, s adományaik új csatornákba való terelését jelentheti.

Többen hangsúlyozzák ezt az anyagi összefüggést. De mi ne elégedjünk meg ennyivel! Végtére is a hrivnyák és a kopijkák viszonylag elhanyagolható összege önmagában aligha hozná lázba az Ukrajnától Oroszországon, Belorusszián, Törökországon, Görögországon, az Egyesült Államokon át Kanadáig és részben a többi nyugati diaszpóráig terjedő pravoszláv egyházi közösségeket, illetve a különösen érintett országok kormányait és médiumait. Olyannyira, hogy néhányan az egyházszakadás kifejezést használják az eseményekkel összefüggésben. Ám nem biztos, hogy ez a fogalom – ami bennünk talán a katolicizmus és a protestantizmus egykori ádáz szembenállását hívja elő – helytálló a helyzet leírására. Már csak azért sem, mert a keleti ortodox egyház soha nem egyetlen szervezetet jelentett. Mostanság mintegy húsz önálló helyi egyházat tömörít. Egységesek a szentségekről, a tantételekről, a liturgiáról és az egyházvezetésről vallott nézeteik, de egyházjogilag mindegyik autokefál, azaz autonóm módon kormányozza önmagát. (*Lásd a cikk végén a megjegyzést!)

Okkal tartottak a kiátkozástól

Aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy az események mögött Ukrajna Oroszországtól való elfordulása, illetve elfordítása áll. Ukrajna Szovjetunióból kiválását követően már felvetődött, hogy a lépést az egyházi szervezetnek is követnie kellene. De akkor még sokakat visszarettenthetett ettől, hogy az állam és az egyház ilyesfajta összekapcsolása az egyetemességet valló római és görög katolikusok, illetve a magukat az államoktól függetlenként tételező protestáns, a zsidó és más közösségek ellenérzését válthatta volna ki Ukrajnában.

Magukban a pravoszláv hívekben az egyházszakadás rémképét idézhette volna fel egy ilyen váltás. Noha nem erről van szó, sokan az 1653 és 1971 (!) közötti helyzetre gondolhattak volna, amelyben az úgynevezett óhitűeket, az úgynevezett régi rítusokhoz ragaszkodó raszkolnyikokat kiátkozottnak tekintették. S lám, ezekben a hetekben az ellenérdekeltek rá is játszanak az e miatti érzésekre. Hozzá az ukrán állam és az egyház közös akciója miatt sokakban felidéződhetett volna és most fel is idéződik, hogy az egykori uralkodók gyakran manifesztumokban nyilvánították ki: önmagukat tekintik a pravoszláv egyház fejének. Ez eléggé bizarr opciónak tűnik fel a mai Ukrajnában ahhoz, hogy ellenállás ébredjen számos orosz kötődésű hívőben.

Szóval, a moszkvai egyházi kötelékek oldása sokáig csak elszigetelt próbálkozás maradt Ukrajnában. Már csak azért is, mert a 90-es években a Moszkvai Patriarchátus megfosztotta egyházi tisztségüktől azokat a püspököket és követőiket, akik az ukrajnai pravoszlávok autonómiájáért álltak ki. Vagyis ez egyfajta kiátkozással ért fel. Ám új helyzet keletkezett 2014. február 21-én. Ekkor, több éves előkészítés után, Moszkva ellenes, amerikai bábkormány került hatalomra Kijevben. Az új hatalom első dolga volt az autonóm országrészek jogainak további szűkítése, az orosz anyanyelvűek elleni hátrányos intézkedések kilátásba helyezése. Mi több, az orosz érzelmű, délkelet-ukrajnai Donyeck és Luganszk megyék elleni, szabadcsapatok által végrehajtott büntető akciók vették kezdetüket, amelyek azóta is tartó, egyfajta álló, több mint tízezer halálos áldozattal, lakóházak, iskolák, kórházak, vízművek, lakossági gázvezetékek rombolásával járó polgárháborúba torkolltak, amelyben jó ideje az ukrán hadsereg is részt vesz amerikai tanácsadók, kiképzők közreműködésével. Az ellenállókat Moszkva feltehetően hadianyaggal, szakértőkkel, a lakosságot pedig rendszeres segélyszállítmányokkal támogatja.

Miután egyértelművé vált, hogy a fegyveres puccsot végrehajtók – a részben amerikai állampolgár kormánytagok közreműködésével – az USA-nak akarják átjátszani az orosz Fekete-tengeri flotta Ukrajnától bérelt bázisát, Moszkva is lépett. A Krími Autonóm Köztársaság és Szevasztopol területi jogú város lakóinak 2014. március 16-ai népszavazásával elsöprő többséggel megerősítve Oroszországhoz csatolták ezeket a helyeket. Ukrajna bosszúból kiszikkasztotta a Krím vízellátását lehetővé tevő egyetlen csatornát, beszüntette a villamos-energiaszolgáltatást, visszatartotta a nyugdíjak kifizetését, a lakosság okmányokkal való ellátását, a végzett diákoknak a bizonyítványok kiadását. A sok erőszakos támadás között 2014. május 2-án, az odesszai vérengzésben élve égettek el embereket.

Azóta is pénzügyi, gázszállítási és más viták terhelik Moszkva és Kijev kapcsolatát. Ukrajnában orosz nyelv- és médiakorlátozási, az utazásokat megnehezítő intézkedések sorát léptették életbe. Mindennek betetőzéseként az idén szeptember 19-én az ukrán fél felmondta az 1997-ben Oroszországgal kötött barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést. Ezzel párhuzamosan zajlott az a próbálkozás, hogy az ukrajnai pravoszláv gyülekezeteket kivegyék a moszkvai patriarchátus fennhatósága alól, s az ukrajnai állam mellé ukrajnai egyházat hozzanak létre. A folyamatot helyenként véres templomfoglalások, gyújtogatások is kísérték.

Washington felől fúj a szél

Ez aztán olyan magyarázatot is szült, mint amivel Petro Porosenko elnök hozakodott elő 2018. április 24-én: „Amennyiben a Konstantinápolyi Egyház az ukrajnai egyház anyja, akkor az ukrajnai az oroszországi szülője”. Naná, hogy csúsztatás! Az ukrán államfő visszájára fordította a „Kijev az orosz városok anyja” jelzős szerkezetet, ami eredetileg arra utalt, hogy Kijev központtal jött létre az első keleti szláv állam, a Kijevi Rusz – nem kijevi Ukrajna – amely név csupán azt jelenti, hogy olyan térség, amely a szélen, azaz az orosz földek szélén található –, hanem Rusz! A Kijevi Rusz nagyfejedelme, Vlagyimir parancsára történt az itt élők bizánci rítus szerinti megkeresztelése. Porosenko azonban úgy tett, mintha Ukrajna, mint olyan, már 988-ban, a kereszténység felvételekor is létezett volna. Bár nyilván közölték vele: 1686-ban a konstantinápolyi IV. Dionysius és a Konstantinápolyi Egyház Szent Szinódusának pátense úgy rendelkezett: a kijevi püspöki székhely (mitropolia) a Moszkvai Patriarchátus kánonjogába helyeztetik.

Következésképp, több mint háromszáz éves döntés felülírását célozta meg a mai ukrán vezetés annak érdekében, hogy az ukrán államnak az orosztól való elszakadását ezzel is hangsúlyozza. És meg is kapták, amiért annyit lobbiztak a Boszporusz partján. Egy szeptember 23-ai liturgia keretében a konstantinápolyi I. Bartholomeos nyilvánosságra hozta, hogy az Ukrajnában lévő pravoszláv közösségek hozzájutnak az autokefália, tehát az önkormányzás jogához. Október 11-én a Konstantinápolyi Szinódus elévültnek mondta ki az 1686-os határozatot, továbbá semmisnek nyilvánították az ukrajnai autokefália mellett fellépett egyházi vezetőknek a kiközösítésére a 90-es években a Moszkvai Patriarchátus által hozott döntést, és visszaállították püspöki és papi jogaikat.

A szél persze nem annyira Konstantinápoly, inkább Washington felől fúj. A határozatok előtt ugyanis Filaret kijevi patriarcha az USA-ban járt a külügyminisztérium meghívására. Egyeztetéseket folytatott többek között Wess Mitchellel, a kormányzat európai és eurázsiai diplomáciai kapcsolatok felelősével. Korábban, Kijevben Porosenko elnök tárgyalt az USA kijevi nagykövetével úgymond a nemzetközi vallásszabadság kérdéseiről. De biztos, ami biztos az Egyesült Államokból, illetve Kanadából is átirányítottak egy-egy ukrán származású pravoszláv püspököt Ukrajnába. S nyilván Moszkvának is lesz még a történtekhez egy-két szava. Ennek első jele volt a fent említett, október 15-ei minszki nyilatkozat. És jogi csatározások is várhatók. Ami pedig a legfőbb: minden eddiginél erőteljesebb harc indul a lelkekért a templomokban és a médiában. A küzdelemnek már eddig is voltak elszenvedői a köznép köréből. De nyilván lesznek újabbak is. S bizonyára úgy hiszik majd, hogy az igaz hitért, Jézusért hoznak áldozatot, nem pedig a politikai játszmák oltárán. #

CÍMKÉP: Augusztus 31-én Isztambulban találkozott I. Bartholomeos konstantinápolyi, illetve Kirill moszkvai patriarcha. Az ukrajnai ügyekről folyó egyeztetés annyira nem volt eredményes, hogy szeptember 7-én Bartholomeos a Moszkvával való egyeztetés nélkül megnevezte azt a két püspököt – Daniil Pamilovszkijt (USA) és Ilariont (Kanada) –, akik Ukrajnában képviselik őt az autokefália előkészítésében. Ezt a Moszkvai Patriarchátus sajtófőnöke „a kánoni terület példa nélküli durva megsértésének”nevezte.

* MEGJEGYZÉS: autokefalitás – a helyi ortodox egyházak egyházjogi függetlensége. 1054 után a Rómától elszakadt keletiek nem alkotnak egyetlen egyházfő alatti, jogilag összetartozó hierarchiát. Időközönként konferenciát tartanak, de egyházi zsinatot nem kezdeményeznek. Az egyes ortodox egyházak élén a patriarcha áll. A konstantinápolyi (Isztambul, Bizánc – Törökország) patriarchát tekintik az ökumenikus – vagy egyetemes – pátriárkának. Ám a római pápával ellentétben, akit Vicarius Christi (Krisztus földi helytartója) néven említenek, a konstantinápolyi püspök az ortodox hit szerint primus inter pares, azaz „első az egyenlők közt”. Különleges tiszteletet élvez, de nem avatkozhat bele a többi ortodox részegyház ügyeibe, legfeljebb koordináló szerepet játszhat. Azokban az autokefál egyházakban, melyekben sok egyházmegye van, a végrehajtó hatalmat a kis létszámú Szent Szinódus gyakorolja. Ezekben az egyházakban, a szentmisében mindegyik a saját metropolitájáról, vagy patriarchájáról, az autokefál egyházfő pedig a többi egyházfőről emlékezik meg. 1989-ben a következő autokefál egyházak léteztek: konstantinápolyi, alexandriai, antiochiai, jeruzsálemi, ciprusi, orosz (1589), görög (1856), bolgár (1870), rumén (1873), szerb (1879), grúz (1917), csehszlovák (1921), lengyel, lett, litván, észt, amerikai emigráns orosz (1923), albán (1935) ortodox – vagyis igazhitű, pravoszláv – egyház.

Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban! Véleménye fontos az orientálásomban. Gondoljon arra, hogy így fizet az egyébként ingyenes tartalomért! ##