Minden jobb lesz, ha a nők veszik át az irányítást – hirdeti az MSZP egyik hangadója.

Jobb országot akarunk? Akkor a nőkön a sor! – olvasom Gurmai Zita MSZP-országgyűlési képviselő cikke fölött a címet a Mérce portálon, amely Magyarország első, száz százalékban az olvasói finanszírozásával felépített és működtetett független, baloldali hírportálként határozza meg magát. Pontosabban, először nem is a Mércén botlok bele a szövegbe, hanem egy magát baloldalinak tekintő – és persze a mai elbizonytalanodás körülményei között kellően eklektikus – Facebook-csoport oldalán, amely átvette a publikációt. Jön is az első, a „Megvan a megoldás a világ bajaira!” típusú komment:

Bizony! – csap a homlokához a nagyszerű felismerés miatti örömében egy férfitársam, miután nyilván elolvasta a képviselő asszonynak a női nem világmegváltó lehetőségeivel kapcsolatos mondatát: „Hosszú évek óta Izland a világ egyik legboldogabb országa”. Merthogy ebben az országban, fűzi tovább Gurmai Zita, „a népességfogyás szinte ismeretlen fogalom. A nők számára a gyerekvállalás egyáltalán nem jelent anyagi kockázatot, sőt: sokan már húsz éves koruk környékén gyereket szülnek, mert tudják, hogy akkor is boldogulnak, ha esetleg nincs mellettük férfi, és egyedül kell felnevelniük a kicsiket”.

Mint megtudjuk: maguk az izlandi nők harcolták ki ezt. 1975. október 24-én sztrájkolni kezdtek, mert „elegük lett abból, hogy kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak, miközben sokkal több teher hárul rájuk. (…) Nem csak dolgozni nem mentek, de otthon sem végeztek házimunkát és a gyerekneveléssel sem foglalkoztak. Mindent a férfiakra hagytak”. A sztrájk miatt nem nyitottak ki az iskolák és az óvodák, zárva maradtak a bankok, a gyárak és az üzletek. A bankároktól a segédmunkásokig férfiak tízezrei maradtak otthon, hogy főzzenek, mossanak, takarítsanak.

És láss csodát! A férfiak rádöbbentek, hogy „a nők ugyanolyan jogú tagjai a társadalomnak, mint ők. Egy évvel később az izlandi parlament törvényt hozott a nők munkahelyi és iskolai hátrányos megkülönböztetésének tilalmáról, 1980-ban pedig egy egyedülálló – s egészítem ki én: egyébként meleg voltát nyíltan vállaló – anyát, Vigdís Finnbogadóttirt választották meg Izland elnökének, és ő 16 évig töltötte be ezt a posztot” – adja meg receptet a világ minden bajának orvoslására Gurmai Zita. Közvetve tehát azt állítja a magát baloldalinak vagy minek tekintő MSZP egyik hangadója: a kapitalista rendszer megjavítható. Semmi más nem kell hozzá, csupán az, hogy a nők rádöbbentsék a férfiakat: nem mehetnek úgy a dolgok, ahogy eddig.

Bizony, feszül itt némi ellentmondás a képviselő asszony úgynevezett baloldalisága, illetve utópisztikusan naiv felfogása között. Finoman rá is mutat erre az egyik hozzászóló férfiú: „A nők helyzetében bekövetkezett izlandi áttöréshez elsősorban az járult hozzá, hogy 1978-ban kormányra került egy szociáldemokrata-liberális kormány!” És még néhány úgymond apróság, teszem ehhez hozzá én:

1.) Izlandot, ezt az Atlanti-óceán északi részén, Norvégiával átellenben lévő országot mindössze 330 ezren lakják. A népesség száma – Mert azért itt sem minden fenékig tejfel! – csökken. Parlamentjét (népgyűlését) 930-ban (!) alapították, s az – bár a sziget időközben hol Norvégia, hol Dánia fennhatósága alatt működött – változó formában ugyan, de mindmáig meghatározza az itteniek közösségi felfogását. Ez egyúttal kényszer is, hiszen a mostoha körülmények, a rendszeresen bekövetkező, pusztító katasztrófák miatt a túlélés elemi feltétele az összefogás, ami eleve jó táptalaj a demokratikus gondolkodásmód, a szolidaritás kifejlődéséhez. Ráadásul 1540-től terjedni kezdett, s hamarosan uralkodó vált itt az egyházat lényegében önálló, demokratikus döntéshozatali eljárásokkal kialakított gyülekezetek hálózatára építő reformáció, amivel a puritán, a kemény munkát nagyra értékelő, az öncélú pazarlást elvető felfogás megerősítést kapott. Vagyis, kedves Barátaim! Nincsenek csodák. A gazdaságföldrajzi–történelmi–kulturális előzmények nagyrészt meghatározzák egy ország, egy nép mindenkori mozgásterét, amin még a geopolitikai hatások is csupán ideig-óráig változtatnak. Aki magát baloldalinak festi, s nem ebből indul ki, legföljebb az álmodozásban lehet társa a közösségének, de a valóságos helyzet felismerését inkább akadályozza, mint elősegíti. És persze ilyen ingatag alapokra érdemi cselekvési program sem építhető, amint azt ellenzéki pártjaink naponta bizonyítják.

2.) A példaként elénk tárt izlandi eseményekre jó negyven évvel ezelőtt került sor. Annak a II. világháború utáni, a gazdaság fellendülésével járó folyamatnak a csúcspontján, amelynek részeként, először a kapitalizmus történetében, az addiginál lényegesen nagyobb részt osztottak vissza a dolgozó tömegeknek a profitból Nyugaton is. Mert ne feledjük! A szocialista országok társadalmi felzárkóztatási programjai, az itteni jóléti-egészségügyi intézkedések, a mindenkire kiterjedő társadalom- és nyugdíjbiztosítás bevezetése, az alsóbb néprétegeknek többek között az oktatáson keresztül való felemelkedését lehetővé tevő kihívások ellensúlyozására került sor az utólag jólétinek nevezett társadalmak megteremtésére. Tegyük hozzá: a kelet-európaiakhoz képest más, végeredményét tekintve előnyösebb, évezredes fejlődés következtében végbement, társadalmi-gazdasági előfeltételek mellett. Ennek a nyugati folyamatnak az 1950-es években kezdődött ösztönzésében, levezénylésében idővel természetszerűen kaptak szerepet a baloldali értékrendet valló, vagyis a szolidaritáselvet a társadalmi gyakorlat középpontjába állító szociáldemokrata pártok, amelyek egyike a Gyurmai Zita által hivatkozott időszakban Izlandon is kormányon  volt. Népszerűségük, befolyásuk – az Izland kapcsán elmondottak miatt is – különösen erős és tartós lehetett a skandináv országokban. Ám azt is érzékelnünk kell, hogy mióta megszűntek, illetve gyengülnek a kedvező feltételek, vagyis ahogyan kezdi visszavenni a tőke a korábbi engedményeket, a szociáldemokrata gondolat és pártbefolyás mindenütt visszaszorulóban van! Mint ismeretes, ma már a világvagyon több mint fele fölött a világ lakosságának egy százaléka diszponál, és az arány egyre romlik a tömegek rovására. Úgyhogy azt gondolni, hogy néhány tucat vezető kicserélésével a dolgok alapvetően változtathatók, az vagy tájékozatlan, vagy naiv, vagy egyszerűen csak populista politikusként suttog kábító szövegeket az erre vágyó sokaság fülébe.

3.) Egyébként legyen! Több nőt a politikába! De hiú remény azt gondolni, hogy ez bármit is változtat a dolgok lényegén. A világon jó néhány miniszterelnök, államfő, női védelmi miniszter ténykedik, amint az a címképen is látható. A CIA igazgatója nő, a Scotland Yard főnöke nő, az USA, Nagy-Britannia ENSZ-nagykövete nő. (Előbbi most mondott le.) És ettől ugyan kevesebb lett a szörnyűség, a hazugság? Persze, hogy nem. Mert nem a nemi hovatartozás a lényeg, hanem a struktúra, amit kapitalista körülmények között a tőke érdekeinek megfelelően alakítanak. Gondoljunk csak a magyar ellenzéki pártok élén megjelent, aztán gyorsan kiiktatott nőkre. Akik a női kártyalapot húzták elő a pakliból, ezzel ugyanúgy nem értek el semmit, mint amikor a férfiakat emelték piedesztálra. Mert nem ezen múlik, hanem a rátermettségen, az akaraton, a közvetlen környezet milyenségén, s mindenekelőtt a gazdasági-társadalmi folyamatokon, s az ezekhez való igazodási képességen. Amivel nem azt mondom, hogy amíg nem teremtünk a társadalmi-gazdasági küzdelemhez mindenki számára egyenlő esélyt jelentő – a valóságban ma kétségtelenül utópisztikusnak tetsző – viszonyokat, addig ne lenne szükség pozitív diszkriminációra. Persze, nem csak a nők, hanem minden más társadalmi réteg és osztály, sőt egyén számára. De ha arról álmodozik valaki, hogy egy réteg, vagy személy helyzetbe hozásával alapvetően változnak a viszonyok, annak sürgősen önvizsgálatot kell tartania. Így annak az amazonnak is, aki az említett Facebook-bejegyzéshez ezt a kommentet írta:

„Szerintem a magyar férfiak azon is igen nagyon elgondolkozhatnak, hogy Izlandon elég volt a nőknek egyetlen napig sztrájkolni, az ottani férfiak a fejükhöz kaptak, belátták, hogy igazuk van a nőknek, és változtattak a felálláson. Magyarországon hasonló esetben a nők megkapnák, hogy köhög a bolha, és otthon még megtorlásra is számíthatnának. Ez a nagy különbség! Tisztelt férfiak! Legyenek szívesek megkérdezni a feleségüket, hogy mire van szükségük! Ennek már jóval fejlettebb változata, amikor maguktól fogják azt kitalálni. Akkor, akkor talán beszélhetünk egyenjogúságról.”

Értem én, értem! De azt gondolom: az egyenjogúság kiterjesztése még a családi otthonon belül is csak részleges lehet, ha a külső gazdasági-társadalmi peremfeltételek nem változnak. És akkor még nem is említettem a kulturális gyökerű beidegződéseket, a hagyományokat, amelyek gyakran magukat a nőket is befolyásolják – akár anélkül, hogy maguk érzékelnék. Ezek mindegyikének megváltoztatásához kellene hozzáfogni az egyenjogúság követelésével és megteremtésére irányuló erőfeszítésekkel párhuzamosan! Amíg nem ez történik, vagyis nem a rendszer kritikája a társadalmi cselekvés kiindulópontja – a tévedés igen kis kockázatával állítom – az egyenjogúság Gurmai Zita, s a hozzá hasonló, utópista közszereplők módjára való mantrázása csupán egy lehet a sok gumicsont közül, amit bedobnak, hogy eltereljék a figyelmet a magában a rendszerben lévő feloldhatatlan ellentmondásokról. Amíg nem ezek feloldására koncentrálódik az akarat, addig minden jóhiszemű filantróp, azaz emberbaráti törekvés dicséretes, de tudnunk kell, hogy a világ mai állapota alapvetően nem változik meg tőle.

A világ csak akkor fog változni, ha ő maga forogja ki magából a változást. Persze, ezzel egyidejűleg kell munkálkodniuk az egyedi jelenségeket akár globális méretekben összekapcsolni képes kiválóságoknak és társadalmi erőknek azon, hogy felismerjék a változások irányát, és előmozdítsák ezeket. De soha ne tévesszük szem elől, hogy a változásokhoz mindkét feltételnek egyszerre kell jelen lennie! Önmagában sem a passzív, messianisztikus jellegű várakozás, sem az átfogó, az összes társadalmi-gazdasági tényező figyelmen kívül hagyásával történő, mégoly jó szándékú akarat nem jelent megoldást. Ezeket együtt és egy időben kell kezelnie annak, aki a világ jobbításának soha véget nem érő vállalkozásában való részvételre biztat embereket. Ha nem így tesz, ha nem képes érzékelni és érzékeltetni, hogy az egyébként szükséges és hasznos jó szándék hatásának erős korlátai vannak, az ne mondja magát politikusnak! De baloldalinak végképp ne! #

CÍMKÉP: A 2014. február 26-án, a NATO védelmi minisztereinek brüsszeli találkozóján öt női tárcavezető vett részt. Nem tudok róla, hogy áldásos tevékenységük következtében kevésbé csörgették volna a fegyvereket a világban. Sőt, az elmúlt négy-öt évben mintha nőtt volna a feszültség…

Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban! Véleménye fontos az orientálásomban. Gondoljon arra, hogy így fizet az egyébként ingyenes tartalomért! ##