Néha Washington, Moszkva és Brüsszel is oszt egy-egy lapot.

Elnézést az elcsépelt szólásért! „Az üléspont határozza meg az álláspontot!” A Visegrádi Együttműködés csoportjának, azaz a V4-eknek az izraeli Jeruzsálembe tervezett csúcstalálkozójáról hallott két értékelésről jutott eszembe ez a bon mot. Pontosabban kudarcba fulladt csúcstalálkozót kellett volna írnom. És mégsem…

Kezdjük azzal, hogy február 19-én, késő este, az orosz állami tévé éjszakai műsorában Tel-Avivból jelentkezett be az egyébként kitűnően tájékozott, eredeti meglátásairól ismert Jakov Kedmi izraeli biztonságpolitikai-geopolitika szakértő. Szerinte a V4-csoportosulásnak – amit az Osztrák-Magyar Monarchia egykori területéhez tartozott Csehország, Magyarország, Szlovákia, továbbá Lengyelország hozott létre – semmilyen politikai jelentősége nincs. Soha, semmilyen komoly határozatot nem tudtak hozni – mondta.

Hohó! – hökkentem meg e szavak hallatán. Hát az smafu, hogy ha nem is négyen, amint azt eredetileg tervezték, hanem a lengyel vezető nélkül ugyan, de három ország miniszterelnökei, Jeruzsálembe mentek tárgyalni? Abba a Jeruzsálembe, amely három világvallás szent helye, s etnikailag hihetetlenül kevert lakosságú, amit azonban 1980-ban Izrael osztatlan fővárosának nyilvánított a zsidó állam parlamentje. A nemzetközi közösség legtöbb tagja azóta sem ismeri el az 1967-es annexiót, és Kelet-Jeruzsálemet Izrael által megszállt palesztin területnek tekinti.

Az USA belenyúlt a méhkasba

Ezen a helyzeten Donald Trump amerikai elnök változtatott gyökeresen, amikor 2017. december 6-án bejelentette: az izraeli nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztetik, és ezzel az USA elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosaként. Mintha méhkasba nyúlt volna. Azonnal ágáltak ellene nem csak az arab országok, de többek között Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, az ENSZ-főtitkár és az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője is.

Különösen ez utóbbi miatt érdemel figyelmet a V4-ek tervezett jeruzsálemi lépése. Ahogy arra a fent említett Jakov Kedmivel ellentétben Káncz Csaba, a Privátbankár.hu elemzője rámutatott a Klubrádió február 20-ai „Reggeli gyors” című adásában: nagyon is jelentős volt a kezdeményezés. (Az itteni linkkel elérhető a 68.perctől.) Magyarország – Ausztráliához hasonlóan – egy diplomáciai státusú kereskedelmi irodát nyit a szent városban, Csehország és Szlovákia pedig – Bulgária példáját követve – információs irodát létesít ugyanitt. Hiába no, Káncz máshonnan szemléli a világot, mint Kedmi.

Káncz úgy tudja, hogy tavaly májusban Prága és Budapest futtatta zátonyra azt az EU-határozattervezetet, amely elítélte volna az izraeli főváros Tel-Avivból, Jeruzsálembe helyezését. Szíjjártó Péter pedig épp a mostani eseményhez kapcsolódva jelentette ki, hogy Magyarország vétót emel az EU-ban megfogalmazott határozattervezet ellen, amely arra kötelezné Izraelt, hogy az Európába szállított termékek címkéjén tüntessék fel, ha azokat a megszállt palesztin területeken gyártották.

Épül az Izrael–Kelet-Európa tengely

Mindent egybe vetve, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 2017 óta dolgozik azon, hogy egyfajta Izrael–Kelet-Európa tengelyt alakítson ki annak érdekében, hogy aláássa az EU egységét az Izraelt érintő stratégiai kérdésekben: önálló palesztin állam megteremtésének akadályozása, az Iránnal történő atomalku ellehetetlenítése, általában a muszlim világ elleni gazdasági és diplomáciai bojkott szorgalmazása. A jelek szerint nem is sikertelenül. Azt azonban, hogy az 1991-ben a gazdasági, diplomáciai és politikai érdekek közös képviseletére, összehangolására megalakított V4-ek is jól játszanak az izraeli kártyával, az orosz tévéműsorban elhallgatták a nézők elől.

Csak találgathatom, hogy miért? Például azért, mert Oroszország nem ismeri el Jeruzsálem izraeli főváros státuszát, és továbbra is Tel-Avivban működteti nagykövetségét. Orosz szempontból tehát a V4-ek – köztük, a Moszkva által bizonyos értelemben kiemelten kezelt budapesti kormány – jeruzsálemi kalandozásai legalábbis kellemetlenek. Ha csak nem valamilyen diplomáciai háttéralku köttetett. De az izraeli szakértő csak az ismert viszonyokra lehetett tekintettel, amikor elhallgatta a fentebb részletezett fejleményeket. S talán azt is figyelembe vette, hogy Vlagyimir Putyin orosz államfő a tervek szerint ezen a héten találkozik Benjamin Netanjahuval, amibe nem akart belekavarni. Annál kevésbé, mert eléggé nyilvánvaló, hogy őt magát mindkét félhez fűzik bizonyos érdekek. Legalábbis közvetve…

De van ennél egy kézenfekvőbb magyarázat is. A V3-ak feltehetőn elégedetten utaztak el Jeruzsálemből, ám Jakov Kedmi sem állított valótlant: a csúcstalálkozó tényleg nem jött létre. Méghozzá a lengyel tömegeknek a holokauszt alatti magatartása miatt időről időre kirobbanó izraeli–lengyel vita feléledése következtében. A múlt héten, Varsóban azt találta mondani az izraeli kormányfő, hogy „a lengyelek együttműködtek a nácikkal a holokauszt elkövetésében”. Néhány nappal később erre tett rá egy lapáttal az izraeli külügyminiszter, aki Samirt, a korábbi miniszterelnököt idézte: „a lengyelek az anyatejjel együtt szívták magukba az antiszemitizmust”. Magyarázkodás magyarázkodást követett, de végül Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök lemondta a jeruzsálemi eseményen való részvételt, mondván: elfogadhatatlanok a bármelyik tagország ellen irányuló alaptalan, rasszista támadások.

A lengyelek a holokausztban

A műsorkészítők akár abból is kiindulhattak, hogy ez még kapóra jöhet a Kreml szempontjából. Mióta világ a világ, Varsó és Moszkva ott tesz be a másiknak, ahol csak tud. Félreértés ne essék, a magyarországi közhiedelemmel ellentétben, nem csak az oroszok szállták meg Varsót néhányszor, de a lengyelek is elfoglalták már Moszkvát a korábbi évszázadokban. Hogy az újból és újból kiújuló területi vitákról, vagy azokról a hajdani törekvésekről ne is beszéljünk, amelyek révén a lengyel-litván fejedelmek álcárokat akartak ültetni a moszkvai trónra. Ráadásul az Oroszországra támadó Napóleon seregében is hemzsegtek a lengyelek. Mostanság ugyebár az kavar egyre nagyobb vihart, hogy Lengyelország amerikai bázisok, Oroszországra irányuló rakétaállások telepítésére akarja rávenni Washingtont. Ebben a helyzetben valóságos magas labda volt a lengyel–izraeli holokauszt pour parler. Jakov Kedmi nem is volt rest, s ilyen állításokkal rukkolt elő:

– Samir kormányfő gyerekkorában, Lengyelországban tapasztalta, hogy a családokban zsidógyűlöletre nevelés folyt.
– Voltak persze igaz emberek, de általánosságban az a helyzet, hogy a lengyel katolikus egyház szította a zsidóellenességet.
– A lengyelek most úgy állítják be, mintha csak ők lettek volna a II. világháború áldozatai, de nem szólnak arról, hogy a háború alatt ötszázezer zsidót öltek meg ők maguk. Szomszédok a szomszédokat.
– Nem beszélnek arról sem, hogyan üldözték azokat, akik valahogy mégiscsak visszatértek a koncentrációs táborokból. Nem beszélnek azokról a zsidókról, akiket élve dobtak ki a robogó vonatokból.
– És ha annyit szenvedtek a náciktól – mert szenvedtek –, akkor miért nem tisztelik annak a hatszázezer szovjet katonának az emlékét, akik hős halált halva felszabadították őket? Most sorra rombolják le az emlékműveiket…

A tőke érdekében legitimálják a fasizmust

Ez volt az a nap, amikor nyilvánosságra került, hogy csaknem nyolcvan sírt meggyaláztak Franciaország keleti részén, a Strasbourghoz közeli Quatzenheim zsidó temetőjében. Ez is egy újabb ok volt ahhoz, hogy az orosz tévéműsorban ne a V3-as tárgyalásokra, hanem az azokat megelőző lengyel–izraeli vitára helyezzék a hangsúlyt, s ennek okát kiterjesszék lényegében egész Európára.

Mint elhangzott, a kontinensről nem tűnt el az antiszemitizmus. Sőt, mindenki, aki vállalja, hogy a multinacionális, elsősorban az amerikai tőke érdekét képviselve Oroszország ellen vonul fel, legitimációt kap ehhez. Nyugat-Európában elítélő szavak hangzanak el, olykor tiltakozó felvonulások is vannak. De börtönbe még senkit nem zártak miatta. Az USA érdekeit szolgáló baltikumi államokban a kormányok legitimálják az egykori nácikat, mondván: ők a Szovjetunió elleni szabadságharcosok voltak. Ukrajnában a banderizmus mezében éledt újjá a fasizmus, s vált az amerikai kormány által hatalomra segített rezsim állami ideológiájává.

Nem folytatom, mert talán ennyi is elég ahhoz, hogy érzékeltessem, miért is írtam le a jegyzet elején a közhelyes mondatot: „Az üléspont határozza meg az álláspontot!” Eközben a közember azt hiszi, hogy ha megnézett egy híradót, végigpörgetett egy internetes hírportált, uram bocsá’, elolvasott egy újságot, akkor nagyjából képbe került arról, mi is zajlik a világban, mit és hogyan főznek a politika boszorkánykonyháiban. Viszont egy ilyen, innen is, onnan is megmutatom ugyanazt az eseményt cikkből, mint ez is, alighanem arra a következtetésre jut, hogy a két szék között a pad alá esett. Bizony mondom, az igencsak gyakori, hasonló helyzetek miatt, nem egyszer magam is széttárom a kezem, és sajnálom magunkat. Mégis azt vallom, ne adjuk fel! Akkor se, ha a Bekiáltás mottójaként is csak ennyit tudtam rögzíteni: „Megismerni! Megérteni! Ha egyáltalán...” #

CÍMKÉP: Orbán Viktor 2019. február 19-én, a hajnali Jeruzsálem látképét szemléli – Felér egy diplomáciai üzenettel (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs / MTI)

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!