Liberális körökben megütköztek azon, hogy Washington nem őket tekinti illetékesnek a budapesti ügyekben.

Nem csak a kormányfő kapott fricskát az USA-ban, május 13-án, de a magyarországi liberális ellenzék is. Ahogyan előző, „Megalázták Orbánt Washingtonban” című cikkemben írtam: a jó rendőr–rossz rendőr játszmába sodorták a magyar miniszterelnököt. Miközben Donald Trump amerikai elnök egekig magasztalta vendégét – olyannyira, hogy talán még Orbán Viktor is elfeledkezett saját bon mot-járól: „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok” – az amerikai kormányzat emberei, köztük feltehetően titkosszolgálati munkatársak, a magyar miniszterelnök politikai ellenfeleinek szerveztek gazdag programot Washingtonban, ugyanarra a napra.

Ugyanaz a German Marshall Fund, amely 1992-ben Orbán Viktort Magyarország lehetséges kormányfőjeként vezette be az amerikai hatalmi gépezet bugyraiba, ezúttal Márki-Zay Pétert és Kész Zoltánt hurcolta különböző találkozókra. Bár többen megüzenték: enyhén szólva őrültségnek tartják, hogy az amerikai–magyar csúcsot összefüggésbe hoztam Hódmezővásárhely polgármesterének, a Mindenki Magyarországa Mozgalom alapító elnökének és másik vezetőjének Washingtonba utaztatásával, továbbra is kötöm az ebet a karóhoz: kizárt, hogy a Trump–Orbán találkozó hosszas előkészítése során nem tudatosan időzítették azonos napra a két látogatást. De akár így, akár úgy, ez ugyebár mindenképpen erős üzenet.

A demokratikus ellenzék leértékelődött

Egyúttal azonban a washingtoni adminisztráció annak a magyar ellenzéknek is üzent, amely május 13-áig úgy jelenítette meg magát, mint az amerikai értékek egyedüli magyarországi képviselőjét. A liberális, önmagát demokratikusként meghatározó ellenzékről beszélek, amelybe beleértem a Magyar Szocialista Párttól, a Demokratikus Koalíción, a Lehet Más a Politikán, a Párbeszéd Magyarországérten át a Momentum Mozgalomig az összes olyan képződményt, amely csupán egyben jeleskedett az elmúlt évtizedben: súlytalan helyzetbe lavírozva magát hagyta kialakulni Magyarországon azt a politikai rendszert, ami mostanra létrejött.

Mint számomra utóbb kiderült, maguk az érintettek is liberálisnak gondolják magukat. Május 16-án, a „Kire szavazzanak a liberálisok?” rendezvényen a fent felsorolt pártok európai választási listavezetői együtt mutatkoztak be. Az eltelt két napban vezetőik és médiabeli szószólóik egy része kifejezte, mennyire nem tetszik nekik a Trump-adminisztráció köreihez tartozóknak az a döntése, hogy ezúttal nem közülük kerültek ki az ellen meghívottak. Értetlenséggel elegyített durcássággal, megütközve reagáltak arra a bennük most tudatosuló helyzetre, hogy Washington nem őket tekinti illetékesnek a budapesti ügyekben. Addig vártak arra, hogy majd az amerikai kormány elrendezi a dolgokat Magyarországon, s nekik csak annyi lesz a dolguk, hogy beüljenek a hatalmi pozíciókba, hogy közben leértékelődtek.

Ha száz ujjam lenne, azokon sem tudnám előszámlálni, hányszor reménykedett a mai magyar ellenzék abban: majd a szőnyeg szélére állítja Orbán Viktort a Budapestre épp kinevezett amerikai nagykövet, vagy a regnáló amerikai elnök. Sokszor hallottuk azt is: majd Brüsszel rendet tesz Magyarországon. Ha nem Brüsszel, akkor a német kancellár, Angela Merkel. Esetleg a francia elnök, Emmanuel Macron. Az IMF, a Világbank, az EBESZ, a római pápa, és a végén persze, az atya úristen, vagy annak egyszülött fia, esetleg az őt szülő Mária. Amiként a katolikus magyarság gyönyörű néphimnusza mondja: „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk! / Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: / Magyarországról, Édes hazánkról, / Ne felejtkezzél el / Szegény magyarokról!” Esetleg ahogyan reformátusok éneklik a 90. zsoltár szerint: „Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen! / Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? / Könyörülj már a te szolgáidon!”

Vérbe fojtották a fellángolásokat

Ha lehetne a Trump–Orbán találkozónak igazán haszna Magyarországra nézve, az az lenne, hogy a magyar közvélemény, vezetőivel egyetemben, végre felhagy azzal a beidegződéssel, hogy a nagyhatalmaktól, vagy felsőbb erőktől várja a csodát. Szakít a mindenkori külső segítségben reménykedés átkával, ami minimum az 1526 utáni csaknem ötszáz éve bénítja meg az országot. De ha jól meggondolom, már a szentistváni államalapítás is Róma ideológia-szellemi bábáskodása, illetve a bajorok brutális katonai közreműködésével történt. Erővel értették meg eleinkkel, hogy valójában semmi nincs ránk bízva, amibe aztán kénytelen kelletlen beletörődtünk, s ez végig kísérte egész történelmünk.

Ennek során a magyari urak váltakozva Bécstől és Isztambultól, majd csak Bécstől aztán Berlintől, Párizstól, Londontól, később Moszkvától, újabban pedig ismét hol Berlintől, hol meg Washingtontól, sőt megint Moszkvától várták és várják az iránymutatást. Ha arisztokratáink, kormányaink úgy érezték, hogy támadás érhet bennünket, vagy megrövidíteni akarnak mások, akkor elsősorban arra pazarolták az energiájukat, hogy kitalálják, kihez érdemes dörgölőzni, hogy védelmet kapjanak, kapjunk az ellenfelekkel szemben. Kényszer volt ez persze, és az is igaz, hogy minden önállósulási törekvést megtoroltak, ami aztán újabb meghunyászkodásokat szült a következő fellángolásig, amit ismét vérbe fojtottak.

Így jutottunk el a huszadik századig, amikor – talán a történelmileg kialakult frusztráltság miatt – egyetlen egyszer sem sikerült eltalálni, hogy mely nagyhatalomra építhetnénk az ország jövőjét. Németországgal együtt a vesztesek oldalán találtuk magunkat az I. világháború után. Ennek következménye lett a brutális országcsonkítás. A győztesek a korábbi magyarországi nemzetiségek mellé álltak, amelyeket a Monarchia keretében másodrendű alattvalókként kezeltünk, s amelyek új országok létrehozására vágytak. Nem segített ezen az sem, hogy a Szegeden szervezkedő Horthy Miklós a francia megszállók alá rendelte magát. Mi több, ha nincs a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege még nagyobb részeket szakítottak volna ki az országból északon és keleten.

Horthyék rettentő tévedései

Végzetesnek bizonyult az a tévedés is, amely a náci III. Birodalom mellé kötötte az ország szekerét. A Szovjetunió erejének, a háború utáni megváltozó helyzetének hibás felmérése aztán olyan csatatérre tette az országot, amilyenre a török hódítás óta nem volt példa. Az ország ma egekig magasztalt akkori vezetése még akkor sem ocsúdott fel, amikor a románok átálltak. Horthyék szinte mindvégig azt az álmot dédelgették magukban – saját diplomatáik figyelmeztetése ellenére –, hogy az angolok meg az amerikaiak szabadítanak fel bennünket, mert úgymond az lehetetlen, hogy a szovjetnek engedjék át Közép-Európát.

Utólag belegondolva, szinte érthetetlen, miért nem vették észre az országunkat irányítók, mennyire vonakodik megnyitni a második frontot az USA hadserege, s mi mindent elkövet azért, hogy minél később kapcsolódjék be az európai háborúba. Az volt ugyanis az érdeke, hogy a szovjet hadsereg minél inkább kivéreztesse a náci haderőt, eközben persze gyöngüljön maga is, s hogy ily módon minimalizálni lehessen az angolszász veszteségeket. Miért, miért nem, Horthy és tábornokai nem kalkuláltak mindezzel. Ennek lett aztán következménye a nyilas hatalomátvétel, négyszázezer zsidó honfitársunk elpusztítása, a bécsi döntésekkel is visszacsatolt területeket beleértve az ország egészének olyan hadszíntérre tétele, amelyre a török hódoltsági részektől eltekintve nem volt példa a magyar történelemben.

Ám eközben a nép és a vezetők egyfolytában abban reménykedtek: megsajnálja valamely nagyhatalom a szegény Magyarországot. Méltányos, sőt előzékeny bánásmódban fogja részeltetni, és eltekintenek azoktól a pusztításoktól, emberéletek százezreiben mérhető vérveszteségektől, amelyeket előbb a Szovjetunióban, majd Magyarországon okozott a magyar hadsereg. Annál lidércesebb volt az ébredés, amikor kiderült: tetszik, nem tetszik, a II. világháborúban a nyugati államok mellé megkerülhetetlenül felzárkózott a Szovjetunió hadserege, no és Kína. Mi pedig ezek érdekszférájába kerültünk.

Nem cselekszenek helyettünk

Igen, a Kínaiéba is. Már akkor is. Nem igazán szoktunk erről beszélni, de érdemes eszünkbe vésni: amikor elbukott az 1956-os felkelés, elsősorban az a Kínai Kommunista Párt követelte a véres megtorlást a Sztálin utáni szovjet vezetéstől, amely ma is uralja az ázsiai országóriást. Gondoljanak azok erre, akik most a megváltást Peking felé tekintgetve várják! Akik pedig Washingtontól remélik, hogy helyettük elrendezi a dolgokat, idézzék fel, miként reménykedtek az ötvenhatosok abban: végre kapva kap az alkalmon az amerikai vezetés, és a magyar forradalom oldalára állva tanítja móresre Moszkvát! A végén persze kiderült, hogy ez is csak egyike volt a magyar ábrándoknak…

Immár több mint ezer évre visszatekintve máig nem értjük, hogy egyetlen nagyhatalom sem azért avatkozik be valahol a világban, mert azokon akar segíteni, akik ott élnek, hanem azért, hogy érvényesítse saját geopolitikai és gazdasági érdekeit. Ennek megfelelően, ha hatalmi vákuum keletkezett ebben a térségben, mindig bekövetkezett a külső beavatkozás, és ez a jövőben is így lesz. Ám amíg nem tudatosítjuk, hogy soha nem a mi szempontjaink figyelembe vételével zajlanak az események, addig országépítés sincs. Addig csak marad az acsarkodás: a töröközés, a labancozás, a trianonozás, a fasisztázás, a ruszkizás meg a többi, ahogyan eddig volt. Addig nem kezdődik meg a Kápát-medencéből nekünk maradt területnek a tényleges birtokba vétele, amellyel 1920 óta adósak vagyunk. Márpedig e nélkül felvirágoztatásról sem lehet szó, amint azt az elmúlt harminc év mutatja, amelyben felhagytunk a Kádár-rendszer ilyen jellegű, nem is sikertelen próbálkozásával.

A mögöttünk lévő három évtized a határokhoz közeli országrészek feladásával, elszegényítésével terhes. Ma már a lakosság majdnem húsz százaléka, csaknem kétmillió személy él szegénységben és szegregációban, kirekesztettségben Magyarországon. Ezen belül az északkeleti régióban a lakosság egyharmada, a dél-dunántúliban egynegyede. De ennél is nagyobb azok aránya, akik a rossz lakhatási, egészségügyi, oktatási körülmények miatt felzárkózásra esélytelenül élnek egyik hónapról a másikra. Bárki beláthatja: ehhez képest az itt élők többségének mindegy, hogy ki gyakorolja a főhatalmat Magyarországon, ami meg is mutatkozik abban a közömbösségben, illetve elbutítottságban, ami a közéletet uralja.

A nagyhatalmak azonban mindezt nem fogják helyettünk elrendezni. Mert nekik édes mindegy, ha van, aki kiszolgálja őket, s többé-kevésbé nyugalmat teremt az országban. Számukra az sem igazán szempont, hogy milyen áron. Csak akkor avatkoznak be nyíltan vagy kevésbé nyíltan, ha úgy látják, helytartóik kezéből kiszalad a gyeplő. De persze akkor ugyanúgy lépnek, mint a Habsburgok, a szultánok, a németek, a szovjetek léptek annak idején. Mióta az USA által uralt NATO katonai érdekszférájába kerültünk, ezekre az esetekre készülve az amerikaik foglalkoztak jó előre a fiatalkori Orbán félékkel, és foglalkoznak most Márki-Zayékkal, s talán másokkal is.

A liberális pártok vezetőinek, tagjainak, az értelmiségnek végre komolyan kellene venni, hogy az általuk magasztalt Nyugat, a külföldi beavatkozások indoklására, csupán saját közvéleményének manipulálására használta és használja a demokrácia, a szabadság kifejezéseket valahányszor újabb és újabb gaztettek elkövetésre szervezkedett a világ különböző részein. Egyébként, ha érdekei úgy kívánták és kívánják a nyugati vezetők a világ legbrutálisabb diktátorait is szövetségesükként ölelték és ölelik keblükre. Donald Trump, az amerikai elnök nyilvánosan is kijelentette: amíg Szaúd-Arábia évente dollár százmilliárdokért vásárol az USA-tól fegyvert, addig bármi is történjék ott, mindig megvédi az országot az Egyesült Államok. Ha végre megérti ezt a magyarországi elit, mi több, ha megértjük ezt mindannyian, talán elkezdődhet Magyarország új, mítoszoktól mentes, ám a polgároknak nyugodtabb életet biztosító, akár demokratikus története. Na ná, hogy a nagyhatalmak árnyékában, de tudván tudva, hogy nem tőlük kell várnunk a csodát! #

CÍMKÉP: Márki-Zay Péter és Kész Zoltán egy 2018 márciusi, veszprémi utcafórumon (Fotó forrása:Veszprémkukac)