Véres leszámolással torolta meg az uralkodó, hogy az orosz cári családnak akarták felajánlani a magyar koronát.

Herman Róbert, az MTA doktora, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese Megtorlás az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után című tanulmánykötete először 1990-ben jelent meg. Új ismeretekkel gazdagította a bécsi udvar, személyesen Ferenc József szerepét a magyar történelmi emlékezetben 1849. október 6-ához kötött megtorlásokban. Döntően erre alapozva készült az alábbi összefoglaló. Kiderül belőle, hogy míg az orosz fél ellenezte a katonák elleni véres megtorlást, addig a 18 éves uralkodó – Haynau nyomására, s mert időközben előkerült egy irattervezet, amely szerint a magyar kormány az orosz cári családnak ajánlotta volna fel a koronát – feltétlenül bosszút akart állni.

„Az 1849. októberi magyarországi kivégzések miatt olyan nemzetközi felháborodás támadt, hogy I. Ferenc József (1830–1916) császár és az osztrák kormány jónak látta egy időre felfüggeszteni a kivégzések folytatását. Az uralkodó kegyelmességének látszatát erősíthette az is, hogy 1850 májusában ő mentette fel Julius Haynau táborszernagyot Magyarország teljhatalmú katonai és politikai kormányzóságának tisztéből, s így – látszólag – ő akadályozta meg a bosszúhadjárat folytatását. 1867, a kiegyezés után nem volt illendő dolog az uralkodó felelősségét firtatni. S aki firtatta volna, az sem nagyon juthatott semmilyen érdemi adathoz. Hiszen a bosszúhadjárat részleteiről tájékoztató iratokat hét pecsét alatt őrizték Bécsben.”

1849 augusztusában Schwarzenberg miniszterelnök több tervezetet is előterjesztett Ferenc József császárnak kiket és miként vonjanak felelősségre a szabadságharc várható leverése után. Jöttek-mentek a levelek az osztrák császár, illetve kormányfője, továbbá a császári-királyi erőket vezénylő Haynau, az orosz csapatok fővezére, Paszkevics és az orosz cár, I. Miklós között. Az orosz fél sorozatosan az enyhébb elbírálás, a véres megtorlás ellen érvelt.

„A levelek egyértelműen jelezték: az uralkodó és az osztrák kormány köszöni szépen, de nem kér az orosz tanácsokból. Nincs kegyelem – ez volt az 1849. augusztus 27-i és 31-i minisztertanácsok és I. Ferenc József augusztus 29-i utasítása Haynauhoz.” Ezen belül átmenetileg az volt a bécsi álláspont, hogy Haynau „a legvétkesebbek névsorát […] a halálos ítéletek végrehajtása előtt felterjessze, hogy meg lehessen állapítani, vajon minden egyes esetben érvényesíteni kell-e a törvények teljes szigorát vagy sem”.

Haynau azonban tombolt, amikor kézhez kapta ezt a határozatot: „…ha negyven órával később érkezik, a vezéreket már bitófán találja” – írta Joseph Wenzel Radetzky tábornagynak, az itáliai császári-királyi haderő főparancsnokának, az ottani felkelések leverőjének. „Véleményem szerint sohasem lesz itt nyugalom, ha nem büntetjük meg példásan minden baj okozóit, az efféle gyalázatos dolgokat művelő tiszteket, ezzel engesztelve meg a hadsereget.” Ezzel párhuzamosan azonban augusztus 26-án hosszú, félhivatalos levelet intézett a császárhoz. Ebben hangsúlyozta, hogy a lázadók megbüntetését mind a győztes hadsereg, mind a közhangulat követeli. Szerinte nem csupán Magyarországnak, hanem a monarchia többi tartományainak, sőt, egész Európának kell egy, a haditörvényeken alapuló elrettentő példát kapnia.

Arra is felhívta Ferenc József császár figyelmét: az oroszok állandóan hirdetik, hogy ők kegyelemért folyamodtak a császárhoz, s így akarnak maguk iránt rokonszenvet kelteni. Ha már most ezek után a császár „született kegyességénél fogva érdemtelen kíméletre találná indíttatni magát, ezt soha sem őfelsége atyai kegyes szívének tulajdonítanák”, hanem az oroszok közbenjárásának. Haynau levelének különleges nyomatékot adott, hogy mellékelve megküldött egy 1849. augusztus 10-ei államirat-tervezetet, amit a magyar kormány küldött volna az orosz fővezérséghez, s benne a magyar koronát a cári családnak ajánlották volna fel. De ezt az iratot a magyar kormány sosem küldte el. Ám a tervezet megadta a döntő lökést ahhoz, hogy a császár a kíméletlen megtorlás politikája mellett döntsön.

Vagyis az uralkodó volt az, aki a kormány által előterjesztett enyhébb irányelveket megszigorította: a halálos ítéletek előzetes felterjesztésének előírását a végrehajtott halálos ítéletek utólagos bejelentésének kötelezettségére változtatta. A szigorúságot az uralkodó lelkialkata magyarázza. Angyal Dávid szavait idézve, I. Ferenc Józsefben volt hajlam az irgalomra, de csak közönséges bűnösök iránt. „Mihelyt hadserege becsületének, fegyelmének s állama nyugalmának megzavarása került szóba, Isten kegyelméből reá ruházott hatalmának megtorlását [sic!] szent kötelességének hitte. A politikai bűnök elrettentő büntetésével úgy vélte, tartozik alattvalóinak is, akik szenvedtek e bűnök miatt”.

1849 augusztusában két alkalommal is az uralkodó személyes fellépése révén került sor a magyar forradalom résztvevői ellen tervezett megtorló rendszabályok szigorítására. Igaz, elképzelései e tekintetben egybevágtak az általa kinevezett, s a magyarországi hadjáratot sikeresen befejező Haynauéval. De a császár – ha akarta volna – kivonhatta volna magát a táborszernagy érveinek hatása alól. Abban tehát, hogy 1849 augusztusától október végéig a keményebb vonal, a minél kíméletlenebb megtorlás híveinek elképzelése érvényesült, döntő szerepe volt az ifjú császárnak. Annak a császárnak, aki Haynau menesztése után is több évet várt azzal, hogy a szabadságharcban való részvételükért Haynau bíróságai által elítéltek számára amnesztiát adjon. Arra pedig ezek az elítéltek is hiába vártak, hogy I. Ferenc József akár egyetlen szóval is kifejezze sajnálatát az 1849 után történtek miatt.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után körülbelül százötven katonát és polgári személyt végeztek ki, továbbá 40-50 ezer közlegénnyé lefokozott tisztet, illetve honvédet vetettek kényszersorozás alá. Ám a magyar nemzet többsége, dacára annak, hogy Ferenc Józsefet csak 1867. június 8-án koronázták magyar királlyá, vagyis csapatai csaknem két évtizeden át megszállva tartották az országot, a kiegyezés után mindezt megbocsátotta. Ennek oka: az uralkodó végül részese volt annak, hogy alárendelt szerepben ugyan, de fönnmaradjon az 1526 óta csupán a térképen létezett, nagy magyar királyság sokak szívét ma is melengető mítosza. Elődeink körutakat, hidat neveztek el róla, mostanság pedig tömegek csodálják őt a meseszerű Sissy-filmek nyomán. Jóllehet, az aradi mártírok emlékével is visszaélve, ez lett a forrása a későbbi, pusztító nacionalizmusunknak, ez vitt bennünket az I. világháborúba, s az azt követő, brutális népesség- és területvesztéshez. Történelmi kérdésekben azóta emelkedett a kormánypolitikák vezérlő fonalává, hogy mindent a szívnek, semmit az észnek, amint azt a cikk utáni keretes írás példázza.

Ezen túlmenően Radetzky nevét Magyarországon is őrzi idős Johann Strauss Radetzky-indulója, amelynek egyik részletére minden valamire való lovasversenyen, a közönség előtt tisztelegve, körbelovagolja a pályát a győztes, mögötte a helyezettekkel. Vele ellentétben Julius Jacob von Haynau (1786–1853) neve azóta is szitokszó Európa nagy részében – már ahol egyáltalán ismerik még. Miután 1849. március 31-én, a lombardiai Bresciában az osztrák seregek háta mögött kitört felkelést kíméletlenül vérbe fojtotta a Bresciai hiéna gúnynevet ragasztották rá Nyugat-Európában. Magyarországon pedig véreskezű hóhérként tekintenek rá. A megtorlásokat követő nemzetközi tiltakozások miatt az uralkodó 1850. július 8-án visszavonta megbízatását. Ám busásan jutalmazta szolgálatait.  Végkielégítéséből földbirtokot vásárolt magának – Hol másutt? – Magyarországon, Szatmárban. Utazásai során Londonban, Párizsban, Brüsszelben inzultálták. Egyedül Berlinben ünnepelték. Bécsben hunyt el, s Grazban nyugszik. Carrarai márványból faragott életnagyságú szobrát felállították a Hadvezérek csarnokában, a bécsi Hadtörténeti Múzeumban. #

CÍMKÉP: A tizenhárom aradi vértanú. Kivégezték őket 1849. október 6-án. Ugyanezen a napon lőtték agyon Pesten az első felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajost. Augusztus 20-án, Temesvárott lőtték főbe Hruby Gyula őrnagyot. 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtiszttel végeztek: Ormai Norbert honvéd ezredessel, – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni – Kazinczy Lajos honvéd ezredessel – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni – és Ludwig Hauk ezredessel. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg; őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott

MEGJEGYZÉS: A cikk az egy évvel ezelőtti évfordulón megjelent írásom részben kiegészített megismétlése. Ezt a témakört érinti többek között A koronás címer csapdája című jegyzetem. Hasonló, reális nézőpontra törekvő poszt a ForgóKínpad blogban Szele Tamástól, Haladás és maradás címmel.