Bármit is állít Jeszenszky Géza, Moszkva szemszögéből az 1938-as müncheni egyezmény volt az utolsó csepp a pohárban.

Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény célja „az európai béke megőrzése volt” – írja Jeszenszky Géza egykori külügyminiszter és nagykövet a Magyar Hang 2020. február 7-13-i számának 10. oldalán. Emlékeztetőül, az egyezményt Adolf Hitler német kancellár, Neville Chamberlain brit miniszterelnök, Édouard Daladier francia kormányfő, Benito Mussolini olasz vezető írta alá. Ezzel a nyugati demokráciák két letéteményese, a brit és a francia kormány áldását adta arra, hogy Csehszlovákia engedje át a Szudéta-vidéket Németországnak. Tették mindezt annak tudatában, hogy ezt megelőzően Németország megszállta Ausztriát.

Az egyezmény nyitánya volt Csehszlovákia feldarabolásának, Csehországnak a náci Német Birodalom általi bekebelezésének, s annak, hogy területéből a németekkel együttműködő fasisztoid lengyel állam is kapjon két kisebb részt. Ehhez képest Jeszenszky úr mindössze „rövidlátó és naiv” lépésnek minősíti Chamberlain és Daladier lépését. És ez, szerintem, több mint hiba. A magyar politikus – a mai nyugati, ezen belül az angolszász narratíva fősodrához igazodva – mintegy felmenti tettük következményei alól ezeket az urakat. Azzal ugyanis, hogy az olasz szocialistából fasisztává lett Benito Mussolinivel és a náci Adolf Hitlerrel tárgyalóasztalhoz ültek, egyszersmind szalonképesnek ismerték el őket. Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy akkor sem a fasizmusnak, sem a nácizmusnak nem az volt az értelme, mint 1945 után. De akkor is...

Mussolini igazi arca

Mussolioniról ugyebár már 1938-ban is tudni kellett, hogy az 1921-es választási kampányban 105 halálos áldozatot követelő erőszakhullámot indított a szocialisták ellen. Az 1924-es választásokon rendkívül erőszakosan, példátlan csalásokkal kiharcolta az általa vezetett Fasiszta Párt győzelmét. A csalásokat szóvá tevő szocialista képviselőt, Giacomo Matteottit meggyilkolták. Miniszterelnökként betiltotta a „felforgató” ellenzéki sajtót és szervezeteket, bevezette a rendőri internálást, elfogadtatta, hogy rendeleti úton kormányozhasson, így az országgyűlés szerepét formálissá tette. 1928-ban a parlamentáris rendszert végleg felszámolta.

Ettől kezdve minden lapszerkesztőt a kormányzat nevezett ki, és a Fasiszta Nagytanács jóváhagyása nélkül senki sem lehetett újságíró. Az oktatásügyben dolgozóknak fel kellett esküdniük a fasizmus építésére, ami egyet jelentett a demokrácia, a liberalizmus, a bolsevizmus elleni harcban való részvétel elfogadásával. Egyedül a nagytőkével volt kénytelen kompromisszumot kötni, mert e nélkül lehetetlen lett volna a hatalmas munkanélküliség enyhítése, a közmunkák megszervezése. Erős állami irányítás alatt álló magángazdaság kialakítását tűzte ki célul, a dolgozókat központi ellenőrzés alatt lévő hivatásrendi rendszerekbe igyekezett tömöríteni.

A Mussolini által vezetett Olaszország megszállta a görög Korfut, majd Albániát. Fegyverrel és kiképzéssel is segítette a Jugoszláv állam felbomlasztásán ügyködő horvát usztasákat, szövetségest  találva ebben a Horthy-Magyarországgal. 1934-ben Olaszország részének nyilvánította Líbiát. 1935-1936-ban, immár brit érdekeket is sértve, keserves győzelmet aratott Abesszíniában (Etiópia). Mussolini Olaszországa támogatta Francisco Franco harcát a Spanyol Köztársaság leverésében. Ezzel megteremtődött az alapja az Adolf Hitler Németországával való tartós együttműködésnek, noha Ausztria német megszállása sértette Róma érdekeit.

A hitleri terror tényei

Jeszenszky úr azonban minderre egy szót sem vesztegetett hosszú, az orosz ügyekben szakértőnek számító Stier Gábor újságíró rovására személyeskedésekkel tűzdelt cikkében, amelynek nem titkolt célja, hogy bebizonyítsa: a huszadik század minden bajáért a sztálini Szovjetunió, illetve immár a huszonegyedikben a putyini Oroszország a felelős. Ennek a kijelentésnek az árnyalásába itt és most nem mennék bele, minthogy néhány napja is érintettem már a témát. Ezúttal maradnék annál: vajon tényleg jóhiszemű volt-e a brit és a francia kormány vezetője, amikor 1938-ban aláírta a müncheni egyezményt Mussolinivel és Hitlerrel. Mindenesetre nem feltételezem, hogy a két nagyhatalom kormányfője mit sem tudott volna az olasz vezérről fentebb vázoltaktól. És azt sem fogja nekem senki bebeszélni, hogy ne ismerték volna Adolf Hitler addigi tetteit, illetve céljait.

Az egyébként történész Jeszenszky Géza szintén eltekint ezektől. Pótoljuk hát a mulasztását! Csupán nagy vonalakban, s nem is a kezdet kezdetétől. Adolf Hitler pártja, az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) a szavazatoknak csak 33,1 százalékát szerezte meg az 1932. november 6-i szabad választáson. Némi fortéllyal azonban elérte, hogy Paul von Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá, vagyis a szövetségi kormány fejévé nevezze ki. Ezt követően Hitler kimódolta a Reichstag, a német parlament föloszlatását. Az 1933. március 5-i választás már a terror körülményei között zajlott – írta Szilágyi Péter történész, az ELTE egyetemi tanára a 2014. december 16-i Népszabadságban:

Fajvédő intézkedések Németországban

Amikor Jeszenszky úr „rövidlátó és naiv” minősítéssel él a müncheni egyezményt aláíró Chamberlainnel és Daladier-val összefüggésben, akaratlanul azt állítja: gyanútlanok voltak, mikor mindezt figyelmen kívül hagyták a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal, s azok vezéreivel kapcsolatban. Pedig Mussolinihez hasonlóan hamarosan Hitler is fölvette a vezér, a Führer címet, amikor az államfő 1934. augusztus 2-i halála után még az általa meghozatott felhatalmazási törvényen is túlterjeszkedve, nem íratott ki új választást, hanem összevonta a jogokat, és azokat a „Vezér és Nemzeti Kancellár” megnevezés alatt önmagának adatta. Ezt követően sorra hozták a kirekesztő intézkedéseket. Az 1935. szeptember 15-én elfogadtatott, a „német vér és német becsület védelméért” elnevezésű, illetve az állampolgársági törvénnyel, az úgynevezett nürnbergi törvényekkel

Mindenki tudta, hogy Hitler háborúra készül

A Hitlerrel tárgyaló nyugati vezetőknek ez ellen láthatóan nem volt kifogásuk. Azt is lenyelték, hogy átlépve a párizsi békediktátum előírásain, 1935-ben a Führer bejelentette: német légierőt hoznak létre, 36 hadosztályt állítanak fel, bevezetve az általános hadkötelezettséget. Nagy-Britannia – figyelmen kívül hagyva az 1925-ös locarnói egyezményt – aláírta, hogy Németország a brit hajóhad 35 százalékának megfelelő hadihajóteret építhet. Ezt követően a német csapatok megszállták a Rajna-vidéket. A spanyol polgárháborúban kipróbálták az új, német haditechnikai eszközöket, 1936 októberében létrehozták a bolsevizmus, vagyis a Szovjetunió elleni Berlin–Róma tengelyt, amihez egy hónapon belül Japán is csatlakozott. 1938-ban, miután a német és az osztrák nácik Ausztriában súlyos belpolitikai válságot idéztek elő, a Wehrmacht bevonult Ausztriába.

A történész Jeszenszky Géza azonban azt sugallja, hogy mindez nem kelthetett gyanút Londonban és Párizsban, így nyugodt szívvel írhatták alá a kormányfők az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezményt. A történész utólag is elfogadhatónak tartja, hogy – úgymond a béke érdekében – áldásukat adták Ausztria német megszállására, Csehszlovákia feldarabolására, Csehországnak a náci Német Birodalom általi bekebelezésére, s arra, hogy területéből a németekkel együttműködő fasisztoid lengyel állam is kapjon két kisebb részt.

Mint már jeleztem, itt és most szándékosan nem részletezem a sztálini Szovjetunió vezetésének sok tekintetben szintén ellentmondásos, diplomáciai lépéseit. Azért megjegyezném, hogy az 1922-ig polgárháború dúlta országban az ipari termelés szintje az 1913-as értékhez képest 12,8 százalékra zuhant 1920-ban. Mindenekelőtt az éhezést, az írástudatlanságot kellett felszámolni, az országban százezer szám kóborló árvákat elhelyezni, lerakni a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás, no meg a villamosítással az iparfejlesztés alapjait. Ehhez egyébként 1922-ben a Szovjetunió általános szerződést kötött az akkor még természetesen nem hitleri Németországgal a gazdasági, a kereskedelmi és a katonai kapcsolatokat fejlesztésére.

Később azonban a Kreml vezetői nem tekinthettek el attól a háborús készülődéstől, ami Németországban, Olaszországban és Japánban zajlott, s ahogyan a britek és a franciák viszonyultak a nyilvánvalóan az egyre inkább a Szovjetunió ellen irányuló lépésekhez. E tekintetben, Moszkva szemszögéből, igenis az 1938-as müncheni egyezmény volt az utolsó csepp a pohárban. Előtte pedig mindenekelőtt ott volt, a már 1925-ben (!) napvilágot látott Mein Kampf, amit – miután a német, s az egyes amerikai tőkések által támogatott Hitler diktátorrá avanzsált – nem lehetett csupán egy harmadosztályú festő magánirományának tekinteni.

Rabszolgává tenni az oroszokat!

A valódi történész Ormos Mária „Hitler” című könyvében természetesen utal arra, hogy lehettek a kortársaknak értelmezési nehézségei a művel kapcsolatban, de leszögezi: „ugyanezt a tényt azonban már nagyon nehezen lehet a kormányok mentségeként elfogadni”. A Mein Kampf és a Zweites Buch (1928) „lapjain meglehetősen pontosan leírta azt a külpolitikát is, amit követni akart, és amit nagy vonalakban később követett is”. (Ormos Mária: Hitler, T-Twins, 1994, 89–91. oldal) Ezekben ugyanis a zsidók általában vett kiirtásának szándéka mellett az is megfogalmazódott, hogy

„Megállítjuk az örökös német vándorlást Dél- és Nyugat-Európa felé és pillantásunkat a Keleten fekvő országra vetjük. Lezárjuk végre a háború előtti gyarmati és kereskedelempolitikát, és áttérünk a jövő földpolitikájára.”

Hitler abból indult ki, hogy Európában már csak Oroszországban van szabad földterület. Ráadásul, mint hangsúlyozta, ott a bolsevizmus szétzúzta azt a németséget, amely az orosz állam megszervezője volt, és helyébe a zsidókat ültette. A két elem – az antiszemitizmus és a Blut-und-Boden-ideológia, vagyis az, hogy a keleti életteret a német fajnak kell benépesítenie – egymást erősítve találkozott a koncepcióban. Hozzá úgy ítélte meg, ehhez a törekvéshez akár az úgymond árja angolok is megnyerhetők lesznek. Föntebb láttuk, hogy a locarnói egyezmény külön utas felszámolásakor, majd 1938-ban, a müncheni egyezménnyel ebben átmenetileg igaza is lett.

Ami pedig Moszkvát illeti, a keleti terjeszkedés hitleri koncepciója önmagában is ellenlépésekre kellett késztesse az egyébként grúz származású Sztálint, aki – akármi is a véleményünk róla –, mégiscsak azon dolgozott, hogy fejlődjék az ország, legrosszabb esetben abból a meggondolásból, mert – tévesen – úgy vélte: így válhat a világforradalom bölcsőjévé a szovjet állam. Mindenesetre 1926-ra a Szovjetunióban ismét elérte az ipar teljesítménye a háború előtti szintet. Innentől kezdve 1938-ban, hatalmas ugrásokban – immár nyilvánvalóan készülve a küszöbön álló német és japán támadásra is – a 857 százalékos értéket. Gyakran tűzzel-vassal, rengeteg önkénnyel kényszerítették ki mindezt az emberekből. De gondoljunk bele! Ha nem ez történt volna, akkor Hitler forgatókönyve szerint alakultak volna a dolgok, a szárazföldi Nyugat- és Kelet-Európában is, ahol amúgy a náci megszállás alatt a teljes ipar és az élelmiszer-gazdaság Németország háborús céljait szolgálta ki a Szovjetunió ellenében.

Csak ámul és bámul az ember, miként nyilatkoznak meg 2020-ban a Jeszenszky Gézához hasonló, a komplex gondolkodást mellőző, megmondó emberek, amikor úgy törnek pálcát először, másodszor és harmadszor is a nyolcvan–száz évvel ezelőtti moszkvai vezetők felett, hogy figyelmen kívül hagyják a két világháború közötti teljes eszmei zűrzavart, a világgazdasági válság körülményeit, az összevissza átrajzolt új határok közötti kínlódást. Azt, hogy minden állam minden állammal igyekezett különféle megállapodásokat kötni, majd ezeket más, vagy ugyanazon államok ellen újabb megállapodásokkal fölülírni, hogy amennyire csak lehet, kivédjék a nyilvánvalóan bekövetkező csapást. A Szovjetuniót illetően pláne, hiszen Hitlernek – Ormos Mária összefoglalója szerint (i.m.: 415–417. o.) – az volt a véleménye, hogy

Putyin nem Amerikát szolgálja

Aki mindezt nem akarja figyelembe venni, az semmit nem ért abból, miért nevezték hivatalosan is a háborút Nagy Honvédő Háborúnak a Szovjetunióban, attól a pillanattól, hogy 1941. június 22-én a német hadsereg a szövetségeseivel együtt rátámadt az országra. Aki mindezzel nem számol, az nem értheti, miért tekintik mindmáig azokat a hadseregeket – a finnt, a magyart, az olaszt, a románt –, amelyek a náci német csapatok és a különítményesek mellett három–négy éven át részt vettek a 18 milliónyi civil kiirtásában, a falvak tízezreinek, a városok százainak romhalmazzá tételében, s mindabban a szörnyűségben, ami ezzel jár. Ehhez számítandó még a frontokon meghalt 8,5–11 millió katona, a fogságban elpusztultak tömege, köztük a Németországba munkára elhurcolt nők, meg a 15 milliónyi sebesült.

Aki mindezt nem hajlandó elfogadni, abban sosem tudatosulhat, hogy miért nem hagyhatta abba az ellenség űzését egészen Berlinig a szovjet hadsereg, s miért gondolták azt a moszkvai vezetők, hogy akkor vannak biztonságban, ha – egyébként nagyhatalmi megállapodás alapján – megszállva tartják a Rajnáig húzódó területeket. Legalább a saját sérelmi gondolkodásunktól való megszabadulás érdekében, önmagunk jövője szempontjából kellene mindezt belátnunk! Aki mindezt nem akarja felfogni, nem értheti, hogy a részben a cári rendszerből örökölt Gulag-táborok ellenére – amelyek egyébként alig különböztek a valamivel korábbi, a nyugatiak gyarmatain létesített fegyenctelepektől, talán csak abban, hogy ott elvétve voltak politikai foglyok –, miért volt elfogadhatóbb a lakosság nagy többsége számára Sztálin uralma, mint a nyugatról jött veszedelem.

Ami pedig a mát illeti, saját geopolitikai kiszolgáltatottságunk felmérése, s az ennek tudatában való politizálás érdekében kellene érzékelnünk azt, amit a mai orosz vezetők a népük, országuk iránti felelősségtől vezérelve nem hagyhatnak figyelmen kívül: alig vonták ki Kelet-Európából a szovjet csapatokat, az USA kiképzői, katonái megindultak a határaik felé. Ma már a rivális katonai nagyhatalom, tehát az Egyesült Államok támaszpontjai a közvetlen közelükben vannak. Nem csak a nyugati védvonal előterében, de mindenütt. Abban a helyzetben, amikor az 1991 utáni majd egy évtizedben az egész hatalmas országból mindent vittek, ami mozdítható volt az amerikai–orosz oligarchák, amikor látják, mit műveltek és művelnek a nyugatiak csak az 1990-es évek óta Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, meg másutt, ugyan mi lenne az orosz Putyinnak a feladata? Kár, hogy a szerintem költői kérdésre Jeszenszky úr a választ nem tudja. Ha meg igen, s mégis úgy ír, ahogyan, akkor annál nagyobb a baj…#

CÍMKÉP: Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, később Magyarország washingtoni, oslói, rekjavíki nagykövete – Azt gondolja, bár ebben messze nincs egyedül, hogy Putyin feladata, Jelcinhez hasonlóan, az USA érdekeinek kiszolgálása lenne, s hogy az orosz és a nyugati értékrend egy az egyben megfeleltethető. Pedig történelmi, vallási-kulturális, geopolitikai és sok más ok miatt, csak igen erős megkötésekkel... (Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI – Index)