Moszkvában kezdik megelégelni, hogy Budapest is beállt a náci Németország mentegetőinek sorába.

Újabb jelzés arról, hogy vége a sztálini–hruscsovi–brezsnyevi időszakot jellemző kegyelmi állapotnak. Abban a helyzetben – a KGST-, illetve a Varsói Szerződésbeli szövetségesi meggondolások miatt – szovjet-orosz oldalról nem emlegették azokat a bűnöket, amiket a náci Németország mellett harcoló kelet-európai hadseregek elkövettek a Szovjetunióban, a második világháború alatt. Most azonban Magyarország is kihúzta a gyufát.

Három budai kerületi polgármester nemrégiben arra szólított fel, hogy a főváros ostroma alatt elesettek előtt egyformán hajtsunk fejet. Függetlenül attól, hogy nácik, nyilasok voltak-e, ezek oldalán harcoltak-e, avagy épp ellenkezőleg, az áldozataikként haltak-e meg, illetve a további vérengzést megakadályozva estek-e el. Ebben többek Ungváry Krisztián udvari történészre támaszkodtak, aki már-már közreműködik a náci hadsereg, a Wehrmacht, illetve a Waffen SS, a hitleri párthadsereg katonai szárnyának rehabilitálásában. Törekvései, amelyeknek könyveiben egyre inkább hangot ad, egybemosódnak a történelem lakkozását végző neohorthysta emlékezetpolitikusok, mint Schmidt Mária vagy Szakály Sándor ténykedésével.

Budapestet ellenséges városként vették be

Nevezettek nincsenek egyedül. Európa-szerte felerősödött az a szándék, hogy egyenlőségjelet tegyenek Hitler előre meghirdetett népirtási, gyarmatosítási, rablási célokat követő terveinek végrehajtása, illetve a más tekintetben bűnökkel is terhelt, de mégiscsak alapvetően a védekező szerepre kényszerített, sztálini Szovjetunió vezetőinek és hadseregének tettei között. Ezen belül Magyarországon legfeljebb történészi munkákban jelenik meg a megszálló csapataink hároméves, Szovjetunióbeli szerepével kapcsolatos szembenézés. A köznépnek szánt megnyilatkozásokból ez szinte teljes egészében hiányzik. Ráadásul egyre inkább azonos mércével mérik a németek és a szovjetek 1944-es magyarországi hadműveleteit, tekintet nélkül arra, eredetileg ki is volt a támadó.

A többség nagyvonalúan eltekint attól, mi mindent követtek el a magyar katonák messze a magyar határoktól hosszú éveken át. De azon is sokan átsiklanak, hogy amikor már nyilvánvaló volt a vereség, mi még a Kárpátokban is igyekeztünk minél nagyobb veszteségeket okozni a Vörös Hadseregnek. (Tessék csak megnézni a Tatárhágó előtti Kőrösmezőn a szovjet katonai emlékművet, majd a büszke magyar idegenvezető kíséretében benézni az Árpád-vonal egyik-másik, ruszin munkások által épített betonbunkerébe, amelyekből golyózápor zúdult a magyar hadsereget üldözőkre!) Ennek lett aztán a következménye a kárpátaljai magyarok szenvedése, sokuk elhurcolása.

Készséges tüsténkedésünkben annak következményei sem tudatosultak bennünk, hogy a román hadsereg seperc alatt átállt a szovjethez, amely ily módon az Északkeleti- és a Keleti-Kárpátokban kialakított védvonalunkat megkerülhette, s a románokkal együtt vonult be Magyarországra. Itt aztán, Hitler parancsára, a Tiszafüredtől Debrecenen át a tőle délkeletre lévő hatalmas térségig húzódó terület a II. világháború alatti egyik legnagyobb tankcsata hadszínterévé változott.

Ezt követően a Führer úgy intézkedett, hogy Budapestet bármi áron tartani kell, s ezzel romhalmazzá lett fővárosunk. A kétségbeesetten ellenálló német és magyar csapatok vesztesége 100 ezer körüli volt. A szovjet és román oldalon 85–95 ezerre teszik halottak és 240 ezerre a sebesültek számát. Emiatt Budapestre nem is úgy tekintett a szovjet hadvezetés, mint amit felszabadítottak, hanem – ahogyan a harcokban részt vevőknek kiadott érem felirata is jelzi – mint ellenséges várost vették be. Ezt megelőzően az egyáltalán életben maradt, mellettük harcoló bajtársaik tömegét elesni látó szovjet katonák, köztük sokan igen-igen fiatalok, a hatalmas ország nagyon távoli részeiből idevezényeltek, akik közül sokan addig nem, vagy alig hallottak Magyarország létezéséről, óhatatlanul arra gondolhattak, csak a véletlenen múlott, hogy nem ők haltak meg.

Emellett a frontvonalig elérve ezer, meg ezer kilométeren át szembesültek azzal a borzalmas pusztítással és a honfitársaikon elkövetett kegyetlenkedésekkel, amit a hazájukra rátámadók okoztak náluk. Látták, vagy hallották, hogy országuk három–négy év alatt felperzselt földjein az asszonyok magukat fogják az eke elé, hogy szántani tudjanak, mert nem maradt a falvakban sem igavonó állat, sem gép. Mindez együtt magyarázat arra, miért viselkedtek úgy a szovjet katonák Budapesten, ahogyan viselkedtek, főleg a nőkkel szemben a harcokat követően, s miért vittek el innen annyi embert malenkij robotra, vagyis helyesen: malenkajá rabótára. De mert az embernek hovatovább az a benyomása, hogy Magyarország népe évszázadok óta mindmáig nem akarja megérteni: minden tettnek és nem cselekvésnek megvan a maga következménye, gyakran most is csupán a sérelmek felhánytorgatására futja. Mi több – egyre inkább Ungváry Krisztián emlékezetátfestő közreműködésével – magyar hőstettet kezdünk fabrikálni ebből a pusztulásból is.

Beszélni kezdtek a magyarok rémtetteiről

Végül Hitler parancsára még egy esztelen került sor Székesfehérvár körzetében a nyilvánvalóan feltartóztathatatlan szovjet hadsereg megállítására. Ennek következtében nőtt a Magyarországon összesen a harcokban meghalt szovjet katonák száma 140 ezerre, a megsebesülteké 80 ezer körülire. Mindez azért, mert az ország és a hadsereg vezetői, nyilasai, csendőrsége, leventeoktatói, vasúti alkalmazottai, közigazgatásának hivatalnokai készségesen kiszolgálták a nácik akaratát. Ezzel hosszú hónapokra kitették az országot az angolszász légierő bombázásainak is, aminek következtében megrongálódtak a vasútvonalak, megsemmisültek a hidak – a fővárosiakat maguk a németek robbantották fel –, egész városrészek, üzemek pusztultak el. Nyugatra szállították a munkagépeket, a vágóállatok tömegét, sok ezer tonnaszám a gabonát, a zalai kőolajat. És akkor még nem beszéltem a 600 ezernyi zsidó elhurcolásáról, a sok ezer polgári személy haláláról. Minthogy még a civileket sem evakuálták, csak Budapest ötven napos ostroma során meghalt 25 ezer polgári személy és megsebesültek körülbelül 50 ezren…

Ám minderről mostanában egyre inkább úgy esik szó, mintha semmi közünk nem lenne hozzá. Sőt, mintha az egész a Szovjetunió ármányának lett volna a következménye. Ennek jegyében ömlik a politikusi megnyilatkozásokból a sajtón át a közösséginek nevezett, de egyre inkább néphülyítő internetes forrásokból a rengeteg fals információ, amelyekben a szovjet vezetés hibáztatása mindinkább uralkodóvá válik. Mindez azonban aligha kerülte és kerüli el Moszkva figyelmét, s akár az emiatti rosszallás első jeleként is felfoghatjuk, hogy a Russzkaja Szemjorka („Orosz Hét/Hetes”) nevű történelmi–tudományos–kulturális ismeretterjesztő internetes oldal megtörte az eddigi csendet. A portálon „Hitler magyar katonái” címmel jelent meg egy cikk.

Igaz, az orosz címbe foglalt kiegészítés kissé zavaros, ezért itt nem is idézem. Ráadásul az írást kopasztott csirkéket rúdon tartó, illetve levágott báránnyal vagy borjúval fotózkodó német konyhaszolgálatos katonákkal illusztrálták, amit akár trehányságnak is tarthatunk. Utóbbit azonban annak jeleként is értelmezhetjük, mennyire nem tettek és tesznek különbséget a megszállók között az egykori érintettek, illetve leszármazottaik. Egyszerűen fasisztának tartottak, és sokan azóta is annak tartanak mindenkit, aki országukra támadt. Számukra egyre ment, illetve megy, hogy német, olasz, román vagy magyar mundért viselt-e az ellenség. A hivatkozott írás szerzője, a nevéből ítélve ukrán eredetű Nyikolaj Sziromjatnyiko kiindulópontja:

Embereket égettek el élve a partizánvadászok

Bár hivatalos hőssé nyilvánításról én nem tudok, de legyen ez tanulság ahhoz, hova vezethet a kétszínű magatartás, amit a magyar politikai osztály tanúsít ezekben az ügyekben is! A cikk szerzője mindenekelőtt Szergej Satilov altábornagynak, a Voronyezsi front politikai-igazgatási vezetőjének jelentésére hivatkozik, amely szerint 1942-ben, a Voronyezsi területen „a magyar lakájok” „szörnyűséges gaztetteket” követtek el a békés lakosság és a Munkás-paraszt Vörös Hadseregbeli hadifoglyok ellen. Így például egy hadifogoly hadnagyra kést dobáltak mielőtt meggyilkolták volna. Egy súlyosan sebesült politikai oktató testébe csillagokat vágtak. Az egyik parasztot, akinél néhány lőszert találtak, agyonlőtték. A megszállt voronyezsi falvakban a magyarok megerőszakolták a lányokat és az asszonyokat, a munkaképes lakosságot 13 évestől 80 éves korig a front mögötti hátországba hajtották különféle munkák elvégzésére.

A cikk szerint a magyarok Brjanszk vidékén is kegyetlenkedtek. Egy Anton Krutyihin nevű paraszt arról számolt be, hogy az ő falujában a magyarok mindenkit lelőttek, aki nem tudott elrejtőzni, sok lányt és asszonyt pedig megerőszakoltak. Elhajtották a lábasjószágot a falvakból, és kirabolták a házakat. Varvara Mazerkova elmondta: falujában, a krumpliveremben a magyarok élve égettek el csaknem hetven embert, mert partizánnak tekintették őket. Megjegyzem, felhatalmazással tették, hiszen a magyar hadvezetés által kiadott 10. számú parancs alapján „partizángyanú” esetén a gyerekeket, a nőket is „a helyszínen meg kellett semmisíteni”.

Azokat az elnéptelenedett falvakat, amelyekből a lakosság az erdőbe menekült, a magyarok felégették. Az esetleg ottmaradtakat megölték, tekintet nélkül arra, hogy nők, öregek, vagy gyerekek voltak-e. A magyarok még a gödrökben elrejtett holmikat is kiásták, s elhajtották a teheneket és a birkákat. Csupán a Szevszki járás három településén több mint négyszáz személlyel végeztek – olvasható az orosz portálon megjelent cikkben. 1942-ben a magyar alegységek által végrehajtott egyik büntetőexpedíció során több mint ezer partizánt öltek meg, továbbá másfél ezer sebesültet, és 12 ezer békés lakost űztek el a településekről. A Brjanszki, illetve a Kurszki területen a magyarok részt vettek az úgynevezett «Nachbarhilfe» (Szomszédsági segítség), a «Zigeunerbaron» (Cigánybáró) fedőnevű büntető műveletekben. Ezek során ezernyi békés lakost és partizánt öltek meg és kínoztak meg kegyetlenül.

A Voronyezsi front parancsnoksága úgy értékelte: 1942 telén a II. magyar hadsereget tönkreverték. Több mint százötvenezren pusztultak el, sebesültek meg, kerültek fogságba. A nehéztechnika, a lovak és a lőszerek nagy részét elvesztették. A magyar hadtörténetben ez volt a valaha elszenvedett legnagyobb vereség, amelynek méretei a sztálingrádi áttöréssel vethetők össze, s ennek következtében a magyar egységek önállóan immár nem jelentettek komoly veszélyt egészen a háború végéig, minthogy a Wehrmachtba sorolták be őket.

Utólag szeretnénk megnyerni a háborút

Az idézett orosz összefoglaló további rémtettekről is beszámol, majd azzal zárul, hogy a szovjet levéltári adatokból az derül ki, hogy mintegy 300 ezer magyar katona vesztette az életét a háború során, s több mint félmillió került fogságba. (Romsics Ignác 340–360 ezerre becsüli a háború alatt elpusztult magyar katonák, 600 ezerre – köztük 100–120 ezer lehetett polgári személy – a szovjet fogságba kerültek számát. Elpusztítottak továbbá 500 ezernyi zsidót vagy zsidónak nyilvánított civilt a háború időszakában. V.ö.: Magyarország története, 2017, 422. o.) 1950-ben azonban titkos határozat született a magyar és a román foglyok hazaengedéséről – írja az oroszországi szerző. A végleges intézkedés előtt azonban mindenkit vizsgálatnak vetettek alá. Ennek következében körülbelül százan kerültek büntetőtáborba, s közülük többeket végeztek ki háborús bűncselekményekben való részvétel miatt.

Minderre akár azt is mondhatja a magyarországi olvasó: miért fogadjuk el hitelesnek ezeket az állításokat? Ám az ilyen költőinek szánt kérdéssel az az egyik baj, hogy az adatok, a helyzetleírások egybevágnak több magyar történész megállapításaival. Köztük érdemes megemlíteni Bálint József: „A Szovjetunió kifosztása dokumentumokban elbeszélve (1941–1944)” című, 2011-ben kiadott kötetét. Ennél is rettenetesebb képet fest „A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, Levéltári dokumentumok (1941–1947)” című, több mint 600 oldalas mű (L’Harmattan, 2013) irattömege és fényképmelléklete. Másik megjegyzésem: tetszik, vagy nem tetszik nekünk, a II. világháborús győzelem 75. évfordulójához közeledve a moszkvai vezetés, amely e tekintetben a soknemzetiségű Szovjetunió örököse, nem engedheti meg, hogy az ellenlábasok mai politikai céloktól vezérelve írják át elődeik történelmét.

Akarja, nem akarja, Vlagyimir Putyinnak fel kell vennie azok kesztyűjét, akik – Krausz Tamás gondolatával – utólag akarják megnyerni a második világháborút! A „Putyin visszatámad”, illetve a „Háborúban Moszkvával és egymással” című cikkeimben már érintettem ezt a témát. Hadd egészítsem ki az ott írtakat azzal, hogy például

Ám ez csak a jéghegy csúcsa. Az információs háborúban elsősorban a fiatalok agyába már azt programozzák be, hogy az auschwitzi haláltábort az amerikai hadsereg szabadította fel, a berlini parlament épületére nem a szovjet, hanem az amerikai lobogó került. A japánok körében sikerrel terjesztik, hogy Hirosimára és Nagaszakira nem az USA, hanem a Szovjetunió dobta le az atombombát...

A Kreml körei egyre kevésbé fogják vissza magukat az ellentámadástól. Az oroszországi archívumokból sorra húzzák elő az eddig titkosított, vagy csupán a sok évtizede a szekrények mélyén tartott dokumentumokat, amelyekkel vagy cáfolják az állításokat, vagy azt bizonyítják, hogy a nyugati, a kelet-európai politikusoknak, kormányoknak milyen viselt dolgaik voltak a háborút megelőzően, avagy alatta. Oroszországi vitákban immár mindennapos annak felemlegetése, hogy Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Jugoszlávia kivételével Hitlernek lényegében minden európai állam behódolt. Előzetesen a lengyelek is kedvezményezettjei voltak az 1938-as, a Csehszlovákia feldarabolásához, a Csehország hitleri annektálásához vezető müncheni egyezménynek.

Ellentétben a nyugati hatalmakkal, illetve Lengyelországgal, Moszkva az utolsó volt, amely egyezményt kötött Hitlerrel, hogy ameddig csak lehet, késleltesse a nyilvánvalóan ellene hamarosan meginduló támadást, aminek várható hatását maga is terjeszkedéssel, az ütközőzóna kiszélesítésével igyekezett szélesíteni. Moszkvai szakértők egyre gyakrabban emlékeztetnek arra, hogy a háború időszakában szinte az egész európai ipar a náci német hadsereget és szövetségeseit, köztük sajnos, a magyarokat, szolgálta ki, amely ellen az érintett országokban kizárólag a kommunisták vették fel a harcot. A hősök az utóbbiak voltak, miközben persze a szövetségesek, köztük is elsősorban a szovjet társadalom viselte a legnagyobb terhet, hozta meg mindenki közül messze a legnagyobb áldozatot mindenekelőtt hazája védelmében. Ezért nem lehet a rájuk támadó náci német hadsereg tagjait, és a velük együtt bevetett harcolókat hősöknek tekinteni, még ha köztük rokonaink is vannak. Legfeljebb, bizonyos szempontból, őket is áldozatoknak, saját országvezetésük áldozatainak, feltéve, ha nem követtek el háborús bűntetteket. Ideje lenne ezzel így szembenézni! Tisztességesen, mert ha nem, a jövőt is elveszítjük! #

CÍMKÉP: Gelij Korzsev (1925–2012) orosz festőművész nyolcvan éves korában látott hozzá utolsó, nagylélegzetű, megrázó tablójához. Címe: Foglyok – Az élő pajzs. A kép a Nagy Honvédő Háború időszakába visz vissza. Azt a többször megismétlődött helyzetet jeleníti meg, amelyben a náci-német megszállók a háború addigi időszakát túlélt városlakókat a felszabadító szovjet hadsereg elé terelték, hogy élő pajzsként használva őket, a sajátjaikat lőjék halomra a települést visszafoglalni akarók.