Orbán Viktor az ellenzék, a média elleni erődemonstráció részévé tette a katonákat.

„Fejlett országoknál évek óta megszokott a katonai jelenlét az utcákon, nem értem miért kell egy ilyen válsághelyzetben is a feszültséget szítani, csak gratulálni tudok!” – dorgált meg az egyik olvasó a „Lopakodó államcsíny” című cikkem miatt. Ennél persze jóval vaskosabb, sőt trágár üzeneteket is kaptam, hiszen már vagy tíz éve dühöng a magyart magyar elleni uszításnak főleg a kormánypárt által tenyésztett vírusa. Mindenesetre a jegyzetben szóvá tettem, hogy fölöttébb nyugtalanítónak tartom a katonák – a katonai rendészet – járőrözését a nagyvárosok terein, utcáin. A kormány képviselői ugyanis eddig nem magyarázták el, miért van erre szükség. (Állítólag március 27-én, az országgyűlés honvédelmi bizottságában lesz ennek a napja.) Ráadásul a köztársasági elnök, a Magyar Honvédség főparancsnoka sem szólalt meg az ügyben. Akárhogy is, abból kell kiindulnunk, hogy a honvédségnek két alapvető feladata van:

Ha valaki nem a terület szakértője – mint ahogy én sem nem vagyok az – jó eséllyel elvész az Alaptörvényre épülő, rendkívül terjedelmes honvédelmi törvény, bonyolult előírásai között. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen főként azt taglalja: „Ki őrzi az őrzőket?” Harangozó Dániel indította ezzel 2018-as doktori értekezését, amelyben a civil–katonai kapcsolatok és a haderő demokratikus kontrolljával foglalkozott.** Horvátország és Szlovénia viszonyait tanulmányozva azt vizsgálta: miként érhető el, hogy az állami erőszak-monopólium birtokosai ne éljenek vissza az eredendő védelmi feladatokhoz kötődő eszközökkel.

Harangozó szerint a téma nemzetközi irodalma meglepően kis teret szentel annak, hogy a hadsereget meg kell védeni a politikai vezetés túlkapásaitól, azaz az olyan politikusoktól, akik hajlamosak pártérdekből, és / vagy a saját hatalmuk erősítésére használni a fegyveres erő fölötti hatáskörüket. Vagyis szükség van a civilek feletti civil kontrollra, a haderőt ellenőrző kormány elszámoltathatóságára, mert

„a civil kontroll nem minden formája tekinthető demokratikusnak”.

A pártállami időszakban sem katonák döntötték el, milyen feladatokra, milyen összetételben, milyen szervezetben fejlesztik a hadsereget. Formálisan ugyan civil ellenőrzés érvényesült, ez azonban az állampárt politikai ellenőrzése volt, melyet alátámasztott az állampárt intézményes jelenléte a fegyveres erőkben (pártalapszervezetek, politikai tisztek), a tisztikar jelentős részének vagy egészének párttagsága, a katonai elit egyes tagjainak a párt vezető grémiumaiban – például az MSZMP Központi Bizottságában – való jelenléte, valamint a katonák felé irányuló intenzív politikai-ideológiai befolyásolás is.

Sokaknak talán mondanom sem kell, hogy hasonló törekvések érzékelhetők az Orbán Viktor nevével fémjelzett, 2010 óta tartó kormányzási időszakban. A kommunista ideológiát a nacionalistával váltotta fel, ami egyre inkább áthatja a hadsereget, a közigazgatásban foglalkoztatottakat, az oktatást, az államilag kiemelten támogatott kulturális tevékenységeket. A miniszterelnök központosítási vágya szinte minden területet maga alá gyűrt már. Sokakban tehát okkal ébred fel a gyanú, hogy a koronavírus-járvány okozta helyzetre hivatkozva Magyarországon ismét tartósan kiépülhet a lényegileg egy személyi döntésre épülő, látszatdemokráciával elkendőzött, egypárti politikai rezsim. (Már ha nem épült ki mostanra...) Akárhogy is, mentsük, ami még menthető! A vészhelyzet miatti rendeleti kormányzásnak időkorlátot kell szabni!

A kormány által a parlamentnek március 23-án, hétfőn beterjesztett, az ellenzék által elutasított törvénytervezet nem ilyen volt. Aligha hihető, hogy nem szándékosan fogalmaztak úgy, hogy csak Orbán Viktor döntésén múljék, mikor tekinti befejezettnek a rendkívüli állapotot. Azt a helyzetet, amelyben nem tartanak választásokat, nem kell összehívni a parlamentet, s amelyben csak tőle függ, hogy kivel, mit, meddig tegyen meg a jövőben. Nem véletlen, hogy sokunknak a Hitler által 1933. március 23-án a Reichstag tagjait átverő ígéretekkel beterjesztett felhatalmazási törvény körülményei jutottak eszünkbe róla. E tekintetben sem megnyugtató, hogy az elmúlt napokban a Fidesz mozgósította internetes trolljait, rádióműsorokba betelefonálóit, és az egész országot behálózó médiumait a teljhatalomra való felhatalmazást időbeli korláthoz kötő ellenzékkel és az újságírókkal szemben.

A mostani helyzet azt is megmutatta, hogy a hadsereg irányításában nem érzékelhető a munkamegosztás a köztársasági elnök, illetve a kormányfő között. Orbán Viktor a március 23-ai sajtótájékoztatóján azt sugalmazta, hogy magát tekinti fővezérnek. Ráadásul szövegét a szokásosnál is hangsúlyosabban dúsította a katonai szókészlet szavaival. Miközben Európában – beleértve Oroszországot is – mindenütt civil szakértők irányítják a mostani védekezést, és magyarázzák szakszerűen és empatikusan az intézkedéseket, nálunk cifra zsinórozással ékített egyenruhás főtisztek sugározzák az erőt. Ennek a nemverbális kommunikációnak a része a katonai járőrök, a páncélozott szállítójárművek megfélemlítő hatású jelenléte is, amit szóvá tettem a jegyzetem elején említett cikkben.

Persze meg is sorozott érte néhány kormánypárti hozzászóló, hiszen kételkedni mertem a pártfőnök tiszta szándékában. Az érvek között az is szerepelt, hogy „az olaszoknál, spanyoloknál, szerbeknél, románoknál, franciáknál, vagy Indiában azért már csak kiküldték a katonákat is az utcára rendet fenntartani.” Szóval ne bakafántoskodjak itt, mert a „Fideszt támogató kétharmad lehetőséget ad arra, hogy (Orbán Viktor) is megtegye ezt”.

Először is mit válaszolhat erre a magamfajta, ha már egyszer újból és újból előhozzák? A Fideszt támogató kétharmad úgy jött létre, hogy előzőleg átírták a választási törvényt, átszabták a körzetek határait, mozgósították a Trianonnal a határokon túlra került magyarokat. Még a levélben való szavazást is megadták számukra, amire nem adtak lehetőséget a Nyugaton dolgozóknak. Így érte el a valamivel kevesebb, mint 50 százalékos szavazataránnyal a kétharmados eredményt a tiszta keresztény erkölcsére oly büszke orbánista pártkoalíció. Ezt már akkor nyugodtan nevezhette volna alkotmányos államcsínynek az ellenzék, de nem tette. Lelkük rajta! Mindenesetre én nem lennék erre a választási teljesítményre olyan nagyon büszke. Ami pedig a dolog érdemi részét illeti, több bírálómnak – valójában gyalázkodónak – kénytelen voltam megjegyezni:

Sajnos, ellenvetéseimet a magyar történelem sötét tanulságaira is alapozhattam. Elég száz évet visszamennünk az időben, s mindjárt belebotlunk az I. világháború frontjairól hazaömlő, a véres harcokban eldurvult, a tiszturak által lenézett, megalázott, szétesett és nyomorgó családjuk sorsa miatt végletesen elkeseredett katonákba. A mai olvasó őtőlük borzad Tormay Cécile hamis „Bujdosó könyv”-éből, nem pedig azoktól, akik csőcselékké tették őket, s így sokukat a bolsevikok oldalára állították. 1918–1919-ben Magyarország hosszú idő után először szembesült azzal, milyen az, amikor a hatalom emberei civilekre eresztik a katonákat. Akkora sokkot kapott ettől, hogy még azt is elfeledte, hogy ha a vörösök nem szedik ráncba őket, s nem indítanak velük ellentámadást, akkor a kisantant országai még nagyobbat harapnak ki az ország testéből.

Ámde jöttek utánuk az újabbak. Horthy különítményeseinek civilekkel szembeni kegyetlenkedései. Volt is gondja a kormányzónak, akit a franciák mellett, ők emeltek a hatalomba a király elleni puccsal. Ideig-óráig falazott is az altengernagy a brutális gyilkosságokhoz, ám – a Héjjas-, a Madary-, a Rácz-különítmény feloszlatását, csendőrségbe olvasztását követően – 1920 végén a reguláris katonasággal kellett körbevetetnie és szétkergettetnie a Prónay-zászlóalj tiszti különítményét. A Mátyásföld melletti Ehman-telepen tanyázó Babarczy-csoport ellen egy egész ezredet kellet bevetni.***

Merthogy a katonáknak alapvetően a laktanyákban van a helyük. Ha a védekezésre képtelen civilekkel, nem pedig velük egyenrangú ellenséggel szemben vetik be őket, erőszakoskodásba torkollik a művelet, s lezüllik a hadsereg. Amiként meghasonlás követte a délvidéki Bácskába 1941 áprilisában bevonult 3. magyar hadseregnek a civilek elleni, rögtönbíráskodással, tömeggyilkossággal, harácsolással, lincseléssel kísért terrorját. Mindez megismétlődött 1942. január 12-15. között. Zömében szerbeket  gyilkoltak meg, köztük 792 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. Az ekkor kivégzettek között volt mintegy 740 zsidó származású, továbbá cigányok, ruszinok, oroszok, magyarok, németek is. Cseres Tibor a „Hideg napok” című regényében – amiből Kovács András kultfilmje készült – 3 ezer 309 áldozatról írt.**** Mai szerb történészek 3 ezer 808-ról tudnak.

Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter – akkor átmenetileg nyugalmazott tábornok, és Szabadkán járt az idő tájt – „Végzetes esztendők”című memoárjában***** rettenetes eseteket írt le a csendőrök és a katonák együttes kegyetlenkedéseiről, a vérfürdővé fajult razziákról. A hadsereg morális állapotáért aggódva jegyezte meg:

„El sem tudtam képzelni, hogy a magyar tisztek és katonák ilyen aljas gazságok elrendelésére és végrehajtására képesek.”

Ám ez csupán előjátéka volt mindannak, ami a Szovjetunió területén lezajlott. Újabban egyre kendőzetlenebbül írnak Oroszországban is úgymond Hitler magyar katonáiról, azokról a partizánvadászokról, akiknek megfékezését nem egyszer a német hadsereg főtisztjei szorgalmazták. Nem humánus meggondolásból persze, hanem azért, mert a nem egyszer öncélú kegyetlenkedéseket látva, elfásultak a német harcoló alakulatok, rontották harci szellemüket a magyarok.****** Mindent egybe vetve tehát, nagy bajok kezdete lehet, amikor hataloméhes politikusok elkezdenek játszadozni, erőt demonstrálni a hadsereggel. Ha más nem, az 56-os felkelés tapasztalata óvatosságra kellene intsen!

A Petőfi Sándor Katonai és Politikai Akadémia tisztjei már október 23-án délelőtt levélben biztosították szolidaritásukról az egyetemistákat. „A nép fiai vagyunk, eskünkben is a népre esküszünk. A néppel tűzön-vízen át harcolunk” – írták. A Zrínyi Akadémia – Márton András ezredes, parancsnok hathatós közreműködésével – is az egyetemisták mellé állt. Bár a pártvezetés által irányított Katonai Bizottság harckészültségbe helyezte a Magyar Néphadsereg alakulatait, és Budapest környékéről több egységet indítottak útnak a fővárosba, a fegyverhasználatot még ez a testület, még ebben a helyzetben is megtiltotta nekik.

A Budapesten szolgálatban álló több ezer katona jelentős része október 23-án egész egyszerűen nem avatkozott be a fegyveres harcokba, vagy átállt a forradalmárokhoz, ahogyan a Magyar Rádió ostrománál is történt. Az alakulatok zöme az október 24-től október 28-ig terjedő időszakban nem vett részt olyan akcióban, amely a forradalmi tömeg ellen irányult volna. Október 28-án reggel például a Corvin közbe vezényelt Maléter Pál ezredes és katonái megtagadták a felkelők elleni tűzparancsot. Voltak persze ellenpéldák, de ezek egy részére azért került sor, mert a tömeg laktanyát támadott meg. Ám ezek hívják fel igazán a figyelmet arra: felelőtlen az a vezetés, amelyik a katonákat olyan helyzetbe sodorja, amelyben maguknak kell dönteniük arról, olykor néhány másodperc alatt, mi tekintenek majd helyesnek és elítélendőnek hónapokkal később, a hadbíróságon amikor hosszasan vizsgálják majd tetteiket.*******

Egyébként pedig az olvasónak üzenem: ha lehetséges, a reguláris alakulatokat ne tessék összetéveszteni a belügyesekkel, esetleg a rendőrökkel, a csendőrökkel, a terrorelhárítás, az USA-ban, az Oroszországban, illetve másutt is létező nemzeti gárda alakulatokkal! Előbbieket külső támadásra, hódításra vetik be. Odahaza legfeljebb árvizeknél közreműködnek a mentésben. Vagy mint most Olaszországban, ahol védőeszközöket juttatnak el különböző helyszínekre, szükségkórházat építenek. Tehát ahol a lakossággal jót tehetnek, növelve, nem pedig rombolva az otthoni feladatok megoldásával a hadsereg presztízsét. Abból tessék kiindulni, hogy a rendfenntartást, a rendőri, a csendőri ténykedést általában méltatlannak tekintik a reguláris egységek tagjai!

Persze, egy olyan országban, ahol – mondjuk Svájccal vagy Izraellel ellentétben – csaknem mindenki a hadsereg szétverésén ügyködött három évtizeden át, s emiatt mára a tömegek szemében a szórakoztató parádézást-magyarkodást jelenti a katonai kultúra, ezeket az összefüggéseket igen nehéz érzékeltetni. De a tamáskodó gondoljon legalább Vlagyimir Putyin utóbbi húsz évére! A csecsen háborúban sosem vetette be a hadsereget – bár ezt nehéz fegyverekkel is vívták –, mert azt az ország határain belül jogilag sem használhatta. Az ország területén a belügyi alakulatok harcoltak, ellentétben például a grúziai összecsapásokkal. A katonai rendőrség sem kapott és kap szerepet a mai Oroszországban a lakossággal szemben. Szíriában viszont az orosz katonai rendőrség nagy létszámban tartja fenn a rendet, mert ott az alapvető feladat az orosz csapatok biztonságának karhatalmi erővel való szavatolása. Hogy aztán az egyenruha csaknem egyforma? Ami igaz, az igaz, csaknem… #

CÍMKÉP: Katonai rendészeti járőrök Győr belvárosában, 2020. március 23-án, már maszkban (Fotó: honvedelem.hu / MTI, Krizsán Csaba)

ZÁRÓKÉP: Bár sokakat talán megtéveszt az egyenruha, meg a páncélozott szállító harcjármű, az ukrajnai Novije Szanzsariban (ukránul: Novi Szanzsari - Poltava megye, az ország dél-keleti részén) kirobbant lakossági zavargások megfékezésére sem katonákat vetettek be, hanem belügyi alakulatot. Február 20-án, a reggeli órákban több száz nemzeti gárdistát vontak össze, mert a környékbeli lakosság tiltakozott az ellen, hogy az egyik itteni szanatóriumban rendezzenek be karantént a Kínából úton lévő honfitársaiknak. A keményebb összecsapásokra este került sor.

HIVATKOZÁSOK
* 2011-ben elfogadott Magyarország Alaptörvénye 45. cikk (1), illetve a 2011. évi CXIII. Törvény a honvédelemről és a Magyar Honvédségről, valamint a különleges jogrendben bevezethető intézkedésekről
** Harangozó Dániel: Civil–katonai kapcsolatok és a haderő demokratikus kontrollja a független Szlovéniában és Horvátországban (1991–2011), Budapesti Corvinus Egyetem, 2018
*** Forrás: Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció, Gondolat, 1982, 108–110. oldal
**** Cseres Tibor: Hideg napok, Szépirodalmi, 1983. 7. oldal
***** Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők, Gondolat, 91–95. oldal
****** Lásd: Krausz-Varga: „A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban” levéltári dokumentumgyűjtemény (L'Harmattan, 2013)
******* Révész Béla: A hadsereg bevetése civilek ellen, honvédelem.hu, 2018. október 23. https://honvedelem.hu/hatter/hadsereg-es-forradalom/