Teherán együtt lép fel Moszkvával a washingtoni diktátum ellen.

Minden jel szerint legföljebb zavarkeltési kísérletként értelmezhetők John Bolton, a korábbi amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó június 23-án megjelent emlékiratában a Moszkva és Teherán közötti kapcsolatokra vonatkozó kitételek. Mint előző jegyzetemben már érintettem, a Trump amerikai elnök által 2019. szeptember 10-vel, tizennyolc hónapnyi szolgálat után menesztett diplomata olyan mondatokat tulajdonított Vlagyimir Putyin orosz államfőnek Iránnal összefüggésben, amelyek akár meg is ronthatják a két ország közötti viszonyt. Bolton feljegyzései szerint az orosz elnök többek között kijelentette:

„Az oroszoknak nincs szükségük Iránra Szíriában. Oroszország semmit nem nyer vele.”

A jegyzetem közreadását követően egy olyan nyilatkozat jutott el hozzám iráni forrásból, ami azt jelzi: hamvába holt az amerikai diplomata ügyködése. (Az ezzel a linkkel elérhető, több nyelvre is átállítható szöveg 11. bekezdésében a kékkel jelölt rész vezet a Nyilatkozathoz.) A szóban forgó deklarációt június 16-án, Moszkvában tették közzé azt követően, hogy Szergej Lavrov orosz és Mohammad Javad Zarif iráni külügyminiszter tárgyalást folytatott egymással. A megbeszélésnek különös jelentőséget adott, hogy a koronavírus-járvány miatti diplomácia stopot követően elsőként Zarifot fogadta személyes találkozón az orosz külügy vezetője. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az iráni diplomata Ankarából érkezett Oroszországba, ahol tárgyalásokat folytatott török kollégájával, Mevlüt Çavuşoğluval.

Nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljuk: a tárgyalások középpontjában mindenekelőtt a szíriai helyzet rendezése állt. A felek összegezték, mire jutott Irán, Oroszország, Törökország vezetője az elmúlt hónapokban megtartott videó- és telefonegyeztetéseken. Minden jel szerint új lendületet kívánnak adni a kazahsztáni Asztanában* megkezdett tárgyalássorozatnak, aminek célja, hogy a 2011 óta háború dúlta Szíriában többé-kevésbé visszatérjen az élet a rendes kerékvágásba, s ennek részeként hazatérhessen a Törökországba menekült 3,6 millió szír nagy része. Ezt a közeljövőben, Iránban tartandó hármas – perzsa, orosz, török – csúcstalálkozón is szeretnék elősegíteni. A helyzetet természetesen nem egyszerűsíti, hogy időközben érdekellentétek keletkeztek a líbiai befolyás körül Moszkva és Ankara között, s persze az is mindenki számára világos, hogy a három félnek Szíriában szintén megvannak a maga sajátos érdekei, külön támogatottjai.

Ebben az értelemben nyilvánvalóan más-más prioritások jegyében igyekszik akaratát érvényesíteni mindhárom hatalom vezetője. Ám az a feltételezés, amit az amerikai Bolton sugalmazott a héten megjelent könyvében, hogy teljesen zsákutcába juttathatók az erőfeszítések, egyelőre megalapozatlannak látszik. Olyannyira, hogy a cikkem elején hivatkozott iráni forrás is hangsúlyozta: Irán az egész térségben, vagyis Afganisztántól Szírián át Jemenig érdekelt a terrorizmus visszaszorításában, a polgárháborúktól sújtott Közel-Kelet, az Öböl-térség viszonyainak konszolidálásában, a számára gazdasági lehetőségeket is kínáló újjáépítésben, az Iránban menedékre lelt három millió afgán, köztük félmillió gyerek, hazatérésében, a hatalmas méretekben zajló drogkereskedelem visszaszorításában. Mint a forrás megemlítette:

„Végső soron Európának is ez az érdeke, ha nem akarja, hogy újabb menekültáradattal kelljen szembenéznie. Ezért, aki Iránt támadja, szankciókkal sújtja, önmaga alatt is vágja a fát.”

Nem kétséges, mindenki a saját szemszögéből mutatja be a helyzetet. Ám mégiscsak mérlegelni érdemes, hogy az USA-nak az Irán nukleáris tevékenységét korlátozó és az ellenőrzést lehetővé tevő egyezményből való 2018-as kilépése, és az az állítása, amit a nyugat-európai hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – vezetői sem osztanak, miszerint Teherán megsérti az egyezményt, s emiatt kell kiszélesíteni az embargót vele szemben, ezúttal sem hozta meg a perzsa állam Washington által remélt gazdasági összeomlását. Ebben persze Kínának és Indiának, nem utolsó sorban Oroszországnak is szerepe van. Többek között árucsere-szerződések, regionális gazdasági együttműködés révén tartják fenn a kereskedelmet. Fegyverszállítások is folynak. Kína és Oroszország miatt arra sincs esély, hogy Washington az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztül szerezzen érvényt akaratának.

Akárhogy nézzük, ezek a mozzanatok, illetve Lavrov és Zarif, előtte pedig Çavuşoğlu és Zarif találkozója azt jelzik: aki a közel-keleti térségben politikai eredményeket akar elérni, nem hagyhatja figyelmen kívül az iráni tényezőt. Tetszik, nem tetszik, túl kell tennie magát az iráni–izraeli ellenségeskedésen, ami – más okok mellett – az USA magatartását motiválja Teheránnal összefüggésben. Washington ennek jegyében törekszik Irán elszigetelésére, amit természetesen a teheráni kormány külügyminisztere sem hagyott szó nélkül a moszkvai partnerével folytatott tárgyalást követő sajtótájékoztatón. Többek között arról beszélt, hogy országának vezetőit aggodalom tölti el, mert az Egyesült Államok irányítói – részben a török félen keresztül – gyakorolnak nyomást a szíriai helyzetre, s ezzel továbbra is destabilizálják a térséget.

Mindez jelzi, mennyire szövevényes mesterkedések folynak a háttérben. Ez ellen Szergej Lavrov szintén kikelt a június 16-ai moszkvai sajtótájékoztatón. Mondandóját ilyen kijelentésekkel erősítette:

♦ Senki, az amerikai kormány sem teheti tönkre az iráni atomprogram ellenőrzését lehetővé tevő megállapodásokat.”
♦ Washingtonnak nincs joga Iránt büntetni az ENSZ Biztonsági Tanácsában meglévő hatalmával spekulálva, lényegében manipulálva az ENSZ Titkárságát, s magát a főtitkárt.
♦ Megengedhetetlennek tartjuk belső jelentések kiszivárogtatását, a nyugat-európai kormányok olyan nyomás alá helyezését, hogy azok akár saját országuk gazdasági érdekei ellen cselekedjenek.”

Hasonló szellemiség hatja át az orosz és az iráni külügyminiszter által aláírt, négyoldalas, tizenhárom pontból álló, fentebb említett, moszkvai nyilatkozatot. Ennek fő üzenete, hogy Moszkva és Teherán az államok egyenjogúságából kiindulva akar érvényt szerezni a nemzetközi jog előírásainak. Elítélik egyes hatalmak bármilyen beavatkozását más országok belügyeibe vagy külpolitikájába azzal a céllal, hogy ott megdöntsék a törvényes kormányt. A nemzetközi kapcsolatokból kizárják a kettős mércét, s azt, hogy egyesek mások fölé helyezve magukat olyan szankciókat vezessenek be, amelyek egy másik helyen a legkiszolgáltatottabb tömegek helyzetét rendítik meg.

A szöveg tételesen nem említi az Amerikai Egyesült Államokat. De nem kétséges, hogy megszövegezői mely országra gondoltak, amikor például helytelenítik „a válságkezeléshez való törvénytelen, egyoldalú hozzáállást az egész világon”. Ezzel szemben a két fél a közös a nemzetközi jog elvein és normáin alapuló fellépést sürget a globális és regionális kérdések kezelésére, továbbá elutasítja „a nemzetközi jogon alapuló világrend aláásását”. Egy talán ennél is fontosabb rész arra enged következtetni, hogy Oroszország védernyője alatt, s kimondva, kimondatlan garanciája mellett, megváltozott az iráni szóhasználat, s megváltozhat korábbi magatartása. A Nyilatkozat 10. pontjában ugyanis többek között ez áll:

„Az Orosz Föderáció és az Iráni Iszlám Köztársaság a terrorizmus minden formáját és megnyilvánulását olyan, a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető globális fenyegetésként ítéli el, ami aláássa a nemzetközi jogon alapuló világrendet, és ismét kinyilvánítják, hogy a terrorizmus nem szabad semmilyen valláshoz, nemzetiségi hovatartozáshoz, etnikai csoporthoz vagy civilizációhoz kapcsolni.”

Nem szeretném túlértékelni e gesztusokat, köztük a valláshoz kötődő kitételt. Már csak azért sem, mert nem hiheti az ember, hogy a Közel-Keletért folyó évszázados, sőt évezredes, hol ide, hol oda hullámzó küzdelem épp most jutna nyugvópontra. Túl sokan vannak a világban nagy és közepes hatalmak, amelyek saját érdekeiket szeretnék érvényesíteni a térségben. Ezért szó sincs arról, hogy ebben a cikkben akármelyik oldal mellett akarnék érvelni. De azt gondolom, hogy egy olyan teokratikus állam esetében, ahol a vallási szempontok uralkodnak a világi meggondolások felett, érdemes odafigyelni a hangsúlyváltásra, amit a fenti idézet utolsó mondata tükröz. Más kérdés, hogy a nyugati hatalmi központokban, s főleg Washingtonban, ki akarják-e olvasni belőle ugyanezt, vagy továbbra is ahhoz a felfogáshoz tartják magukat, ami a Bolton-kötet orosz–iráni kapcsolatok részeiből kiviláglik. #

*MEGJEGYZÉS: A kazahsztáni Asztanában – ma: Nur-Szultan – 2017-ben, Oroszország, Irán, Törökország felelősségvállalása mellett arról állapodtak meg, hogy a szíriai belső erők közötti konfliktusokat tárgyalásos úton, új alkotmány kidolgozásával oldják meg.

CÍMKÉP: Mohammad Javad Zarif iráni és Szergej Lavrov orosz külügyminiszter aláírják a nyilatkozatot. Ebben többek között elítélik, hogy egyes államok mások fölé helyezve magukat, olyan szankciókat vezessenek be, amelyek egy másik országban a legkiszolgáltatottabb tömegek helyzetét rendítik meg (Fotó forrása: orosz külügyminisztérium honlapja)