Mindenki magára marad, aki nem tanúsít szolidaritást a másik iránt, amikor az bajban van.

A Színház és Filmművészeti Egyetemen zajló zendülés aligha gyűrűzik tova. A magyar társadalom kétharmadát kitevő vesztes tömeg három évtizedes tapasztalata ugyanis az, hogy az értelmiség hozzá képest összehasonlíthatatlanul jobb érdekérvényesítő képességű felső rétege

– vagy maga sem látta át az 1985–1989 között kezdődött folyamatok országot roncsoló hatását, s ily módon értelmiségként megbukott,
– vagy átlátta, s ebben az esetben részese volt a nagy kapitalista átverésnek.

Ebből az következik, hogy az értelmiségnek, amelybe az összes társadalom- és műszaki tudományokra alapozott tevékenység művelői beletartoznak, ma nincs hitele a tömegek előtt. A médiában rendszeresen szereplők megnyilatkozásai alapján az emberek többsége azt gondolja, hogy azok ott, fenn saját pecsenyéjük sütögetésére használják nagyobb tudásukat, társadalmi-gazdasági folyamatokra való rálátásukat, mozgékonyságukat, hazai és külföldi kapcsolatrendszerüket.

Nem is tévednek. Azon túl, hogy ez következik a kapitalizmus természetéből, az egyéni tapasztalatok szintén ezt támasztják alá. A magyar világ egészének állapota, az életszínvonalnak a nyugatihoz való közelítése utáni, az 1970-es évek vége óta kezdődött lassú távolodása, majd a rendszerváltozás óta gyorsuló ütemben zajló elszakadása, nem igazolja azokat a hazai (!) átlagkeresetekhez képest sokszoros jövedelmeket, apanázsokat, amelyeket a felsőbb rétegek, köztük a csúcsértelmiségiek magukénak mondhatnak.

És ha azt is hozzátesszük ehhez, hogy e különbségek növekedésének három-négy évtizedében túlsúlyba került a külföldi irányítású termelővállalatok részesedése a nemzeti össztermék létrehozásából, akkor nyilvánvaló, hogy a társadalom úgymond elitje a globális világban kereste-keresi és találta-találja meg helyét, s nem igazán törődik a mögötte maradókkal, köztük az egyharmadnyi roncstársadalom tagjaival. Hovatovább immár nagyítóval kell keresni e körből azokat, akik nem Nyugaton taníttatják gyerekeiket hovatovább az óvodáskortól.

A folyamatnak azonban nem csak ilyen, hanem a társadalmi kommunikációra kiterjedő következményei szintén vannak. A rendszerváltók szakítottak a kádári, idővel egyre intenzívebben érvényesülő, konszenzusra törekvő politikai hatalomgyakorlással, és az ezt megalapozó, érdemi kérdésekre is fókuszáló párbeszédre törekvéssel. Az 1968-as gazdasági reform téziseit már nyilvános polémiák kísérték, a sajtóban és a vitaklubokban ádáz eszmecserék folytak a lakótelepek építésétől az alkoholizmuson, a munkásegészségügyön, az ifjúság, sőt a nemzet jövőjén át a nemzetközi kérdésekig.

Ehhez képest 1990 után olyan értékeléseket sem hallottunk már az ország állapotáról, az egyes ágazatok helyzetéről, amilyenekkel évente néhányszor, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt általában négyévenkénti kongresszusain a nép elé álltak a vezetők. Ezt az egyébként propagandaelemekkel is átszőtt kommunikációt mára a médiapolitizálással cserélték le. Feltárják az elemi emberi vágyakat a szociológiai adatgyűjtés, a szociálpszichológia módszertana segítségével, majd a kereskedelmi marketing eszközeivel egyrészt olyan üzeneteket juttatnak el a szavazókhoz, amelyek illeszkednek az álmaikhoz, másrészt a politikusokon, a médiumokon keresztül olyan értékrendet alakítanak ki bennük, ami megfelel az uralkodó osztály elvárásainak, céljainak. 

Nem arról van szó, hogy az említett állampárti gesztusokat túlértékelném. Ezekkel szintén bőven mérték a lakkot. És persze tabunak számított az egypártiság, a kommunista párt irányító szerepének, az állami tulajdon meghatározó voltának felvetése, a marxizmus-leninizmus vagyis az állam hivatalos ideológiájának és a szocialista világrendszerhez való tartozás megkérdőjelezhetetlensége. De a fentebb említettek mellett az is tény, hogy 1985-ben már többes jelöléses országgyűlési képviselő-választás zajlott és ezeket esetenként határozottan ellenzékies megnyilvánulások kísérték. Kiteljesítésükkel kampányoltak a rendszerváltók, mikor ilyeneket hangoztattak:

– az egyénnek ezentúl politikai joga lesz a döntésekbe való beleszólás és a végrehajtás ellenőrzése,
– joggá válik a gazdasági kiszolgáltatottság elleni védekezés, s hogy a munkás rendelkezzék önmaga és munkája felett,
– önállóak lesznek a helyi közösségek, vagyis a különféle önkormányzatok, továbbá a vallási és a származási közösségek.

Ezek kiragadott tézisek az egyik akkori párt, a Szabad Demokraták Szövetsége elvi nyilatkozatából, de hasonlókat mindegyik politikai szerveződés programjában találunk. Hogy mindebből, és a többi lózungból mi lett, azt harminc év elteltével mindenki konstatálhatja. A határokon kívülről és a belülről szorgalmazott intézkedéseknek végzetes összeomlás lett a következménye a másfél millió munkanélkülivel és a szinte mindenki más számára bekövetkezett átmeneti, sokak számára pedig végleges perspektívátlansággal. Mára a munkavállalói jogok visszaszorítva, az önkormányzatiság felszámolva. Azt pedig végképp döbbenetes leírni 2020-ban, hogy a társadalmi párbeszéd tekintetében is megtorpanást jelentett 1989. Az 1989. március 22-én megalakult, magát Ellenzéki Kerekasztalnak nevező társaság ugyanis azonnal kizárta a nagyközönséget az intézményrendszer és a gazdasági alapok gyökeres átalakításáról folyó tárgyalásokból, noha annak következményeit, terheit mindenkinek viselnie kellett.

Az addig is a társadalmi piramis csúcsán vagy annak közelében elhelyezkedő értelmiségiek a képviseleti demokrácia megteremtését tűzték zászlajukra. Vagyis lényegében eleve kiiktatták a démoszt, a népet saját sorsának irányításából. Amiként ez mindenütt történik a kapitalista világban,  a magukat rendszerváltóknak kikiáltók – akik elsősorban a jogászok, a közgazdászok, a történészek, a szociológusok, a filozófusok közül kerültek ki – olyan viszonyokat szorgalmaztak, amelyek a létrejövő elitnek kedveztek a társadalom egészével szemben. Mögöttük álltak a párt- és állami bürokratákból, vállalatvezetőkből, pénzemberekből, jogászokból lett addigi nómenklatúrának a gyár-, bánya- és földtulajdon megszerzésére ácsingózó tagjai, a közvélemény formálásában jelentős szerepet játszó sztár újságírók, televíziósok, rádiósok, művészek, s nem utolsó sorban a nyugati országok diplomatái és ugrásra készen várakozó tőkései. Így történt, hogy Bozóki András szociológusnak a Beszélőben megjelent részletes tanulmánya szerint:

„a színfalak mögötti megbeszélésekből a közvélemény szinte semmit nem érzékelt.”

Mára mindenki számára nyilvánvaló, hogy az eredeti ígéretekből a vezetők elszámoltathatóságáról, a parlamentnek a közügyek érdemi megvitatásának színhelyévé tételéről, a szabaddá váló sajtó ellenőrző szerepéről semmi nem valósult meg. Hozzá olyan egzisztenciális bizonytalanság lett úrrá felettünk, ami milliók nyomorba süllyedésével, a társadalom alsóbb rétegeiből való felemelkedés lehetőségének megszűnésével, az átlagembernek a közügyekben való érdemi részvételhez szükséges információktól való elzárásával járt. Olyan helyzet jött létre, ami még a Kádár-rendszerhez képest is visszalépés. Ott tartunk, hogy immár fel kell vetni:

„Nem a joggal való visszaélés-e az, amikor az uralkodó körök saját maguk, családtagjaik és klientúrájuk érdekében illetéktelen előnyöket szereznek, károsítják a közvagyont, esetenként kifejezetten zaklatási célból indíttatnak eljárásokat ellenlábasaikkal szemben, csorbítják egyesek törvényes jogait.”

Ha ez így van, márpedig az embernek az a benyomása, hogy igen, akkor bizony itt semmi nem valósult meg a jogállam megteremtésére vonatkozó rendszerváltáskori ígéretekből. Rendszerhibával állunk tehát szemben, miközben az ellenzéki pártok, a kormánykritikus médiumok is csak arról povedálnak, hogy a jó világ eljövetelének valójában egyetlen feltétele van: meg kell buktatni Orbánt. Akik ezzel állnak elő, olykor szinte sértődötten konstatálják: a nép nem ugrik mögéjük ebben a dologban sem. És nem gondolkodnak el azon, hogy talán azért nem teszi ezt, mert a nép ösztönösen is látja: az Orbántól függetlenül is nemzetinek – méghozzá Werbőczy alapján nemzetinek – tehát nem népinek nevezett rendszerben a küzdelem csupán nemzetes uramék között folyik. Vagyis amiként a beszédes megszólítás is jelezte hajdan, csak a kiváltságosok hol egyik, hol másik csoportját érinthetik előnyösen a mindenkori változások.

Az alul lévők szemében nincs különbség aközött, hogy a maiak helyett majd egy másik társaság dézsmálja a közöst, facsarja ki a szuszt az alkalmazottakból. Magának a rendszernek mélyen erkölcstelen, kizsákmányoló jellege ettől nem változik. Az olyan értelmiségi megmozdulások, mint amilyen a Színház és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak blokádja, vagy a mellettük aláírást gyűjtő írók kezdeményezése azért nem válhatnak nagyobb változások elindítóivá, mert a követelések nem a társadalom egészének állapotából indulnak ki, nem arra reflektálnak. Minthogy csupán saját önös céljaik lebegnek szemük előtt, és nem igazán mutattak szolidaritást, amikor a hol kormányon, hol ellenzékben lévő, a tőkeérdekek szolgálatában lévő pártvezetők tevékeny közreműködésével folyamatosan számolták fel a munkavállalói jogokat, hozták létre kíméletlen következetességgel a (felső) középosztály egyetértő hallgatása mellett az embertelenségig szegregáló oktatási és egészségügyi rendszert, értelemszerűen magukra maradnak. Hogy ez megváltozzék, ahhoz legalább azt kellene felismerni, amiről így írt augusztus 11-i Facebook-bejegyzésében Böröcz József szociológus:

Fájdalom, de ez a világ – a tőke világa. És ebben a világban az a magától értetődő, amire egy másik, szeptember 1-jei posztjában utal Böröcz, hogy „az egyetemeink sorra veszítik el KÖZtulajdon-jellegüket. Vagyis nem a személyek az érdekesek, hanem az, hogy betöréses rablás folyik. Míg egy állami egyetemnél fölvethető az oktatás tartalmának kérdése, sőt, kötelező fölvetni azt, egy magánegyetemnél, mint a neve is mutatja, magánügy. Majd az igazgatótanács eldönti, aszerint, épp milyenje van a részvényeseknek. Most épp ilyen, nackós, VÁ-s szelek fújnak.” Ám azért fújhatnak, mert «a kapitalizmus nem a „szabadság”, hanem a rablás, konkrétan a szabadság alkotmányos úton támogatott, kulturálisan idealizált elrablásának rendszere.»

Tetszik, nem tetszik, egyedül ezen a platformon lehetne egyesíteni a társadalmat, majd valamikor a jövőben, vagyis létrehozni az ellenzéki oldalon szavakban annyira óhajtott egységet a néppel. No, persze utóbbiak, már mint az ellenzékiek ilyesmire gondolni sem akarnak! Ők csupán üzletnek tekintik a politikát, méghozzá magán vállalkozásnak. Bizonyság rá az elmúlt harminc év, melyben a plebsz mindig csupán hivatkozási alap volt, megtévesztendő szavazó az esedékes választás előtt. Aztán pedig húzzon el! #

CÍMKÉP: A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói elfoglalták az épületet, amely előtt szeptember 2-án is sajtótájékoztatót tartottak – Nem mutattak szolidaritást, amikor a hol kormányon, hol ellenzékben lévő, a tőkeérdekek szolgálatában lévő pártvezetők tevékeny közreműködésével folyamatosan számolták fel a munkavállalói jogokat, hozták létre kíméletlen következetességgel a (felső) középosztály egyetértő hallgatása mellett az embertelenségig szegregáló oktatási és egészségügyi rendszert (Fotó: Trenka Attila / Index)