Miközben a triumvirátus letűnik a színről, hogy átadja helyét más hasonlóknak, a rendszer marad.

Jó ideje csak három ember számít Magyarország alakításában. Három sebzett lélek. Három kisszerű figura. Orbán, Kövér, Áder. Ki ne tudná, hogy

hármójuk közül Orbán Viktoré a vezéri szerep.

Mert őt alázták meg gyerek- és kamaszkorában leginkább. Az ő lelki sérülései voltak a legmélyebbek, ezért az ő akarnoksága kellett legyen a legnagyobb, hogy eltüntesse vele az űrt, mi benne keletkezett. Legalább a külvilág előtt. Belül annál inkább emésztette. De mikor már mindenkit maga alá gyűrt, nem volt mi korlátozza, s mindent pusztítani kezdett a benne munkáló kényszer. Mindent, amit mások – Soros György, Stumpf István, Nagy Bálint, Simicska Lajos, Wermer András – építettek köré. Eszméket adott fel – liberalizmust, konzervativizmust, kereszténységet, polgári ethoszt, ’56 örökségét… Nyugati és keleti kapcsolatrendszereket semmisített meg. Tudáscsírákat sorvasztott el, melyekből sosem fejlődhetett ki műveltség. Fiatalos lendülettel szervezett pártját kövületté tette. A fellendülés lehetőségét kínáló tíz gazdag évben megerőszakolta az országát.

Mindehhez Kövér Lászlót vette csatlósnak maga mellé. Azt az embert, aki

sosem szabadult meg attól a lelki tehertől, hogy felmenője ’56 leverésében vett részt.

Ráadásul ennek köszönhette, hogy kiemelték a tömegből, s bevették a kommunistának nevezett – réges-rég nem volt az – állampárt csinovnyikseregébe. És ő elfogadta ezt. Békében élt volna így, de jött a rendszerváltozás. Az a pillanat, amikor a keretek, melyek addig meghatározták helyét, széttörtek. Ahhoz, hogy továbbra is szolgáljon, alkalmazkodnia kellett. Ám ez még egy csatlós alkatnak is kegyetlen, ha hirtelen az urak, sőt a tőke pártjára kell állnia annak, akiben mélyen gyökerezik az ösztönös plebejus érzület. Ha tudat alatt is, de feszíti a mindig megalázott ősök sorsa, ha nem elég intelligens ahhoz, hogy túllépjen ezen, s hogy önmaga szabadítsa fel önmagát. De a vezér, aki mellé sodródott, s aki megérezte benne az önállóságra képtelenséget, s ezért az őt soha el nem árulót, értésére adta: alkalmazkodnia kell! És ő alkalmazkodott. Mindent alárendelt annak, aki újból értelmet adott életének. Dühödten hadakozott mindenkivel szemben, akiről úgy vélte, hogy vezére útját keresztezte. Közben azzal ámította magát: vele az elődök jutottak az egyik közjogi méltóság székébe.

A harmadikról beszélni sem érdemes. A kutyahűségű Kövérrel ellentétben, aki Orbán védelmében a pallos és a lelki támasz is egyben,

Áder csupán egy bólogató János, és Schmidt Pálnak is hívhatnák.

Csak amíg utóbbit a zsarolhatóságból eredő számító szervilizmus tartotta és tarja ott, ahol volt és van, Áder Jánost a bárdolatlan pitiánerség, meg egy asszony nagyra vágyása.

Mindezt persze többé-kevésbé minden épeszű ember tudja a triumvirátusról. Nem csak Magyarországon, egész Európában, de még azon túl is. És szégyelli magát érte minden hatalmi tényező a Lajtán innen és távol. Amiatt, hogy formálisan ezeket kell respektálnia, egyre kínosabb külhonban és idehaza azoknak, kiket az elit megnevezéssel illetnek. A válság azonban alkalmat adhat arra, hogy megszabaduljanak tőlük. Mint mindig, a kétségbeesésbe sodort nép akaratára fogják majd eltávolításukat. És akkor jöhetnek a kisebb-nagyobb helycserék, a kiegyezések az eddig ádáznak láttatott politikai ellenlábasok között. Sőt, a KI-E-GYE-ZÉS, amiben már amúgy is van gyakorlata az országnak. És néhány rémisztő, sőt akár fájdalmas, mi több pusztító közjáték után végül mindenki fellélegzik majd az elit soraiban. Mert miközben a triumvirátus letűnik a színről, hogy átadja helyét más hasonlóknak, a rendszer marad. A nép pedig ünnepel. Az új vezetők pedig ismét szoborállításhoz vonultatják a plebszet, mert idővel magukat kezdik látni az elődeikben. És ugyebár az mégsem lehet…#

CÍMKÉP: Kövér László, Orbán Viktor, Áder János – Hogy ezeket kelljen respektálni, egyre kínosabb külhonban és idehaza azoknak, kiket az elit megnevezéssel illetnek. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI