A kitörés napjával kapcsolatos ellenérzés hiteltelen, ha az események egészének megítélése nem következetes.

A Klubrádió február 11-ei adásában Bolgár György hitetlenkedve harangozta be:

A veterán műsorvezető ellenérzését osztom. 1938. augusztus 25-én, a fasizmus, a nácizmus terjeszkedésének zenitjén, a II. világháború előestéjén kiadott újságot azért hozták létre alapítói, hogy akadályozzák Magyarországnak a közelgő háborúba való belépését. Ehhez képest a lap nevét 2019. február 6-tól elorzó, s ezt Orbán Viktor képével szentesítő maiak egy olyan cikknek adtak helyt, amely például figyelmen kívül hagyja, hogy 1944 márciusában, a náci csapatok budapesti bevonulását követő napokban a Gestapo emberei dúlták fel a szerkesztőséget. Annak a hitleri Németországnak az emberei, akik úgymond Budapestet védték, amiként ezt a Magyar Nemzet főcíme alatt 2021. február 11-én közli velünk Moys Zoltán, a Kitörés emlék- és teljesítménytúra szervezője.

Mintha nem ezek a szövetségesek hordták volna Nyugatra, vagonszámra a magyar gyárak, üzemek gépeit, a vágóállatok százezreit, a Magyar Nemzeti Bankban őrzött értékek nagy részét. Mintha nem az égiszük alatt hajtották volna végre a magyar hatóságok közreműködésével több százezer zsidó származású magyar állampolgár és ellenálló elpusztítását a gettókban, a haláltáborokban, a kegyetlen gyalogmenetekben, a városok és falvak utcáin és lakóépületeiben, kínzókamrának berendezett pincéiben, lakásaiban, kocsmáiban. Mintha nem ők robbantották volna fel az összes fővárosi hidat.

Nem. Moys Zoltán nem ezekben az összefüggésekben értelmezi a Budai Vár védelmét. Nem említi meg, hogy ezt is azért kellett tartani bármi áron – vagyis Bukaresttel, Pozsonnyal, Béccsel, Prágával ellentétben pusztulásnak kitéve a magyar fővárost és lakosságának jelentékeny hányadát –, hogy Zalában minél hosszabb ideig termelhessenek az olajkutak a német hadsereg számára egy már mindenki által tudottan elveszett, de még száz- és százezernyi életbe kerülő háború fenntartása érdekében. Mindezt tetézi, hogy a mostani cikk abban a Magyar Nemzetben jelenhetett meg, amely eredetileg a polgári antifasizmus szócsöve volt. Eközben mintha meg sem rezzent volna a toll a szerző a kezében, mintha egy pillanatig sem hezitáltak volna ujjai a számítógép klaviatúrája felett.

Aztán mindez még nem volt elég. Ezek az urak az ostoba hűség oltárára dobták Magyarországot az akkori világ két legerősebb hadseregének, a szovjetnek és a náci németnek, hogy itt vívják meg egymással a II. világháború néhány legvéresebb csatáját. Ha mindezt leírta volna Moys Zoltán, akkor egy szavam sem lenne az ellen, ha emlékezne az áldozatokra. Az áldozatokra, akik nem a szovjet Vörös Hadsereg egyébként többségükben hozzájuk hasonló, a háborúra mozgósított, maguk is esendő, vagy akár bűnös átlagemberekből állt katonáinak áldozatai voltak, hanem a Horthy-, majd a Szálasi-rendszeréi.

Ám a szerző szerint akár miattam sem nyughatnak békében a halottak, mert amikor áldozatokként említem, akkor mintegy kegyet gyakorolok, hogy nem háborús bűnösökként említem őket. De ismét csak nem, Moys bajtárs-polgártárs! Nem így van. Ön kiforgatja a hozzám hasonlók szavait. A közkatonát – ha csak nem követ el ténylegesen emberiség elleni bűntettet – ép ésszel senki nem tartja háborús bűnösnek. Ellentétben azokkal, akik odaparancsolták őket ahova, s akik vagy megkapták ezért büntetésüket, vagy – mint Horthy – nem. De ezt most hagyjuk!

A támadó ország hadserege, amelynek még meg is üzenik, hogy maradjon veszteg, s akkor nem esik bántódása, sőt a remélt területi rendezés egy részének kedvező elbírálására is számíthat, nem hősi hadsereg. A hősiesség feltétele a hazára támadó ellenség elleni védekezés, esetleg egy nyilvánvaló támadás megelőzése. Az ellenségnek nyilvánított országnak a határoktól csaknem kétezer kilométerre való felperzselésében, polgári lakosságának kínzásában, pusztításában, kirablásában való közreműködés nem hősi cselekedet.

E kétségbeesett, az életükért küzdő kiszolgáltatottakat csak azok nevezik hősöknek, akik azt fontolgatják: rájuk hivatkozva hogyan vehetnek rá adott esetben hasonló önfeláldozásra másokat – akár maguk helyett, amint ez az akkori múltban is történt. Ebből nem engedek! Ebből tisztességes ember nem engedhet, még ha névtelen fenyegető leveleket is kap érte, amilyet egy-egy patkánylyukból nekem is címeznek esetenként! Ám van még valami, amiből, nem engedhetek. Bolgár György megszólalását is hiteltelennek kell minősítenem.

A Klubrádió műsorvezetője egy olyan adón sopánkodott a Magyar Nemzet cikke felett, amely soha nem tisztázta viszonyát az 1944–1945-ben, majd az 1949-ben történtekhez. (És sok minden máshoz sem, de ezt most hagyjuk! Egyelőre azzal vezekelnek érte, amit közönségükkel együtt manapság átélnek.) Annak ellenére nem tették rendbe ezt a dolgot, hogy hallgatóik, hallgatóiknak leszármazottai közül sokan, akik között a műsorkészítők egy része is van, annak a szovjet hadseregnek köszönhetik puszta létezésüket, amely felszabadította a budapesti gettót, s véget vetett a nyilasok utolsó pillanatig tartó gyilkos dühének. Eközben, a gettó lakóinak egy részét is érte bántódás – malenykaja rabota, erőszakoskodás, nők megbecstelenítése…

A háborúban is minden oldalon vannak elvetemült gazemberek. Bizonyára a félreértésből, a félelemből eredő lövéseknek is voltak áldozatai. Ám a tény mégiscsak az, hogy az idevezényelt, saját felperzselt országukon Budapestig jutó, katonaruhába öltöztetett közemberek tízezreinek életébe került a város ostroma, amelynek során egyikük sem lehetett biztos abban, hogy megéri-e nemhogy a következő napot, de még a következő percet sem. Nélkülük azonban miden zsidónak, ellenállónak minősítettet legyilkoltak volna a nyilaskeresztesek. S ki tudja még kiket, hiszen a vérgőzös őrjöngésnek, a vagyonok rablásának nem szokott vége lenni, míg ezt valamely külső erő, vagy hatalmi érdek le nem állítja.

A Klubrádió a lemorzsolásának egy újabb fordulópontjához érkezett. Ebből, reményeim szerint megerősödve jön ki, mert különvéleményének értékei, az információszabadság, a vélemények sokféleségének érvényesítése miatt az ország számára fontos lenne ez a médium. Amiként sok más, mára elkaszált is. De végre meg kellene értenie a szerkesztőségnek: ha nem tisztázzák, milyen értékrendet is követnek az ország és a világ nagy kérdéseiben, s nem ez hatja át a mindenkori téma- és interjúalany-választást, a riporterek, a műsorvezetők szóhasználatát, akkor újabb és újabb vereségek érik őket a visszavonulás évek óta tartó rögös útján.

S bár isten ments ettől, még képletesen sem, még csak nem is hősökként eshetnek el majdan. Csupán áldozatok lesznek, mint ama katonák ott, 1945-ben a budai várban és erdőkben. És nem fogja vigasztalni őket, hogy ugyanilyen értékrend-válságban szenved az egész jelenlegi ellenzéki politikai közeg, amelyhez tartozónak érzik magukat. S amely velûk együtt azt az érzetet keltette a rendszerváltozás után máig tartó módon a tömegekben, hogy az új világ ugyazazt a biztonságot kínálja, amilyenben addig élték, de nagyobb szabadságban és tehetősebben. Aztán ez a  hazugság rájuk égett. Kevés kivételtől eltekintve, az egész liberális, társadalmi értelemben baloldalinak magát soha nem tekintett értelmiségre, beleértve a Klubrádió szerkesztőségét magát is.

A felülről lefelé atyáskodás nem pótolja az elesettekkel való azonosulást. Mint ahogy az éhen-szomjan, sebesülten meghalt-megfagyott bakák sem értek már semmit a zengzetes szólamokkal. S főleg az, hogy az élet és halál mezsgyéjén döbbentek rá, ha egyáltalán, hogy az addig uralkodott elit, amelynek nagy része ekkorra már ungon-berken túl volt nyugati irányban, maga sem ismerte ki magát az akkori világban. Az pedig végképp nem foglalkoztatta őket, miközben kétségbeesetten küzdtek az életükért, miként díszelegnek majd sehol fel nem lelhető sírjaik helyett zeneszó mellett a vezeklésként felavatott emlékművek és emléktáblák előtt a feláldozásukat sem elismerő, hanem tisztátalan politikai célok érdekében belőlük hőst faragó, a majdani háborúk látomásától csillogó szemű, torz lelkületű emberek. #

CÍMKÉP: Az idén a járvány miatt elmaradt, de ez volt a 2019-es, akkor 13. alkalommal megrendezett, úgymond „Magyarország legnagyobb, legkülönlegesebb és egyik legkeményebb téli, éjszakai teljesítménytúrájára” a Kitörés emléktúrára toborzó felhívás illusztrációja