A veterán amerikai diplomaták már évtizedekkel ezelőtt óvtak Oroszország lekezelésétől.

Két egymás utáni napon, két ellenzéki politikus csúsztatását is hallottam Magyarországnak az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO) csatlakozásával, illetve tagságával kapcsolatban. Ungár Péter, a Lehet Más a Politika párt politikusa az ATV január 25-ei „Egyenes Beszéd” műsorában (06.00 után) azt fejtegette:

a rendszerváltásnak az volt az alapja, hogy nincs új Jalta, mi döntjük el, hogy melyik katonai, illetve politikai szövetséghez tartozunk, csatlakozunk. Erről a magyarok döntenek…

Még határozottabban beszélt a témáról Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció politikusa a Klubrádió január 26-ai, „Megbeszéljük…” adásában. (11.45) Kijelentette: „Mi magyarok nagyon egyértelműen döntöttünk arról, hogy az Észak-atlanti Szövetséghez akarunk tartozni”. Nem egészen így emlékszem. Az 1991-ben született Ungár legföljebb áttételesen, talán átértelmezve értesülhetett arról, mi is foglalkoztatta akkor a tömegeket. A szovjet csapatok távozása igen. De hogy mi lesz azután, állíthatom, erről nyilvánosan nem beszélt senki sem. Ami pedig a magyarok egységes, egyértelmű akaratát illeti, lássuk a tényeket!

Az országgyűlés, amelyben a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége kétharmados többségben volt, 1995-ben engedélyezte, hogy az USA hadereje használja a taszári légibázist. A nép megkérdezéséről szó sem volt. Ezt követően viszont valóban volt népszavazás. De milyen körülmények között?

1997-ben, annak érdekében, hogy biztos legyen a siker, a népszavazási feltételek megváltoztatásával, a valamivel több, mint 8 millió választásra jogosult közül 3,3 millióan válaszoltak igennel arra a kérdésre, hogy „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?” Nem mellékesen a médiumokban folyó NATO melletti kampány egyoldalúságát több esetben is elmarasztalta az ORTT.

Az ország hivatalosan 1999. március 12-én lett a NATO tagja, a Fidesz, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári párt és a Magyar Demokrata Fórum koalíciós kormányzása idején. Két héttel később, 1999. március 24-én az amerikaiak már el is indították Taszárról a gépeiket Belgrád bombázására, amiért ma is sok szerb gondol haraggal a magyarokra, akiknek többsége, persze, mit sem tud erről.

Azóta a magyar hadsereg irányítási és működési rendszerét összehangolták a NATO-éval, fegyvereit kompatibilissá tették a szövetségesekével. Szent-Iványi István, a Szabaddemokraták Szövetségének egyik alapítója, a párt ügyvivője, majd Országos Tanácsának elnöke, 1994 és 1997 között a Külügyminisztérium politikai államtitkára, 1997 és 2002 között a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, vagyis az említett időszak aktív szereplője, most pedig az egyesült ellenzék miniszterelnök-jelöltjének tanácsadójaként esetleg a külügyminiszteri poszt várományosa a Klubrádió említett adásában (39:45) arról beszélt: nincs szó arról, hogy Moszkva a NATO-ból való kilépésünket követelné. Viszont szerinte mégis védtelenné válnánk, mert a külföldi erők kivonása érinthetné a pápai légibázist, a székesfehérvári távközlési egységet, egy budapesti egészségügyi központot, s az idén felállítandó NATO hadosztály-parancsnokságot.

Hát, igen is, meg nem is. Mert ahol katonai létesítmények vannak, háború esetén, először oda lőnek. Ebben az értelemben a NATO nem csak véd, de veszélyeztet is. Az 1970-es évek elején, amikor sorkatona voltam egy első lépcsős tüzérezredben, minden riadó azzal kezdődött, hogy teljes felszereléssel, a lövegektől a sorozatvetőkön, az összes híradó és másféle gépkocsin, a tábori konyhán át a páncélládában őrzött iratokig, az úgynevezett tartalékkörletbe kellett vonulnunk a laktanya elleni várható légitámadás miatt. Ma, amikor a távolról indítható rakétákkal könnyedén és gyorsan elérhetők a legfontosabb célpontok az oroszoknak is az a problémájuk, hogy

ha Washington és szövetségesei nem fejezik be hadseregeiknek az orosz határokra nyomulását, az idő rövidsége miatt, akár olyan helyzet is kialakulhat, amelyben Moszkva, a nagyvárosok, a (hadi)ipari üzemek, a katonai egységek elleni esetleges rakétatámadással kapcsolatban már azt sem lehetne megállapítani, hogy az valóságos-e, vagy csak az észlelő rendszer hibája, ami azonnali atomfegyverekkel végrehajtott ellencsapásokat vonna maga után a NATO európai és amerikai célpontjaira.

Mondjon bárki ennek ellent, ez az, ami elsősorban Közép-Európában bennünket is veszélyeztet. Mindeközben lehet riogatni az oroszok nyomulásával, de a tények egyelőre ennek ellenkezőjét mutatják, akár az elmúlt évtizedekbeli, a Szerbia és a közel-keleti, észak-afrikai országok elleni, kíméletlen NATO-támadásokat nézem, akár a térség országainak az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe való besodrását. Eközben nem Moszkva volt az, amely sorban felmondta a katonai bizalomerősítő együttműködési és fegyverzetellenőrzési szerződéseket, hanem Washington.

Nem sorolom itt azokat a részleteket, amelyeket az amerikai kormányzat különféle szervezetei az orosz közelkülföldön, s magában Oroszországban művelnek. Ezek között a puccsok szervezésétől a határközeli kiberközpontok, a bakteriológiai laborok, katonai bázisok ugyanúgy megtalálhatók, mint a hírhadviselés, az alkotmányos intézményrendet belülről fellazító szervezetek támogatása. Mindezek egyetlen célja az orosz gazdasági élet minél nagyobb része fölötti ellenőrzés átvétele, akár Oroszország részekre tagolásával, amint azt már Adolf Hitler vagy épp egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó Zbigniew Brzezinski kidolgozta. Ehelyett inkább Henry Kissingerre, az egykori amerikai külügyminiszterre utalok, aki már 2014 februárjában figyelmeztetett:

a Nyugat nagy hibát követ el, ha Oroszországot az ostromlott, megszállt erőd helyzetébe hozza.

De van egy frissebb összeállítás is. A Danube Institute blog többrészes sorozatában amerikai elemzőket idéz arról, hogy „az elmúlt évtizedekben Washington a kompromisszum helyett a konfrontációt kereste Moszkvával”. Lyle J. Goldstein a Defense One véleményrovatába írt cikket „Hogyan lehetne elkerülni a háborút Ukrajnában” címmel, Patrick J. Buchanan, a Fehér Ház egykori kommunikációs igazgatója pedig a Chronicles magazin hasábjain próbált választ találni arra, hol ér véget a NATO bővítése.

Az összeállításban egy veterán diplomata, George Kennan huszonkét évvel ezelőtti, a New York Times-nak adott interjújából idéznek. Szerinte, amikor az amerikai szenátus ratifikálta Magyarország, Csehország és Lengyelország felvételét a NATO-ba, új hidegháborút indított el. A Nyugat terjeszkedése ellenérzést válthat ki a geopolitikai érdekeit féltő Oroszországból, ami miatt Moszkva fokozatosan ellenségesebb magatartást fog tanúsítani. Az idős diplomatát zavarta, hogy

az akkori, gyenge, a Szovjetunió szétesése utáni sebeit nyalogató Orosz Föderációt Nyugaton továbbra is úgy kezelték, mint egy olyan országot, amely Európára kíván törni.

Kennan szerint a NATO-bővítés szenátusi vitáját felületesen és a megfelelő információk hiányában folytatták le, s az is látszott, hogy a döntéshozók nem ismerik kellőképpen az orosz történelmet. Lyle J. Goldsteinnek az a véleménye, hogy a NATO további bővítéséről le kell mondani, illetve vissza kell lépni az Oroszországgal felrúgott fegyverzetkorlátozási egyezményekbe.

De Itt meg is állok, mert egyrészt a többi elolvasható a megadott link segítségével. Másrészt akinek ennyiből nem volt világos, hogy a gyakran tájékozatlan, annál inkább demagóg és cinikus háborús uszítók szavalókórusának erősítése bűnnel felérő cselekedet, annak úgyis hiába mondja és írja az ember. Hiszen már azt is elfelejtették – holott az évfordulókon zengzetes beszédeket mondanak –, hogy 1956 magyar forradalmárai SEMLEGES Magyarországról álmodtak, sőt azt követeltek.

De miért ne merült volna feledésbe ez is? Hiszen a felkelésnek a köztársasági eszmét jelképező Kossuth-címerét is készek voltak a koronásra cserélni a rendszerváltók. Arról pedig a mindenkori kormány a mindenkori ellenzékével együtt végképp mélyen hallgat, hogy az ötvenhatosok nem az agresszív kapitalizmusért kockáztatták az életüket, hanem a demokratizált szocializmusért, amelyben a dolgozóknak is szavuk van, nem csak a tőketulajdonosoknak, illetve az érdekeiket szolgáló politikusoknak és médiapropagandistáknak.

Így aztán, a kapitalizmus természete szerint, ahogy máskor, most is csúszunk bele a fegyveres konfliktusokba. És ennek megakadályozására a népnek, az isten adta népnek, gyakorlatilag nincs eszköze. Szavazási joga végképp nem. A képviseleti demokráciákban legföljebb pár száz megvásárolt vagy megfélemlített személy dönt a háború és béke kérdéséről is. Vagy csupán egy-két őrült, akiket a tőkeérdekek képviseletére toltak a hatalom legmagasabb polcára. Mert a tőke bármi áron terjeszkedni akar. Mindegyik! A többi pedig a tömegnek szánt maszlag…#

CÍMKÉP: George Kennan: Amikor az amerikai szenátus ratifikálta Magyarország, Csehország és Lengyelország felvételét a NATO-ba, azzal egy új hidegháborút indított el. Henry Kissinger: A Nyugat nagy hibát követ el, ha Oroszországot az ostromlott, megszállt erőd helyzetébe hozza.