Az internetes világfaluban úgy fontoskodnak a mini-Napóleonok, mint valaha a kávéházi stratégák.

Az oroszországi határátkelőhelynél várakozó tömeg képsorai után, magyar idő szerint 12 óra 30 perc körül felkerült 2022. február 20-a vasárnapjának második híre az ukrajnai szakadár területen élő Elmira Kemirova Facebook-oldalára: „Meghalt egy család minden tagja a Luganszki Népköztársaság Pionyerszkoje településén. Békésen aludtak, miközben megkezdődött az ágyúzás. A házból csak romok maradtak”. Az ott csatolt képeken az EBESZ ellenőrei vizsgálódnak. Nyilván, sokan még erre is azt fogják mondani Budapesten: orosz propaganda. Ezért veszem kölcsön egyik blogger társam formuláját, hogy elegem van. Elegem van

az ukrajnai-oroszországi-donbászi helyzetet, a moszkvai és a washingtoni politikusi megnyilatkozásokat lelketlenül értékelő internetes stratégákból!

Elegem van a posztokból, amelyek illusztrációin New-York-i és washingtoni szerkesztőségek grafikusai találomra berajzolt piros pöttyökkel, meg köröcskékkel jelzik a határvidékre vezényelt orosz egységeket, de nem tüntetik fel az ellenoldali, csaknem hasonló nagyságrendű ukrán csapatokat és nehézfegyverzetüket! Ám ezekből a vázlatokból a mi drága fotelstratégáink megfellebbezhetetlen következtéseket vonnak le, és terjesztik is azokat.

Elegem van abból, hogy Washingtonban egyszer százhúsz, aztán százötven, majd százhetvenezerre becsülik az ukrán határon felsorakozott oroszok létszámát! Eközben nem avatják be a nagyérdeműt olyan apróságba, hogy egy mai, hadra kelt seregnek hétszeres kiszolgáló-ellátó hátteret kell biztosítani, és iszonyú mennyiségű üzemanyagot, élelmet, miegymást. Márpedig ezt nyilvánvalóan nem vállalhatja fel a putyini Oroszország. Ám, ha mégis, akkor

itt a világvége, ami a kávéházszerűen működő az internetes társaságok véget is jelenti, és ehhez azért illene némileg komolyabban hozzáállni. Legalábbis szerintem.

Elegem van abból, hogy először január elejére jósolták, hogy Oroszország lerohanja Ukrajnát! A következő időszak január második fele volt. Aztán február 16-a. Volt, amikor az olimpia kezdetére, máskor a végére tették a támadást. Most meg már azt mondják, biztos washingtoni titkosszolgálati forrásokra hivatkozva, hogy a következő hetekben lesz a nagy invázió. Végül is van 18 titkosszolgálata az Államoknak, mindegyiknek villantania kell valamit! Nekem viszont elegem van azokból hivatásos magyarországi szakértőkből, akik ezt az amerikai dezinformálás zseniális módszereként adják elő! Mert úgymond mindig leleplezik az oroszok tervét, így azok nem tudnak meglepetésszerűen támadni, vagyis hatalmas veszteségek érnék őket, ezért halogatják a dolgot…

Elegem van a nyugati lapok cikkeiből, amelyeket olyanok írnak, akik még oroszul vagy ukránul sem beszélnek, nemhogy ismernék a történelmi-kulturális-térségi geopolitikai összefüggéseket! Elegem van a nyugati televíziós riportokból, amelyeket az ukránul is akcentussal, s állítólag gyakran hibásan beszélő Volodimir Zelenszkij államelnök lövészárok-látogatásai alkalmával készítenek, s amelyekben – Láss csodát, micsoda mákjuk van! – csupa angolul tudó hadfit szólítanak meg! Elegem van abból, hogy legfeljebb Kijevből jelentkeznek be a tudósítók – bár lehet, hogy csak a városképet montírozzák mögéjük –, s felmondják a leckét, amit az ukrán hadsereg vezérkara melletti amerikai tanácsadók diktáltak le nekik.

Tegnap este azt ünnepelte egy ismert, ám ruszofóbiáját melldöngetve vállaló középszerű operatőr a Facebookon, hogy a CNN Lvovba, az események közelébe telepítette tudósítói irodáját. Mert úgymond az amerikai hírtelevízió mindig a forró pontok közeléből jelentve szolgálja a közönséget. Ám a kamera-man mintha elfelejtett volna a térképre nézni. Lvov (Lviv, Lemberg) a lehető legtávolabb van Donyecktől, autóúton 1200, repülővel 1000 kilométernyire, s még Kijev sincs közel hozzá. Az úgy félezernyire.

Éppen arról van szó, hogy az amerikai nagykövetséget is ide költöztették, hogy minél messzebb legyenek attól a helytől, ahol az eddiginél is véresebb események bekövetkezhetnének. Talán épp az amerikai kormány akaratából. És ne tessék ezen a mondaton kiakadni! Tessék végre tisztességesen szembenézni az Egyesült Államok kétszáz éves történetének piszkos háborúival, területrablásaival, más országokban megszervezett, fegyveresen támogatott  államcsínyeivel! Amúgy a monarchiabeli külsővel ékeskedő Lvov a legalkalmasabb arra, hogy adott esetben gyorsan lehessen elmenekülni Lengyelországba, vagy akár Magyarországra, Szlovákiába... És ha már!

Az amerikai tudósítók a hadszínterekről csak a kormány, a hadsereg megbízottjai által jóváhagyott információkat közölhetnek az Öböl-háború (1991) óta.

A harmadik iraki háborúban a fegyver nélküli tudósítók már beágyazott tagjai voltak a hadseregnek, miként az Wisinger István: „A televízió háborúba megy” című könyvéből (256.o.) is tudható. Ezért van az, hogy még véletlenül sem fordult elő a nyolc év alatt, hogy a szakadár területről tudósítottak volna a bátor nyugati tudósítók! Pedig hívták őket a donyeckiek, meg a luganszkiak is… Azaz, egyszer mégiscsak. Emlékeim szerint egy francia újságíró élt a lehetőséggel, akit aztán odahaza dezinformálásért, vagy miért meghurcoltak. 

Nyilván kevesen ismerik ma már Markovits Rodion: „Szibériai garnizon” című regényét. A szerző az első világháború alatti oroszországi fogságélményeiről írta könyvét a Horthy-rendszerben. Nagy siker volt, dacára annak, hogy nem szövi át ruszofóbia. Talán ez sok-sok gyűlölködő, úgymond magyar értelmiséginek meglepő is lehet… Nos, az 1916-os Bruszilov-offenzíva idején a cári sereg fogságába esett Markovits Rodion arról számol be az általa kollektív riportregénynek nevezett műben, hogy miután Szarajevóban megölték a trónörököst, és szinte már a háború szele lengedezett, a pesti kávéházakban, az újságírók asztalainál megszűntek az irodalmi viták. Hirtelen mindenki Szarajevó-, meg revolvertudós lett.

Aztán azt találgatták tépelődve, főleg a cigányzenészek, meg a pincérek, hogy a sajnálatos eset miatt betiltják-e a zenés esteket. A vigécek a csapatmozgásokat tanulmányozták, hogy ezekből vonjanak le az üzleti útjaik szempontjából fontos következetéseket a vonatközlekedés alakulására nézve. Voltak, akik bizalmas forrásból értesültek, hogy a cári udvar nem fogja hagyni… Amikor megjelentek a falragaszok az általános mozgósításról, majd megjöttek az első sebesültszállító kocsik, a háborút pedig napidíjért éltette a tömeg a Baross kávéház előtt, akkor már arról beszéltek a Rousseau-t is olvasottak, hogy embermasszákra, százezrekre és milliókra lesz szükség, és ezt az egyén nem befolyásolhatja, mert

Nagy Péter cár szobrának kinyújtott kezén az ujj Konstantinápoly felé mutat, és ez volt az ő végrendelete.

Ugyanis, ha sikerül elfoglalni a Dardanellákat, akkor az orosz knyázok megmaradhatnak a külterjes gazdálkodás mellett. És még ott a gyarmatkérdés, a német rövidáru keleti piacának ügye. De Tisza is megmondta, hogy a kárpáti átkelés csak epizód. Még ha Szolnokig jönnek az oroszok, az is csak epizód… És talán még emlékeznek rá – legalább az érettségizettek –, hogy azok jöttek is. Igaz, harminc évvel később. Át a Kárpátokon, bár jelentős veszteségeket szenvedve az Árpád-vonalnál, amit aztán a kárpátaljaiakon toroltak meg a malenykaja rabotával, de főleg Románia felől jöttek – együtt 500 ezernyi román fegyveressel –, mert a románoknak volt elég eszük hozzá, hogy azonnal átálljanak, s így nem pusztultak el a városaik, a hídjaik, a vasútvonalaik, köztük az erdélyiek sem, mint a magyarországiak.

De Magyarországon, s annak is a fővárosában, mikor már Üllőnél állították fel a szovjetek az ágyúkat, a karácsonyra készülő Pesten a kávéházi stratégák még mindig arról fontoskodtak, hogy a Határ útnál aztán ne tovább! Eközben a románok már tudták, hogy a trianoni szerződésben nekik juttatott, ám a bécsi döntésekkel elcsatolt területeket is visszakapják. Mert ők magukat értelmetlenül nem áldozták fel, és saját területükön nem pusztították a szovjetet. Ellentétben a magyarokkal, Hitler utolsó csatlósaival, akik saját honfitársaik elégetésében oly serények voltak a háború utolsó hónapjaiban… I. Mihály román király kitüntetést is kapott a sikeres kiugrásért az amerikai Harry S. Truman elnöktől. A Szovjetunió vezetője Joszif Sztálin pedig az egyik legnagyobb szovjet elismerést a Győzelem-rendet adományozta neki 1945. július 6-án.

Szóval, elegem van ebből a magyari „Hacsek és Sajó” darabból, amelyben a történelemből semmit nem tanuló, csupa fontoskodó Sajó okoskodik más, hozzá hasonlóan sznob és önhitt Sajókkal, és nyomja az internetre bölcselkedéseit a legcsekélyebb tárgyi tudás nélkül a mostani háborúval fenyegető helyzetről úgy, hogy két hónapja még talán azt sem tudta, hol keresse a térképen Donyecket, Luganszkot, a Dnyepert, az Azovi-tengert, meg a Krím-félszigetet. De talán még most sem, miként az a jelenlegi brit külügyminiszterről Lizz Trussról is kiderült a közelmúltban. Nyilvánosan kijelentette ugyanis, hogy a baltikumiakat a Fekete-tengeren keresztül segítik meg, Moszkva pedig adja vissza Ukrajnának az általa megszállt Rosztovot és Voronyezst.

Bizony! S még jó, hogy nem Moszkvát akarta csatoltatni Kijevhez a mindenhez értő, korábbi oktatási, majd  igazságügyi miniszter asszony, aki csak a neki leírt szöveget bírta újból és újból felolvasni az orosz külügy vezetőjével, Szergej Lavrovval folytatott tárgyaláson.

Elegem van abból, hogy ostoba, főleg angol nyelvű újságok szövegeit tolják a képembe a fene nagy leleplezésről, hogy az ukrajnai orosz szakadárok, már legalább három napja készültek az evakuálásra. És azt bizonygatják: hallatlan. És eközben szemernyi részvétet nem mutatnak a gyerekek, a nők, a feleségek, az öregek iránt, akiknek ki kell szakadniuk az otthonukból, s el kell szakadniuk apjuktól, férjüktől, meglett fiuktól, mert a férfiaknak háborúban a szülőföld védelme a kötelessége. Aztán lehet, hogy soha többe nem látják egymást.

De ezek a mini-Napóleonok még csak véletlenül sem arra gondolnak, mit éreznének, ha ők kerülnének hasonló helyzetbe, hanem azon gúnyolódnak, hogy lám lebuktak ezek a donyeciek, mert kiszivárgott valami videójuk időnek előtte. Hiába, ezek is oroszok! – legyintenek lenézően, mert még arra sem képesek, hogy végiggondolják, mit is jelent egy ilyen kitelepítés megszervezése. Én pedig azon bosszankodom – De mi értelme? –, hogy miért nem tanúsítanak némi tiszteletet azok iránt, akik eredetileg semmi mást nem kértek maguknak, csupán azt, amit az erdélyiek – az országukon belüli autonómiát –, amiért aztán büntető zászlóaljakat, amerikai őrmesterek által kiképzett, több mint kétes fickókból, leginkább banderista-fasisztákból álló szabadcsapatokat kaptak a nyakukba a kijevi hatalomtól.

Mérgemben, időmet fölöslegesen vesztegetve, kommentben sorolom ezeknek a kávéházi okosoknak kapásból és rendezetlenül, amit a posztjaik miatt csak úgy magamtól végiggondoltam az evakuálásról, amit most a Donyec-medencében tíz-, ha nem százezrek élnek át.

Először is, miként feltételezheti valaki, hogy egy nagyarányú kitelepítést előkészítés nélkül ki lehet hirdetni? Nyilvánvalóan tervezni kell ezt is. Gyülekezési helyeket kijelölni, ma már videókat gyártatni, felhívásokat, plakátokat szerkeszteni, nyomtatni. Az adott helyen a 2014 óta Oroszország irányába szünetelt vonatközlekedést újraindítani – merthogy a tömeg nem Kijev, hanem Moszkva felé tart. Autóbuszok tömegét kiállítani, ideiglenes fogadóállomásként fűthető sátortábort felépíteni, ivóvízzel, étellel, akár meleg ruházattal ellátni a sokaságot, s megszervezni tisztálkodásukat. Összekötni őket az otthon maradottakkal, sőt védelmüket ellátni tolvajoktól, provokátoroktól, lehetséges merénylőktől.

Covid-szűrést végezni, a fertőzötteket elkülöníteni, a többieket, ha kérik, beoltani. Más betegeket orvosokhoz, kórházakba juttatni. A pénzsegélyt előteremteni, kiosztását megszervezni. A szüleiktől elhozott gyerekeket felügyelni, kollégiumokban elhelyezni, tanárokkal lekötni őket, a tanításukat beindítani. Befogadó családokat keresni a másik országban, még ha ez a szomszédos Rosztovi területet is jelenti. S mindez háborús körülmények között, az otthon maradt férfiak tartalékosként való bevonultatásával, immár gyakorlatilag folyamatos belövésektől veszélyeztetve, diverzánsok által gázvezetékek, transzformátorállomások felrobbantásának következményeit felszámolva, hidak aláaknázását vizsgálva…

Bár, mint tudjuk a nyugati hírekből, csak az ukrajnai oldalra lőnek, csak ott halnak és sebesülnek meg emberek, még ha ennek épp az ellenkezőjét ENSZ-adatok is bizonyítják, történeseten a Washington által finanszírozott Szabadság Rádió, ukrán nyelvű honlapján.

2014 áprilisa és 2021 februárja között 13 ezer 100–13 ezer 300 személy halt meg a harcok által érintett térségben. Közülük 3 ezer 375 polgári személy, 4 ezer 150 az ukrán hadsereg tagja, s körülbelül 5 ezer 700 az ellenoldali harcos. Ezen kívül ebben az időszakban 29,5–33,5 ezer ember sebesült meg. Közülük 7 és 9 ezer közötti a polgári személy, 9 ezer 700–10 ezer 700 az ukrajnai katona és 12 ezer 700–13 ezer 700 a szakadár erők oldalán harcoló. A civil áldozatok többségét értelemszerűen a szakadár területek adják, hiszen ott vannak a demarkációs vonal közelében a települések. Az ukrajnai katonák esetében a számok a fegyver óvatlan használata miatti eseteket, a közlekedési balesetek áldozatait, a konfliktustérségében a katonák betegsége, öngyilkossága, illetve a gyilkosságok miatti áldozatokat is tartalmazzák. Ezek összességében a Kijev oldali veszteség átlagosan 30 százalékát tették ki, de 2019-ben és 2020-ban már 40 százalékát.

Ez a valóság, bár a sok kávéházi stratéga azt terjeszti, hogy az egész orosz propaganda. Hát tessék, kattintson erre a linkre, aki nem a Washingtonban, New Yorkban, Kijevben. Lvovban, de még csak nem is a Moszkvában fogalmazott hírekre kíváncsi, hanem az alulnézetre, s még képes az együttérzésre! Mert igen, leginkább abból van elegem, s ez nem is helyes megfogalmazás – szóval, valójában az fáj, hogy a hazámban úrnak és pórnak mintha egyaránt keveset mértek volna az empátiából, a szolidaritásból, a szenvedők iránti emberségből, miként ezt naponta tapasztaljuk itthoni ügyeinkben is.

Már-már kényszeresen figyelik, figyeljük és kommentáljuk a politikusok minden rezdülését, s ezzel önkéntelenül is kiszolgáltatjuk magunkat nekik. Soha ilyen nem volt még, hogy a hatalom birtokosai a naponta, de ha kell óránként és minden médiában való jelenlétükkel ennyire kialakították volna a tömegben önnön beavatottságának, tehát fontosságának érzését. Persze, eközben a döntéseket ugyanúgy zárt ajtók mögött hozzák meg, olyanok befolyására, akiknek létezéséről sincs fogalma a többségüknek. Így veszik át érzelmeink, gondolataink felett az uralmat, hogy énünket feladva visszhangozzuk, amit belénk táplálnak. Leginkább talán azok járnak ebben az élen, akik azt gondolják, hogy őket nem befolyásolhatják, miközben valójában a hatalom kottájából játszatják velük az uszítás indulóját.#

CÍMKÉP: A gyerek megy, az apa marad, de lehet, hogy utoljára látták egymást – Valójában az fáj, hogy a hazámban úrnak és pórnak mintha egyaránt keveset mértek volna az empátiából, a szolidaritásból, a szenvedők iránti emberségből, miként ezt naponta tapasztaljuk itthoni ügyeinkben is. (Fotó: Gyenyisz Grigorjuk)