Sok szavazó háttérbe szoríthatja sérelmeit a háborútól való távolságtartás ígéretéért.

Talán soha ennyire nem mutatkozott meg, mint 2022. március 15-én, hogy két Magyarország létezik egymás mellett. Az egyiket vezérlők azt mondják, hogy előre, a másikat terelgetők azt, hogy felfelé. Nem sokat kellene bölcselkedni ahhoz, hogy kimutassa valaki:

csak ezek az irányok nem zárják ki, hogy a két erő akár össze is csattanjon.

Szerencsés esetben párhuzamosan haladnak a mozgósított tömegek, s marad, ami eddig volt: egymás melletti zárványokban keresi a helyét a kettészakadt ország két fele.

A Fidesz, illetve az ellenzéki Egységben Magyarországért nagygyűlését párhuzamosan próbáltam követni. Az elsőét a sokakhoz eljutó hírtelevízión, a másikét – Nem kapott elég támogatást a tőkésektől a hat párt? – az interneten. De ha már, akkor nem értettem, miért úgy szervezte az ellenzék, hogy akik tudni akarják, mit üzennek ők az országnak a műegyetemi rakpartról, azok ne nézhessék, mi zajlik a kormányzóknál, a Kossuth téren.

A hatalomban lévők számára egy percig sem lehetett kérdés, hogy nem kell alkalmazkodniuk az ellenzékiek időpontjához. De ha az összefogás az Orbánból kiábrándultak közül akar szavazókat szerezni, akkor figyelnie kellett volna erre. Ha csak azt nem gondolják:

aki bújt, bújt, nincs tovább, aki eddig nem döntött, arra már nem számíthatnak.

Ehhez képest a magyarországi közéletről, a társadalomról és a gazdaság állapotáról az egymással szemben állóktól már sokszor hallott mondanivaló és a megszokott módon eltérő stílusú külsőségek szinte elemzésre sem méltók. A felek közötti egyetlen új, nem lebecsülendő ütközőpont volt ezen a március 15-én a szomszédságban folyó háború.

Sajnos, amit a momentumos Donáth Anna erről mondott, nem volt más, mint az amerikai kormánypropaganda ismétlése. Annak elkendőzése, hogy a washingtoni adminisztrációk által 2014 óta felbujtott kijevi vezetésnek a kelet-ukrajnai orosz lakosság elleni véres háborúja, az alapvetően a két nyugat-európai nagyhatalom által tető alá hozott minszki megállapodások elszabotálása, egyfajta numerus clausus érvényesítése minden kisebbséggel szemben, Ukrajna USA általi katonai erőddé változtatása, az atombomba-gyártás előrehaladottsága, az amerikai biológiai fegyverkészítésben való közreműködés, a szankciók nyakló nélküli kirovása is kellett az orosz invázióhoz.

Ezért, de az elmúlt két évtized szerbiai, líbiai, iraki, szíriai bombázásai miatt is, azt gondolom: a jobbikos Jakab Péter igencsak elhajította a sulykot, amikor kijelentette, hogy a Nyugat, maga a béke. De ebben nem volt egyedül. Iványi Gábor, az elesetteket a kormányzati hatalom évtizedes önkénye ellenében is felkarolt lelkész sokak tiszteletét vívta ki. De alighanem ugyanilyen sokan vannak azok is, akik összeráncolják homlokukat azért, mert a Kijevbe tartott keddi vonatra, a cseh, a lengyel, a szlovén vezetők mellé ültette volna Orbán Viktor kormányfőt is. Vagyis a fegyveres összecsapások egyik (lehetséges leendő) tűzfészkébe irányította volna a magyar miniszterelnököt, s ezzel egy Magyarországon csak kevesek által érzékelt kuszaságú háború melletti olyan elköteleződést javasolt, amihez hasonlóból 

a huszadik században, azon a tájon mindig borzalmak következtek a magyar népre.

Talán ezt a közhangulatot érzékelte Márki-Zay Péter, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje, hogy ezúttal mindössze egy kevés oroszozással is beérte a korábbi fenekedés helyett. (Ha csak el nem kerülte a figyelmemet valami, a párhuzamosan zajló eseményeket követve.) S ezért építhetett a tudatalattiban fészkelő népemlékezetre Orbán Viktor a tizenklilenc nap múlva esedékes választások előtt, mikor gyorsjegyzetem szerint azt mondta: „egyetlen magyar sem kerülhet az ukrán üllő és az orosz pöröly közé, ezért egyetlen katonát és fegyvert nem küldünk ebbe a háborúba. (…) Nem hagyjuk, hogy célponttá váljék Magyarország és a kárpátaljai magyarság mögöttes erők érdekében”.

A Bekiáltás olvasóinak nem kell külön bizonygatnom, hogy az Orbán-kormányoknak az ország megosztására, a szegények szegényebbé, a lecsúszó középosztály kiszolgáltatottabbá, a gazdagok még gazdagabbá tételére irányuló, évtizedes politikáját hányszor bíráltam. De azt hiszem, a háborútól való minél nagyobb távolságtartás érve olyan erősen esik a latba, hogy sok szavazó hajlandó háttérbe szorítani sérelmeit ezért az ígéretért. Ezen túlmenően viszont még mindig nyitott kérdés, hogy mi lesz a magyar turullal az amerikai sas és az orosz medve összecsapásában. Hogy a kínai sárkányt, vagy inkább a megfontolt pandát, már ne is említsem. Ha valamiről, akkor végre erről kellene eszmét cserélniük kormányzóknak és ellenzékieknek, de sem nem moszkvai, sem nem washingtoni, varsói, berlini, kijevi stb. érdekek szolgálatában.#