1023. BEKIÁLTÁS: Őrjöngő srácok a lelátón

Volt már olyan helyzet Magyarországon, amikor felnőttek maguk helyett vetettek be kamaszokat küzdelmekbe.

gyerekek2022-06-05puskasarenamagyar-angolorjongesmaszkolt.jpg

Szégyen, nem szégyen, akkor értesültem arról, hogy a magyar labdarúgó válogatott Angliával játszik, amikor a tévécsatornák között szörfölve a mérkőzés közvetítésénél lyukadtam ki. Történt mindez június 5-én, vasárnap. Akkor már túl voltak az első gólon. Egy nappal később hallottam arról, hogy tizenegyesből született a gól, s így nyert együttesünk. Hétfőn reggel, az egyik rádióadásból, Hegyi Ivántól, a hajdani Népszabadságnak a témában tekintélynek számító sportújságírójától arról is értesültem:

„A történelmi győzelem annak köszönhető, hogy a magyarok tudásuk legjavát adták, miközben az ellenfél messze képességei alatt teljesített, de ez nem ok arra, hogy ne ünnepeljünk!”

Elfogadom a véleményét a játékról. Más kérdés, hogy a csapatsportokkal kapcsolatban azóta van ellenérzésem, hogy a debreceni sportklub, a DVSC versenyúszójaként át akartak csábítani a vízilabda szakosztályba. A hatvanas évek második felében gimnazista voltam még, de végül nem tetszett, hogy elvárták a víz alatti orvul való küzdelmet, s ennek fogásaira is tanítottak volna. Attól szintén idegenkedtem, hogy a csapatszellem olykor-olykor bandatudattá alakult, így aztán visszatértem a kötelek közé, hogy valameddig még magányosan rójam a hosszokat.

Egyébként a Magyarország–Anglia mérkőzésnek az a része, amit a pályán történtekből láttam belőle, főleg a magyar válogatott játéka, tetszett. Küzdést láttam, a helyzetnek megfelelő fizikai állóképességet érzékeltem, elszántságot, néha ügyes technikai megoldásokat, jó védekezést, és összjátékot. De ezt úgyis jobban tudják nálam nem csak a szakértők, hanem az igazi szurkolók is. Viszont

megdöbbentem a lelátón tomboló gyereksereg viselkedésén.

Valójában a róluk készült vágóképek miatt időztem el egy ideig a közvetítésnél. S mint utóbb kiderült, okkal. Először is nem értettem, miért és miként került oda ennyi gyerek, miközben felnőtteket nem láttam. Később tudtam meg, hogy azért, mert zártkapus volt a meccs. Ha jól értettem, a felnőtt szurkolóknak egy korábbi mérkőzésen tanúsított, minősíthetetlen viselkedése miatt, a magyar szövetségre kirótt büntetés következtében.

De ha zártkapus, akkor ez miért nem vonatkozik a gyerekekre? – morfondíroztam magamban, amiből mindjárt láthatja is a bennfentes, hogy micsoda hólyag vagyok. Nyilván már megint a „csavaros magyar észjárással” állunk szemben – gondoltam, csöppet sem örömmel. Ám e fölött alighanem napirendre tértem volna, de amit láttam, elborzasztott:

kamaszkorú vadak magukból kikelve őrjöngtek, pfújoltak, ordítottak, lengették magyar címeres trikóikat és nemzetiszínű zászlónkat a szurkolás örve alatt.

Mint a felnőttek! Fogalmam sincs arról, hogyan válogatták össze ezt a hordává változott, miként olvasom, csaknem 35 ezres tömeget. De abban biztos voltam, hogy a közeg és a magatartás nem volt ismeretlen előttük. Hogy a Puskás-akadémiákon, a kölyök egyesületekben, vagy a szüleik társaságában szívták magukba ezt a viselkedést, egyre megy. Bizonyos, hogy olyan mintákat követtek, ami szembemegy a pályákat szegélyező felirattal: „A gyűlölet nem pálya”.

Akik az egészet összehozták, legalább most gondolják végig, hova vezethet ez!? Pláne, hogy a pfújolás már akkor elkezdődött, amikor az angol válogatott tagjai a rasszizmus és diszkrimináció ellen tiltakozva fél térdre ereszkedtek. Szinte lehetetlen, hogy valakik nem készítették fel előre a gyerekeket erre a helyzetre. Ha ez így folytatódik, ha az agresszió verbális kifejezésére, fokozásának módozataira tovább trenírozzák a kamaszokat, annál is rosszabb várhat ránk, mint amit a diktatúrák karlendítésre delejezett, a vezér iránti feltétlen odaadásra, az úgymond nemzet- vagy pártárulók elleni kíméletlenségre trenírozott jugendgárdái esetében tapasztalt meg a világ. Azokat ugyanis fegyelemhez szoktatták, parancsoknak engedelmeskedésre.

De ha így megy tovább, mi lesz ezekkel a zabolátlan kiskölykökkel, akik a magyar–angol alatt őrjöngő hordaként viselkedtek? S persze, hová jut a magyar társadalom egésze ezen az úton?

Volt már olyan helyzet Magyarországon, amikor felnőttek maguk helyett vetettek be kamaszokat küzdelmekbe. 1944-ben a nyilasok a leventéket a szovjet hadsereg, a világ akkori legerősebb hadserege ellen. Kiskorú apám is köztük volt, amíg társaival együtt meg nem szökött. ’56-ban az erőviszonyok felmérésére képtelen, ma ünnepelt kalandorok tankok ellen adtak puskát a pesti srácok kezébe, ami miatt évtizedekkel később egyik, időben külföldre szökött vezetőjük a könnyeivel küszködve vezekelt.

Most valami hasonló történt, bár még fegyver nélkül dobták be a gyerekeket egy tulajdonképpeni nemzetközi csatába, a Puskás Arénában. Mert előttem nem kétséges, hogy a külfölddel a focin keresztül is eszelős harcot vívó Orbán-kormány presztízse miatt vitték bele ebbe a helyzetbe a kiskölyköket a magyar–angol labdarúgó mérkőzésen. Mit ne mondjak: jó lenne, ha egyszeri próbálkozás maradna, még ha a lelkekben okozott rombolást már nem is lehet teljesen meg nem történtté tenni!#

CÍMKÉP: Puskás Aréna, 2022. június 5., magyar–angol labdarugó mérkőzésKamaszkorú vadak magukból kikelve őrjöngtek, pfújoltak, ordítottak, lengették magyar címeres trikóikat és nemzetiszínű zászlónkat a szurkolás örve alatt (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)