1046. BEKIÁLTÁS: Mi a gondom Dobrevékkel?

A felfogásuk legfeljebb arra elég, hogy a haszonleső tőkések más csoportjait hozzák helyzetbe.

dobrevklaraarnyekkormany2022-09-19dkfb-oldala.jpg

Fanyalog az öreg Ördög, mert amit erről gondolok, ennél jóval több! – mondanám Iván Gizella kollégámnak, akinek hétköznapi történeteit nagy kedvvel olvasom, s akivel olykor megjegyzéseket fűzünk egymás írásaihoz. Most éppen a Facebook-oldalán, az Újnépszabadság által is átvett cikkében így tesz szemrehányást sokaknak:

„Nem kell ide a karaktergyilkos NER, dolgozik majd helyette a jónép és az álellenzék maga.”

Arra utal ezzel, hogy alig mutatta be az árnyékkormányt a Demokratikus Koalíció párt (DK), máris megkezdődött „a fanyalgás”, „a nyafogás”, „a csámcsogás”, azaz a Dobrev Klára által vezetett testület elutálása. A kolléga tapintatosan egyetlen fanyalgót sem említett név szerint. Így engem sem, s talán nem is olvasta a témával kapcsolatos, előző napi írásomat. Csak általában állapítja meg, hogy a kritizálásban a leghangosabbak a magukat az Orbán-rezsimmel szemben állónak tekintő választók, szakértők, politikusok.

Ehhez képest akár megcsípve is érezhetném magam, mert az árnyékminisztereket színpadra állító sajtótájékoztatóval kapcsolatban szóvá tettem bizonyos kommunikációs esetlenségeket. De hát ez van, amikor valakik azt mondják: árnyékban ügyködnek, és persze ahhoz, hogy látsszanak, ki kell merészkedniük a fénybe. Ezért sincs lelkiismeret-furdalásom a piszkálódó, egyébként sok vizet nyilván nem zavaró soraim miatt. De legfőképpen azért nem, mert egyelőre a DK sem győzött meg arról, hogy igazán változást hozna az életünkbe.

Hogy mit kellene tenniük a párt vezetőinek? Mindenekelőtt tisztázniuk, milyen eszméhez kötődnek, s erről nyilvános hitvallást tenni! Ennek jegyében elsősorban arról beszélni, amiről általában szemérmesen hallgatnak politikusaink: melyik térfélen állnak a tőke, illetve a munka csatájában! Azzal ugyanis, hogy baloldalinak minősítik magukat,

a társadalmi baloldaliságot járatják le, a tőkéhez való viszonyában hasonlóan jobboldali, bár a hozzájuk képest valóban szélsőbb jobb Fidesz nagy örömére.

Minden kijelentésük, ötletük – köztük az európai minimálbérre, vagy az Egyesült Európára vonatkozók – valójában a társadalmakon belül az egyének, Európában pedig az országok közötti különbségeket, az esély- és versenyhátrányok fenntartását szolgálják. Az effajta javaslatok a meglévő egyenlőtlenségeket tartósítják, sőt növelik. Általuk jobb helyzetbe kerülhetnek az érdekérvényesítésben a múltban rejlő okok miatt előnnyel indulók – legyenek azok személyek vagy országok – és a roncstársadalom részeivé válnak, akik fölöslegesnek bizonyulnak a munkaerő-piacon, illetve a futottak még államok közé kerülnek, ahonnan elvonják az anyagi és a szellemi erőforrásokat a gazdagabbak.

Az „egy ország – egy szavazat” elvének félretolási kísérlete, amit épp most, Magyarországra hivatkozva, a vétójog korlátozásán keresztül akarnak érvényesíteni, oda fog vezetni, hogy kizárólag a leggazdagabbak egyezkednek majd a szegényebbek, ha úgy tetszik, a kizsákmányoltak, feje fölött. Tovább nő a zárt ajtók mögötti döntések aránya, ami egyébként ma is jellemzi az Európai Uniót. Alakul egy Hitler által elképzelt, totalitárius európai birodalom – ismét az Oroszország elleni összefogás ürügyén. S aki azt gondolja, hogy ez aztán már igazán túlzó állítás, annak hadd említsem a tájékozódás, a véleményszabadság korlátozását az orosz tévécsatornáknak az EU-országokban való lekapcsolása révén – brüsszeli döntés alapján.

Ezzel egyik napról a másikra hatálytalanították azoknak a magánjogi szerződéseknek a megfelő kitételeit, amelyek az előfizetők és a szolgáltatók között jöttek létre, s pénzügyi vonzatuk is volt. 

Ennyit az üzleti szabadságról, a jogbiztonságról! Vagy mondjam azt, hogy most nem a zsidókat közösítik ki az Európai Unióban egyesült kormányok, hanem az orosz egyének ellen is hoznak szankciókat: utazási korlátozásokat, vagyonuk, bankszámlájuk zárolását? Válogatás nélkül, csak azért mert oroszok. És akkor nem beszéltem a Nyugat – főképp az USA – által éveken át előkészített, Kijeven keresztül kiprovokált proxy-háborújáról, ami a nagyrészt az ukránok eladósításával finanszírozott nyugati hadiipar felfuttását, hosszabb távon pedig az Oroszország erőforrásai fölötti külföldi tőkésellenőrzést hivatott szolgálni. No, persze, szavakban a mára szinte minden elemében felrúgott demokratikus értékekre hivatkozva...            

Mindent egybe véve, a monopoltőke érdekei jelennek meg a DK megnyilatkozásaiban is. Ennek természetesen megvannak a kedvezményezettjei a nálunk egyre szűkülő középosztály tagjai között. A szómágiával – kendőzetlenebbül fogalmazva: a propagandával – elvarázsoltakon és a megvásároltakon túl ők azok, akik nyugatos, vagy nemzeti mezben a jelenlegi kormányzó párt, illetve az ellenzékiek többé-kevésbé tudatos bázisát adják. Ők azok, akik akkor pártolnának el akár a Fidesztől, akár a DK-tól, ha a társadalmi igazságtalanság elleni következetes, sőt harcos fellépés jelenne meg programjaikban, cselekedeteikben.

Tehát, amiért én dohogok: a valódi alternatíva hiánya. Amíg valamely politikai szervezet nem a társadalmi igazságtalanságok határozott felszámolását tűzi a zászlajára, amíg nem az elosztási viszonyok megváltoztatásáért száll síkra, addig – akármilyen jó szándékkal lépnek a közéleti rivaldafénybe a tagjai és a vezetői – kénytelen vagyok úgy tekinteni rájuk, ahogy Slavoj Žižek tekintett a pártállami ellenzéki értelmiségre.

„Azt hitték, komoly csapásokat mérnek a párt nómenklatúrájára, de csak annyi történt, hogy egy kis bosszúságot okoztak az uralkodó elitnek (…), miközben a nép helyzetében nem történt változás”. (Slavoj Žižek: „Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat”, Eszmélet, 84. szám, 2009)

Az írás címe a Hegel egyik gondolatát értelmező Marx eszmefuttatását idézi fel a történelmi események ismétlődésének keserű sajátosságára utalva. Azért emeltem ide, mert úgy érzem, hogy kifejezi a DK ténykedésével kapcsolatos szkepszisemet. Mert szerintem az nem megoldás a társadalmi problémákra, ha az egyik reakciós erőt egy másik váltja fel. Pláne, ha Herbert Marcuse gondolatával is szembesítjük a helyzetet: „néha a bohózat formájában történő ismétlődés szörnyűségesebb, mint az eredeti tragédia”. És azok után, amit az egyesült, s aztán mégis széthúzó ellenzék az előző parlamenti választási kampányban művelt – benne a furcsa cikkcakkokat húzott DK-val –, különösen ügyelni kellene arra, nehogy ez legyen a vége.

Abban persze egyetértek Iván Gizellával, hogy a NER tízegynéhány éve az ország jövőjének zálogát jelentő alkotó energiák blokkolása jegyében telt. Jelzi ezt a társadalmi létrán lecsúszott több milliós réteg aránya. Vagy az oktatás osztályalapon történt tudatos szétforgácsolása. Az immár a kevésbé tehetőseknek is kilátástalan helyzetbe hozása az egészségügyi ellátásban. A meghatározó vállalatok gyarmati viszonyokat idéző külföldi tulajdonlási aránya, ami például Lengyelországot sokkal kevésbé jellemzi. S akkor még nem említettem, hogy ehhez képest miként utánozza-majmolja az élősködő elit a világ gigagazdagjait az életmódjával…

Csakhogy Orbánék minden tette sem lett volna elég, hogy így alakuljon, ha a rendszerváltók legcinikusabbjai nem alapozták volna meg ezt a helyzetet. De ha már így történt, meg kell kérdeznem: feltárta-e az idáig vezető út minden állomását a DK? Az a párt, amely honlapjának első oldalán azt ígéri: „Mi, a DK-ban egy szabad, boldog, nyugatos országot akarunk teremteni, ahol európai színvonalon, európai értékek szerint élhetnek a magyar polgárok”. Mindenekelőtt az a gondom: ha nem tárják elénk, szerintük milyen ez az ország valójában, márpedig nem teszik, akkor ezt a célt miként akarják elérni?

Értem a vágyat egyfajta álomvilág iránt, de ha nem látom, mihez képest akarnak elrugaszkodni a mennyországszerű jövőbe, akkor ugyan mekkora ennek, s az utána következő mondatoknak a hitele?

Sok szónak is egy a vége: a kulcs a rendszerkritika. Nem egyszerűen az orbáni viszonyok fölötti tépelődés, a felszínre vonatkozó kiabálás, az indulatos átkozódás, hanem a társadalom egészének nem a felül lévők felőli, hanem átfogó elemzése. Ahogy az 1990-es évektől távolodunk, ez az igény egyre kevésbé van jelen a pártok gyakorlatában. Az úgynevezett elemzések jórészt abban merülnek ki, hogy a közvélemény-kutatók bemutatják, milyen rétegekre, milyen módon hatott a megelőző hetek kampánya. Ha ennél mélyebbre ásó gondolkozást a DK-nál sem látok, akkor ugyan mi a csodának is kellene örülnöm velük kapcsolatban?

Tán csak nem annak, hogy ha hatalomra kerülnek – „ha” –, akkor lesz egy szűk réteg, amely megszólítva érzi magát, de amely ugyanúgy nem lát majd le a társadalmi mélybe saját nyárspolgáriságának magasságából, mint azok, akiknek az orbánista retorikára dobban a szívük. Ám legyen! Én várom a fejleményeket, hogy túlmutatnak-e – az említett Slavoj Žižek, a világszerte hivatkozási alapnak tekintett, szlovén társadalomtudós fordulatával – „a liberális demokraták erkölcsi zsarolásán”. Merthogy, erről van itt szó, nem többről. S míg el nem felejtem, ez az az ideológia, amihez kötődnek. Ám ez csupán arra lesz elég, hogy a haszonleső tőkések más csoportjait hozzák helyzetbe. Ha egyáltalán…#

CÍMKÉP: A DK árnyékkormányának elnöke, Dobrev Klára – Általában szemérmesen hallgatnak politikusaink arról, hogy melyik térfélen állnak a tőke, illetve a munka csatájában. Ez alól a DK sem kivétel (Fotó forrása a párt Facebook-oldala)