A szankciók immár az európai szólás- és tájékozódási szabadságot is érintik.

Aláírtam életem első petícióját – miként arról beszámoltam a „Biden, a rettenthetetlen Kijevben” című cikkemben, amelynek végén elolvasható a rövid szöveg, s az aláírók hosszú listája. Azért közlöm ezt itt is, mert azzal párhuzamosan, hogy február 25-én, szombaton nyilvánosságra került a „Civilek a békéért!” című felhívás, a Telex internetes újság dermesztő részletet lebegtetett meg az Európa Unió Tanácsának épp elfogadott, tizedik szankciós csomagjával kapcsolatban. Eszerint

célzott korlátozó intézkedéseket helyeznek kilátásba az ukrajnai háborút támogató, propagandát és álhíreket terjesztő személyekkel és szervezetekkel szemben.

Átböngésztem a Telex által megadott linkkel elérthető angol nyelvű szöveget – amit a nem éppen elméjének csillogtatásáról elhíresült Josep Borrell külügyi és biztonságpolitikai főképviselővel „hitelesítettek” –, de nem találtam benne ezt a kitételt, s főleg nem a részleteket, melyekben, mint köztudott, az ördög szokott rejtőzni. Vagy arról van szó, hogy meghaladja képességeimet az EU-bürokratanyelv értelmezése, vagy pedig arról, hogy a neoliberális tőkés körök szekerét toló Telex többet tud annál, mint ami ebből a forrásból kiderül.

Mindenesetre, bő három évtizede nem ez volt az ígéret. Akkor azzal ámítottak bennünket, hogy a létező szocializmusnak a TÁMOGAT, TŰR és TILT világából a szólás- és a mindenféle szabadság tágas térségébe lépünk át. De átvertek bennünket. A közelmúltban elhunyt Gerő András, aki klasszikus liberális világképű, tehát a szabadelvűséget konzervatív értékekkel ötvöző történészként határozta meg önmagát, egyik írásában arról számolt be, hogy az USA-ban, egy, a holokauszttal kapcsolatos tudományos konferencián megbírálták. A résztvevők egy részének érzékenységét úgymond sértette – esetleg sokkolta? –, hogy bemutatott két fotót ugyanarról a nőről. Az egyiken békebeli, a másikon a koncentrációs tábor felszabadulása utáni állapotban. A szervezők szerint

„a tanszabadság, illetve az akadémiai szabadság tételét felül kell írni, és egyfajta öncenzúrával meg kell előzni az ilyenfajta konfliktusokat”. Hozzátették: „ebből nekem csak azért nem lesz problémán, mert külföldi vagyok”. (Gerő András: Liberális látószög, 2022, 320. o.)

Kérdezem az olvasót: ilyen-olyan okokból, más témával összefüggésben nem játszódhatott volna-e le ez az egyetemi jelenet a néhány évtizeddel ezelőtti Magyarországon vagy a Szovjetunióban? S nem játszódik-e le ugyanez ma is sok helyen, de immár annak következtében, hogy mind nagyobb tömegek érzik a rendszerváltó liberális elvek és a valóság között feszülő ellentmondást, ami miatt „egyre többen vágynak egy erőskezű vezetőre”?

Az utolsó, dőltbetűs idézet már egy másik szerzőtől, Patrick J. Deneen „A liberalizmus kudarca” című könyvének 16. oldaláról származik. A szintén konzervatív nézeteket valló amerikai politológus sokrétűen mutatja be, hogy a 21. század elején miért kérdőjeleződött meg „a többség uralmát az egyéni jogokkal összeházasító rendszer”. Mint írja: »a mind erőteljesebben növekvő legitimációs válság arra készteti a liberalizmus védelmezőit, hogy az egyre makacsabbul vonakodó népre rákényszerítsék magát az ideológiát. A liberalizmus így egyszerre „arat diadalt” és vall kudarcot, eközben pedig egyre inkább kimutatja a foga fehérjét”.

Vajon nem ez az arrogancia mutatkozik-e meg az Európa Unió Tanácsa által elfogadott, a cikk elején említett szankciós csomagnak abban a részében, amelyben korlátozzák a tájékozódási szabadságságot?

Egyáltalán beszélhetünk-e még szabadságról? Beszélhetünk-e szabadságról abban a rendszerben, ahol a korlátokat egy felsőbb világi hatalom jelöli ki anélkül, hogy konzultálna a közember-tömegekkel, netán megszavaztatná őket a háború, a fegyverszállítások ügyében? Persze, tisztában vagyok vele, hogy a tömegmédiumok és a hatékony közvélemény-kutatások révén bármit és annak ellenkezőjét is el lehet fogadtatni a lakossággal. De hogy már a látszatra sem adnak, az önelégültségnek olyan foka, ami után robbanásnak, előbb-utóbb tömeglázadásnak kell következnie.

Talán inkább utóbb, mert a modern állami és politikai szervezetek, az NGO-k révén kis adagokban adják be a keserű pirulákat az egyébként is atomizált társadalmi viszonyok közé sodort, a tömegmédiák és az oktatás révén a közügyekről való érdemi tájékozódási képességétől megfosztott lakosságnak. Természetesen, ez nem összeesküvés-elmélet. Alapvetően a technikai fejlődés nyomán az emberek közötti viszonyok átalakulása hozza magával mindezt, amit persze kihasználnak, esetleg a helyzetet felismerve tudatosan felerősítenek a tőkés érdekeltségeket működtetők.

Témánknál maradva: már egy éve betiltották az oroszországi médiumok adásainak sugárzását, tehát korlátozták az EU lakosságának a tájékozódáshoz való jogát. Mindezt a műsorszolgáltatók és az előfizetők közötti magánjogi szerződéseket semmibe véve tették, vagyis a jogbiztonsággal kapcsolatos elveket és hiteket megingatva. De épp a megosztottság, a helyzetet átlátó készségek és képességek hiánya, a szervezetlenségből eredő társadalmi töredezettség az oka, hogy egy pisszenés nem sok, annyi sem volt hallható, holott a rendszer alapvetőnek kikiáltott értékeinek semmibe vételéről volt és van szó. Kérdezem viszont legalább a hangadó liberális értelmiségiektől: érvényes-e még erre a helyzetre az a tétel miszerint

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”?

Netán ebben az esetben a cél mégiscsak szentesíti az eszközt? Ez a cél a (neo)liberalizmus foglyaként lelkesülő  értelmiség esetében, hit a minden világok legjobbikát megteremtő eszmében, illetve az azok iránti kritikátlan rajongás, akik valójában kiüresítették, kiüresítik az eszmét. Hogy miért? Mert erősíti az önbizalmat azon keresztül, hogy a hovatartozás pótélményét nyújtja. Annak ellenére a ragaszkodás, hogy a liberális demokrácia lángpallosának olyan hordozója, mint John Keane, a Sydney-i Egyetem politikatudomány professzora is kénytelen megállapítani: „A demokrácia tehát sokféleképpen válhat a zsarnokság keltetőjévé”. (John Keane : A demokrácia legrövidebb története, Athenaeum, 2022, 234. o.)

Mit ne mondjak – bár ez aligha nyom a latban – nekem is egyre gyakrabban olyan érzésem van, hogy amit manapság Washingtonban, Brüsszelben, Strasbourgban, Berlinben, Párizsban, Oslóban, Koppenhágában, Helsinkiben, Varsóban, Tallinnban, Vilniusban, Rigában, meg a hasonló kisebb-nagyobb hatalmi központokban igen nagy számban harcias amazonok előtérbe állításával művelnek, abból csak autokrácia, sőt diktatúra következhet. Faji és kulturális rasszizmussal kombinált fasizmus, sőt nácizmus. Olyan viszonyok, melyektől úgymond

meg akarnak védeni bennünket a fölébünk helyezkedett – Molnár Tamás magyar-amerikai katolikus filozófus, történész, politológus kifejezésével – „amerikanizált európai vezetők. (Molnár Tamás: Európa zárójelben, 2022, 18. o.)

Udo Ulfkotte, aki 17 éven át volt a német konzervatív napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója, külpolitikai szerkesztője, többek között azt írta a „Megvásárolt újságírók” című kötetében: »„alfaújságíróink” egyszerűen a NATO sajtóosztályának meghosszabbított karjaiként tevékenykednek”. (i.m.: 2017, 29. o.) Ha ez így van, márpedig a 2017-ben, 57 évesen elhunyt szerző ezt – saját érintettségét is megvallva – sokrétűen bizonyította, akkor azt kell kérdeznem: mi a garancia arra, hogy az Európa Unió Tanácsának említett határozata is nem az USA által uralt NATO, s a mögötte álló transznacionális politikai hatalmi–hadipari érdekek, tehát a globális Észak tőkés profittermelésének érvényesítésére született?

Tekintse ezt az olvasó retorikai kérdésnek! Ám kérem, hogy azon szintén gondolkodjék el, amit a már idézett Molnár Tamás – egyébként a leegyszerűsítve értelmezett „kommunizmus” ádáz ellensége, mindeközben Európa amerikanizálásának következetes bírálója – már 1991-ben megjelentetett a Hitel című folyóiratban! A rendszerváltozás idején arra figyelmeztette a „fogyasztók Európáját”, ezen belül Közép- és Kelet-Európát, hogy ügyelniük kell arra:

„a Nyugat ne gyarmatosítsa Oroszországot. A bankárok és óriásiparosok szemében a sztyeppe a jövő piaca, Afrikája. 1884-ben a berlini kongresszuson a nagyhatalmak felosztották ez utóbbit. Most Oroszországot osztják fel érdekszférákra, két előrelátható, de negligált következménnyel: Közép és Kelet-Európa beszorul, és nyugati csatlóssá válik, és később arcába kapja majd Moszkva lázadásának viharszeleit”. (i.m.: 173. o.)

Csupa olyan feltételezés, ami 1991 és 2000 között, az Oroszország tőkés kirablása révén átmenetileg megvalósult – bár nem egészen az orosz állam felosztására több mint egy évszázada megfogalmazott és máig finomított elméletek szerint. Mindenesetre részlegesen azért sikerült‚ s ennek keretében értelmezhető az is, ami ma Ukrajnában és Ukrajnával történik. Ezzel együtt, Molnárnak kellett a leginkább tudnia, hogy pusztába kiáltja a szavait. Hiszen maga fejtette ki, hogy az európai országok 1939 óta nem urai önmaguknak, s hogy például 1990 után a magyar média- és könyvpiacot – tegyük hozzá: a teljes kelet-európait, s benne az oroszországit – azonnal birtokukba vették a nyugati tőkés vállalkozások, s ezzel megkezdődött a tömegek tudatának átgyúrása. Hozzá arra is felhívta a figyelmet, hogy

„Pártelnök vagy tábornok, azaz bárki is uralkodjék Moszkvában, a többé-kevésbé közeli jövőben ez a rendszer bonapartizmusba fog fordulni, amelynek már ismerjük a hibáit, de amely nem öli meg a lelkeket.” (i.m.: 45. o.)

Időközben persze történt egy előre nem várt – kérdés, hogy történelmi értelemben mennyire hosszú távon érvényesülő mozzanat – Oroszország, nem egészen önszántából, hátat fordítani látszik a Nyugatnak. Viszont Molnárnak a 90-es évek legelején megfogalmazott tétele, hogy a NATO további európai jelenléte fenyegetést jelent, mert „az amerikai kapitalizmus európai hídfőjeként folytathatja működését”, bekövetkezett. Amit pedig az európai egységről feljegyzett, most kezd igazolódni: ez „egy olyan vízió, amelyre a valóság rá fog cáfolni, de csak azután, hogy már jókora káoszt idézett elő”.

Három évtizeddel később, amikor szemünk előtt csúszik össze a NATO és az EU szerepköre, s hogy emiatt egyre beljebb sodródunk a háborúba, ezekre a tézisekre kellene emlékeztetniük bennünket tudós uraméknak, amikor az okokról és a következményekről csépelik a szót a televíziók és rádiók álvitákkal terhelt műsoraiban! Mindennek hiányában mi is maradhatna a magamfajta közembernek? Másokkal együtt megüzeni a hatalom birtokosainak, hogy

„Az egy éve kezdődött ukrajnai háborúból brutális hasznot húz a globális nagytőke, miközben ez a háború megöl, nyomorba dönt sok millió embert és pusztulással fenyegeti az emberiséget. A profit azonban soha nem előzheti az embert!”

Ezért a magamfajta csatlakozik azokhoz, akik a fegyverszállítások azonnali leállítását követelik, továbbá tűzszünetet és béketárgyalásokat. Kifejezi azt a meggyőződését, hogy a szomszédságában a tartós béke elengedhetetlen feltétele Ukrajna függetlensége mellett az ott élő nemzeti kisebbségek kollektív jogainak szavatolása – miként ez a „Civilek a békéért!” című felhívásban is áll. Meggyőződése ugyanis, hogy ha nem erre irányulnak az erőfeszítések, az a háború évekre való elhúzódását okozza, ami a tőkeérdekeket szolgálja. A szabadságjogoknak az Európai Unióban történő korlátozása szintén ennek ágyaz meg!#

CÍMKÉP: Az EU és a NATO vezetői az ukrajnai háborúval kapcsolatos együttműködési felhívást írtak alá 2023 január elején – 2016-ban és 2018-ban már dokumentálták a két intézmény közötti együttműködés javításának szándékát, ami a Molnár Tamás által előre jelzett folyamatot segítette: a NATO „az amerikai kapitalizmus európai hídfőjeként folytathatja működését”.   A képen balról jobbra Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára, valamint Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke (Fotó forrása: DW)