És mégis, mintha a pápa Janus arcot mutatna az ukrajnai vallásháborúval kapcsolatban.

Bár maga a katolikus egyházfő, a betegségéből való lábadozása miatt, testi mivoltában nem volt jelen az eseményen, egyfajta reveláció erejével hatott rám a „Ferenc pápa keresztútja” alcímmel a Duna World csatornán, április 7-én, nagypénteken, Rómából sugárzott közvetítés. A „Via Crucis”, tehát Jézus tizennégy stációval jelölt, a Golgota hegye felé az elítélésétől a sírboltba helyezéséig vezető útjának felidézése attól vált különlegessé, hogy

a pápai látogatások során elhangzott vallomások révén idézték fel a világ különböző részein zajló háborúk okozta szenvedéseket.

Miként a kezdő imádság utalt rá: a Jézus keresztútját végigjárók párhuzamot vontak a Megváltó és a béke hiánya miatt manapság szenvedők fájdalma, szeretetvágya és megbocsátása között. »A béke visszhangjai ezek – hallhattuk –, amelyek ezen „darabokban megvívott harmadik világháború“ idején virágoznak ki. Kiáltások, amelyek olyan országokból és térségekből szólalnak meg, ahol ma is erőszak, igazságtalanság és szegénység dúl«.

E bő másfél óra alatt olyat élhettünk át, amilyet az óriási összegeket felemésztő médiabirodalmak hír- és elemző műsorai révén soha. A háborúknak kiszolgáltatott 21. századi tömegek szenvedése a maga totalitásában jelent meg előttünk. Oly megrendítően, hogy bennem felötlött: a médiumok, az újságírók, a riporterek hadserege is a háborúk része, hiszen valójában a tényleges valóság eltakarását szolgálják, amikor időről időre nagyrészt egyetlen térségre irányítják a figyelmünket. Mert emlékezzünk csak! Így fókuszált a nyugati média egyszer a jugoszláviai, aztán az afganisztáni, máskor az iraki, a szíriai és a többi háborúra.

Most az ukrajnai áll a középpontban, de alighanem ezzel is az történik majd, ami a többivel. Egy adott időpontban, a halandó által átláthatatlan okokból, ugyanúgy ejteni fogják, miként azt az előzőekkel tették, s teszik azzal a 70–100 háborúval, fegyveres összecsapással, ami ebben a pillanatban is milliók életének meghatározója bolygónkon. Persze, az átláthatatlan ok nagyon is nyilvánvaló. Azért nem kerülnek be a híradásokba ezek az események, mert „csupán” a regionális, lokális pénzügyi-gazdasági játszmák részei. Illetve akkor kerülnek le a televíziók képernyőjéről, amikor

az azokat generáló globális tőkés érdekeltségeket szolgáló hatalmak és vazallusaik elérték céljukat.

Ilyenkor a tudatosan kiélezett konfliktusok résztvevőit magukra hagyják. Például azért, mert a tájékoztatást is a szórakoztatás, vagyis a profittermelés, részévé tett médiumok közönsége eltelt az adott térségből érkező hírekkel, s újabb háborús látványossággal lehet csupán növelni a nézettséget, a hallgatottságot, a kattintásszámot. De leginkább azért, mert valahol, a világ más részén, nagyobb zsákmányra számítva, újabb vérfürdőt kell generálni. Azt követően, amikor a nemzetközi értelemben is számottevő fegyveres erőket egészben vagy részben kivonják az addig lerombolt országból, ,,már csak” a helyi hadurak bandái irtják egymást, és sanyargatják együttesen az ottmaradtakat. Az így kiszolgáltatottak nyomorúsága, életben maradásért való küzdelme aztán már nem kerül be a médiumainkba.

Ezen változtatott másfél órára a nagypénteki római Via Crusis azon kevesek számára, akik átéléssel követték a Keresztút állomásain elhangzottakat. Előttük egy töredékességében is teljes kép alakulhatott ki a rémségek szövetéről, emberi sorsokat megnyomorító következményeiről. Olyan helyzetek soráról, amelyekben egyedül a Jézusba vetett hit jelentette a kapaszkodót. Aki elmulasztotta, ezen a felvételen élheti át a Rómában, az április 7-én este történteket, illetve a Radio Vaticana oldalán olvashatja el a szertartás teljes szövegét magyarul. Ezen a helyen csupán arra vállalkozhatok, hogy kiemeljek az elhangzottakból egy-egy nem is feltétlenül szó szerinti töredéket a fentiek illusztrálására.

†2. A háború elől menekülő sok-sok ember az enyémhez hasonló keresztet cipel – hangzott egy nyugat-afrikai menekült vallomása. Tizenhárom napnyi utazás után elérkeztünk a sivatagba, amit nyolc nap alatt szeltünk át. Azt ígérték, hogy feltesznek egy Európába induló hajóra, ám törölték az utat, s a pénzünket sem kaptuk vissza. Végül több mint 100 emberrel együtt zsúfolódtam be egy gumicsónakba. Egy olasz hajó megmentett minket, aztán észrevettük, hogy Líbia felé indult, ahol egy börtön-táborba zártak. Tíz hónappal később újból egy bárkán voltam. Aztán megint vissza, s közben dolgoznom kellett, hogy kifizethessek egy újabb átkelést. Ez már a hatodik alkalom volt. Máltán 6 hónapon át egy központba bezárva éltem, s itt elvesztettem a fejemet...

†3. Sokszor elesünk, és ennek a bukásnak megannyi neve van: földre ver minket a lustaság, a félelem, a reménytelenség, egy könnyű, ám szennyes, pénzéhségre és korrupcióra épülő élet üres ígérete – mondták a pápának fiatalok, valahol Közép-Amerikában. Ez csak tovább erősíti a drogkereskedelem spirálját, miközben számos család továbbra is siratja gyermekei elvesztését. Akik csalnak, rabolnak és gyilkolnak, azok pedig továbbra is büntetlenek.

†4. Egy dél-amerikai édesanya visszaemlékezésében hangzott el, hogy 2012-ben gerillák által kihelyezett bomba letépte az egyik lábát. Ennél azonban sokkal jobban megrémítette, hogy a héthónapos kislánya vérben fürdött, arcába üvegcserepek fúródtak. Ilyen lehetett Máriának látni Jézus feldagadt és véres arcát!

†6. Egy Balkán-félszigeti szerzetes plébánost fegyveresek hurcoltak el, amikor kitört a háború. A táborban négy hónapot töltött. Éhségtől és szomjúságtól szenvedtek, nem mosakodhattak, nem borotválkozhattak, különféle tárgyakkal verték és kínozták őket. „Olykor napjában ötször is kivittek, főként éjszaka, és miközben plébánosnak hívtak, megvertek. Három bordámat is eltörték, azzal fenyegettek, hogy letépik a körmeimet, hogy sót hintenek a sebeimre, hogy elevenen megnyúznak. Egyszer olyan nehéz volt kibírni, hogy arra kértem az őrt: öljön meg! Azt éreztem, hogy már úgyis mindegy. Az őr ezt válaszolta: „Nem halsz meg ilyen könnyen, érted 150 társunkat kapjuk cserébe”.

†7. „2015-ben érkeztem meg szüleimmel a menekülttáborba, és itt élek már több mint 8 éve. 16 éves vagyok. Ha béke lett volna, otthon maradtam volna, ahol születtem, és örültem volna a gyerekkoromnak” – mondta az észak-afrikai Joseph. Johnson egy másik menekülttábor lakójaként, 14 évesen az általános iskola harmadik osztályába jár. Ám sokaknak még ez a kiváltsága sincs meg ott...

†8. Egy asszony Délkelet-Ázsiából a fiáért, Jézusért könyörgő Máriára utalva számolt be egy esetről: „Nálunk is megtörtént, hogy kilépett a tömegből egy asszony, aki lélekben sokak édesanyjává vált. Meg akarta védeni a népét, ezért letérdelt a fegyverek elszabadult ereje előtt, készen, hogy feláldozza az életét. Szelídségével békéért és kiengesztelődésért esdekelt.”

A †14. állomásnál a dél-afrikai lányok története így kezdődött: „Péntek este volt, amikor a lázadók betörtek a falunkba. Akit csak tudtak, túszul ejtettek, elvittek mindenkit, akit találtak, és ránk málházták a rabolt zsákmányukat. Útközben puskával és késsel sok férfit megöltek. A nőket egy parkba vitték. Nap mint nap testileg és lelkileg bántalmaztak minket. Megfosztottak ruháinktól és méltóságunktól. Meztelenül tartottak, hogy ne tudjunk elmenekülni. Szerencsére egy nap, amikor leküldtek a folyóra vízért, meg tudtam szökni. Térségünk ma is a könnyek és a fájdalom földje”.

Néhány másik stációnál közel-keleti fiatalok, egy közép-afrikai apáca, egy kelet-ázsiai anya, egy kelet-afrikai szerzetesnő megrázó vallomásával szembesültek a résztvevők és a tévék előtt megrendülők. Talán egyeseknek feltűnt, hogy nagyrészt egykori gyarmati országok szülötteinek történeteit hallhatták. Azt gondolom, van ezen töprengeni valója annak, aki oly büszkén – hogy ne mondjam: felsőbbrendűséggel eltelve – tekinti magát a Nyugathoz tartozónak. Mint ahogy annak sem az adott régióban keresendő az oka, s főleg nem egyszerűen személyi okai vannak – jóllehet a médiapropaganda minden erővel ezt sulykolja –, hogy a mi civilizációnkból csak szlávok mondatait lehetett idézni.

A jugoszláviai plébános mellett ukrajnai és oroszországi fiatalokét. És ha valaki azt gondolná erről, hogy azért kerültek olyan helyzetbe, mert ők nem olyanok, mint bármely más ember, annak alighanem Jézus tanításainak megértésével is van még dolga, bár talán jó kereszténynek tartja önmagát. Egyébként pedig, miközben méltatom azt a módot, ahogyan a katolikus keresztény egyház feje megteremtette a lehetőséget a Földön elömlő fájdalomözönnel való szembesülésre, magáért a Vatikán államot vezető hatalmi tényezőért, I. Franciscusért nem különösebben lelkesedem. Mindenekelőtt álságosnak tartom az Ukrajna területén zajló háborúval kapcsolatos békefelszólításait. Ami különösen meghökkent:

az a benyomásom, hogy a nyilván általa jóváhagyott szöveg szerint a III. világháború részeként zajló hibrid háború egyik elemével, az erőszakkal terhelt, ukrajnai vallásháborúval összefüggésben Janus arcú magatartást követ.

Több más mellett a háborúnak ez a vonatkozása sem üti át a hazai médiumok ingerküszöbét. De a pápa sem szólalt meg az ukrajnai vallásháború ügyében. Emiatt az ember hajlamos arra gondolni, hogy az egyetemes, azaz a katolikus hit jezsuita terjesztőjeként – a lengyel regionális hatalmi törekvésekre építve – a Vatikánnak alighanem hosszú távú tervei vannak az amerikai közreműködéssel a kijevi világi hatalom alá rendelt ukrajnai pravoszláv egyház idővel Rómához hajlítására. Mindenesetre, e tekintetben a majdani megoldást jelezheti, hogy a Hajdúdorogi Főegyházmegye közleménye szerint a magyarországi pápalátogatás második napján, április 29-én, szombat délelőtt a Szentatya a budapesti Árpád-házi Szent Erzsébet-templomból átmegy az Istenszülő oltalma görögkatolikus templomba, ahol főként a parókia híveivel fog találkozni.

Hogy aztán ez mennyiben üzenet a Moszkvától már elszakított pravoszláv híveknek, a helyenként templomokat is romboló nyugat- és közép-ukrajnaiaknak, továbbá a Kijevben államosított Pecserszka Lavra kolostoregyüttes  védelmezőinek, az ukrán állam által üldözött, sőt az ellenállás miatt őrizetbe vett, a moszkvai vallási központhoz hű papoknak, egyházi vezetőknek, s hogy akár évekkel, évtizedekkel később követik-e újabb lépések a nyugati és a keleti egyház sok évszázados harcában, az még a jövő zenéje. Mindenesetre április 7-én Ferenc pápa javára kellett írnom, hogy akaratából a maga totális valóságában, egyéni sorsokon keresztül, tehát átélhető módon elénk tárult, milyen borzalomban van részük ember millióknak a nyugati civilizáció által tudomásul nem vett világ megannyi sarkában.#

CÍMKÉP: A béke hangjai hangzottak fel április 7-én, Rómában, a Colosseumnál megtartott nagypénteki Keresztúton – Eközben a pápa sem szólalt meg az erőszakkal, templom rombiolással és foglalással terhelt ukrajnai vallásháború ügyében, amiről persze mit sem tud a hazai médiumokra támaszkodó közönség (Képernyőkép)