Mottó: Kételkedj!

Tán még vannak, akik emlékeznek a címben foglalt követelésre, amit humanisták, jogvédők, újságírók, s persze politikusok hirdettek meg, amikor azt tapasztalták, hogy főleg a kormányon lévők, előszeretettel jelennek meg óvodákban, iskolákban gyerekek társaságában, illetve használnak kiskorúakat választási rendezvényeken, hogy szimpátiát keltsenek a szavazókban. Például

2015-ben, az Eötvös Károly Intézet nyilatkozatban szólította fel a politikusokat, hogy hagyják békén a gyerekeket.

Az akkori közlemény szerint a média több olyan eseményről számolt be, amikor kormánypárti és ellenzéki politikus gyerekeket használt biodíszletként ahhoz, hogy politikai álláspontját és tevékenységét népszerűsítse.

Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala 2019-ben nyilatkozatot tett közzé. Eszerint „az alapvető jogok biztosa és helyettesei arra kérik – pártállástól függetlenül – a 2019-es európai parlamenti választásokon listát állító valamennyi jelölő szervezetet és jelöltet, hogy a kampány során tartózkodjanak a gyermekek szerepeltetésétől rendezvényeiken, a velük és róluk készült képek kampánycélú felhasználásától, illetve az iskolák és óvodák népszerűségnövelő szándékú látogatásától. A gyermeki jogok tisztelete olyan politikai és alkotmányos kultúrát feltételez, amelyben a gyermekek nem lehetnek pártpolitikai tevékenység díszletei vagy eszközei”.

A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány 2021-ben irányelveket dolgozott ki és ajánlott a közéleti szereplők figyelmébe annak érdekében, hogy „megelőzze a gyerekek pártpolitikai célú használatát”.  

A kérdés, hogy vonatkoznak-e ezek az intelmek Magyar Péternek, a Tisza Párt alelnökének július 10–11-ei, kijevi akciójára? Mint ismeretes, adományokat gyűjtött, majd egy autókonvoj élén Ukrajnába indult, hogy „a magyar emberek képviseletében” és „apaként” kifejezze az ukrajnai főváros egyik gyermekkórházába csapódott rakéta miatti megdöbbenését. Mint írta: „Nincs háborúzó gyerek. Ők nem tehetnek semmiről. Még esélyük sem volt az életre”. A Talmudból idézett hozzá: „Aki egy életet megment, az az egész világot menti meg.”

A július 8-ra virradó hajnalon történt esetről – mit sem sejtve M.P. későbbi tervéről – már aznap megírtam az első cikkvázlatot. Aztán – miként az Ukrajna területén folyó háború eseményeivel kapcsolatban annyiszor – arra a következtetésre jutottam, hogy ezúttal sem vagyok képes eligazodni az egymásnak ellentmondó hírek között, s inkább hallgatok. Mert honnan tudhatnám, hogy tényleg orosz rakétatalálatról volt-e szó, s nem az történt-e, amit – számos, meghatározónak tekintett magyar médiummal ellentétben – még az Euronews is közölt: „Az orosz hadvezetés szerint az ukrán légvédelem a felelős a kijevi gyermekkórház tragédiájáért”. Magyarán, van olyan nézet is, hogy

a Kijev egyes célpontjai elleni orosz támadás kivédésére indított, ám célt tévesztett, amerikai gyártmányú elhárító rakéta okozta a rombolást.

Az is visszatartott, hogy egyes hírek arról szóltak: több műtőben is folyt a munka a becsapódás idején, miközben másokból azt tudtam meg, hogy jó előre az alagsorba költöztették a betegeket, a személyzetet. Az áldozatok számáról is nagyságrendileg eltérő adatok láttak napvilágot, s a végén azt olvastam: ezen a helyszínen két felnőtt vesztette életét. Mindent egybevetve, egyszerűen nincs hiteles forrás. Sem a kijeviek, sem a moszkvaiak nem azok. Az előszeretettel idézett brit és más nyugati hírszerzési jelentések sem, hiszen a NATO révén a háború közvetett résztvevői, így eleve feltételezni kell, hogy dezinformálás a céljuk.

Attól tartok, ebben az ügyben is legfeljebb a háború után derül ki, mi történt. Már ha kiderül. Hiszen az úgynevezett bucsai mészárlásról is vannak a hivatalostól eltérő állítások. Többek között a nagy hallgatottságú, franciaországi Radio Sud adó 2022 májusában megszólaltatott egy Ukrajnában civilek és katonák egészségügyi ellátásában is segédkező francia önkéntest. Katona volt egykor, ám a sebesülése miatt fegyveres szolgálatra alkalmatlanná vált. Adrien Bocquet szemtanúként állította, hogy Bucsában megrendezték a jelenetet; a hullazsákokban statiszták voltak, akikre esetenként rászóltak, hogy ne mozogjanak a felvétel alatt.

Akár így, akár úgy, jóllehet híradások százait böngésztem át azóta, nem találkoztam azzal, hogy azonosították volna az áldozatokat, s nyilvánosságra hozták volna a nevüket. Márpedig ez a minimum lett volna. Ezt azonban, tudtommal, eddig senki nem vetette fel a Kijevtől mindössze harminc kilométerre lévő, tehát a delegációk által könnyen megközelíthető, az angolszász fülnek eleve rémisztően hangzó nevű kisvárosba zarándoklók közül. Ahogy Magyar Péter sem tett ilyet, bár ellátogatott oda. Valahogy nekem gyanúsak ezek az egybeesések, ráadásul, azt sem tudom elhessegetni, hogy

2022 áprilisában nagyon is kapóra jött az úgynevezett bucsai mészárlás azoknak, akik zátonyra akarták futtatni a Kijev és Moszkva között éppen akkoriban körvonalazódott, majd parafálással végződött béke-megállapodást, aminek végső aláírását a sebbel-lobbal Ukrajnába repült brit miniszterelnök, Boris Johnson tiltotta meg Volodimir Zelenszkij államfőnek.

Ennek mintájára nem hagy nyugton a gondolat: a 2024. július 8-ára virradóan számos ukrajnai célpont ellen tömegesen végrehajtott orosz légicsapás kétségtelen kíméletlenségét jól lehetett demonstrálni a gyerekkórházzal. Nagy volt ennek a propagandaértéke a következő napon, a NATO megalakulásának 75. évfordulója alkalmából Washingtonban rendezett, többek között „az Ukrajna védelmi szükségleteit felmérni és előteremteni hivatott” nagyszabású összejövetel szemszögéből is.

Egy szó, mint száz, kommunikációs szakemberként a háborús és nem háborús propaganda történetét meglehetősen alaposan tanulmányozva nem zárhatom ki a célzatosságot. Még ha nem is feltételezem a szándékosságot – vagyis ezúttal, több más esettől eltérően, és a betegek előzetes evakuálása ellenére sem megrendezett jelenetről van szó –, azt kell mondanom, hogy az ügy végül igencsak jól felhasználható lett a háborús uszításban.

Ami az egyedi eseten túl is foglalkoztat: eddig nagyrészt elmaradt az Ukrajna területén folyó háború orosz gyerekáldozatai iránti részvét kifejezése. Pedig több mint tíz éve mód lenne rá. Merthogy a kijevi bábkormány által 2014 februárja után a Donyec-medencére szabadított, hivatalosan is büntető zászlóaljaknak nevezett szabadcsapatok nem igen válogatottak, amikor gyerekeken is erőszakot tettek, kiskorúakat öltek meg, illetve amikor gyerekeket is elpusztítottak az ukrán tüzérségi támadásokkal.

A gaztettek mértékét jelzi, hogy többeket az ukrán katonai bíróság is elítélt, ám Zelenszkij rendeletével 2022-től a „fronton vezekelhették le bűneiket”. (A héten zajlott le Ukrajnában egy másik hasonló akció, bár erről nálunk nem szólt a fáma. A médiánk a múltban is csak arról adott hírt, amikor Moszkva enyhe bűncselekményeket elkövetőknek, de nem rablógyilkosoknak, miként azt a sajtó sugalmazta, felajánlotta a katonai kiképzés utáni frontszolgálatot.) 

Egy szó, mint száz, az orosz kiskorúakért nem álltak ki a máskor oly harcos jogvédőink. Csak annyi telt tőlük, hogy Putyint deportálás szervezésével vádolják, amiért részben tanáraik kíséretében, szüleik beleegyezésével sok orosz nemzetiségű, nálunk ukránnak mondott, kisiskolást kimenekítettek a donyeci háború poklából 2022 elején. Viszont nem ítélték el az akkor már államfő Petro Porosenkot, aki 2014. október 27-én, Odesszában, a korábbi alkotmány értelmében is autonómiát követelő, hétmilliónyi donyeci oroszt így fenyegette meg:

„Nekünk lesz munkánk, nekik nem. Nálunk lesznek nyugdíjak, náluk nem. Nálunk kifizetik a gyerektámogatásokat, náluk nem. A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút!” (A videón 2:32-től a taps után – KDL)

És így is történt azokkal a gyerekekkel, akikért nyolc évvel később krokodilkönnyeket hullatott a hivatalos Kijev. Vagyis jóval azelőtt, hogy az orosz hadsereg megtámadta volna Ukrajnát, a kijevi kormány úgy járt el, mintha az autonómiát követelő Erdélyre – ugye emlékszünk még a Budapestről is szervezett aláírásgyűjtésre? – Bukarest hadsereget küldene, s ott tízezernél több embert ölne meg. Köztük száznál bizonyosan több székely gyereket anélkül, hogy az emberi jogokra esetenként oly érzékeny eurófehér civilizáció értékeit melldöngetve hangoztatók megnyikkannának az érdekükben.

De a kettős mérce, az kettős mérce. A kulturrasszizmus, az kulturrasszizmus.  Az ukrán–orosz ügyben is az, amit a transzatlanti világban és a szatellit országokban manapság ruszofóbiával telítenek. Egyik vetülete, hogy a háború már régóta Oroszországban is zajlik, viszont erről aránytalanul kevés szó esik a nyugati, tehát a mi médiumainkban. Bármelyik nap krónikáját idézhetném, s illusztrálhatnám az interneten elérhető felvételekkel, amelyeket a mi szerkesztőségeink eldugnak a közönség elől. Bizonyságul hadd álljon itt az oroszországi civil célpontok elleni, július 9-i, az ukrajnai oldalról indított támadások listája!

Egyébként, Oroszországban ez egy viszonylag nyugodt háborús nap volt, aránylag kevés halottal és sebesülttel. Felnőtt- és gyerektragédiákkal sokkal terheltebb napok is voltak ezen a héten, az oroszországi mélységi területeken. Gondolja át az olvasó, hallott-e róluk, miközben a kijevi kórház felkavaró képsorait prezentálták számára a médiumaink, s a gyerekek szentsége jegyében ágáltak a politikusaink! Ha nem hallott, vajon miért nem? Tán csak nem az a mechanizmus működik itt is, amit épp a kijevi kórház esete nyomán így érzékeltetett tudós ismerősöm az interneten: „How many Palestinian kids equal one Ukrainian kid?” Kérdezem ennek nyomán én is: „Hány orosz gyerek egyenlő egy ukrán gyerekkel?” És kérdezem azt is: „Meddig lehet azzal takarózni, hogy Moszkva mindig és mindenben hazudik, egyébként pedig Oroszország a támadó?”

De itt és most hagyjuk ezt, mert hamar az előzményeknél, a transzatlanti tőkéscsoportok üzleti érdekeinél, az Ukrajnában és Oroszországban megszerezhető erőforrásoknál, a ritka ásványkincsek kitermelésének lehetőségénél, a szállítási útvonalak ellenőrzésénél lyukadunk ki, ami – az álmodozók hitével ellentétben – minden háború végső, de a nyilvánosság előtt soha be nem vallott célja! Szó sincs arról, hogy azt állítanám, ez ne lehetne érvényes a kapitalista Moszkvára is. Az is tény azonban, hogy

a világ fegyverkezési kiadásainak felét adó Amerikai Egyesült Államok rakja tele katonáival és fegyvereivel az orosz határokhoz egyre közelebbi területekre telepített bázisait Koszovótól, Törökországon, Románián, Ukrajnán, Lengyelországon, a baltikumi térségén át Finnországig, nem pedig fordítva. 

S ami a fő, mindez a globális átrendeződés miatti küzdelem része. A teret veszítő, pozícióit megtartani igyekvő, illetve térnyerésre törő, pozíciót szerezni akaró tőkemozgásokat követi, nem pedig egyes, a mindkét oldali propagandisták által diabolizált, a tömegnek koncként felkínált politikusok – anélkül, hogy lebecsülném hatásukat: Putyin, Biden, Trump, Hszi Csing-ping, Orbán, Gyurcsány és mások – akaratából vezethető le.

És mindehhez a nemesnek tekintett eszméknek – demokrácia, emberi szabadság, meg a többi – sincs sok közük. Legfeljebb annyi, hogy a küzdelem kíméletlenségének elfedésére használják őket 1789 óta napjainkig. Az emberiség a legpusztítóbb háborúit vívta és vívja a nevükben, most éppen a világ legalább félszáz pontján...

Ám maradjunk csupán az eredeti felvetésemnél: „Vajon Magyar Pétert csak a gyerekek iránti legőszintébb együttérzés vezette Kijevbe?” Talán igen. De hogy ez árukapcsolásra adott módot, kétségtelen. Amikor az üzleti és a szervezeti – benne a politikai – kommunikáció alapjait tanítottam szakiskolában és egyetemeken, többek között felhívtam a figyelmet a szponzorálás, illetve a mecenatúra keretében megvalósuló adományozás közötti különbségre. Az előbbit a szakmai körökben jól ismert formulával jellemeztem: „Tégy jót és beszélj róla!”

Hangsúlyoztam, hogy az ezzel összefüggő akcióra, akciósorozatra akár egy-két napos, akár heteken, hónapokon át tartó tervezés után kerül sor, a cél, hogy az adott szervezet – cég, intézmény, párt stb. – iránti bizalom növekedjék, s ez beégjen a célcsoport(ok) agyába. Ezzel szemben a mecénás gyakorlatilag önzetlenül, teszi, amit tesz, anélkül, hogy nagydobra verné azt. Különösen így kell történnie, ha gyerekek az érintettek, akiknek eszközként való, nyilvános felhasználása a végén visszaüthet. Legalábbis, tisztességre törekvő kommunikációs szakemberként még ezt gondoltuk anno, egy mára letűnt világban…#

Kabai Domokos Lajos