Jakov Kedmi izraeli katonai szakértő és mások is sarkos kijelentéseket tettek a világ sorsáról az orosz tévében.

Az Európai Unió szankciós listáján szereplők közül ketten is jelen voltak az orosz állami televízió május 31-ikei, Vecser sz Vlagyimirom Szolovjovim című, a hét öt napján sugárzott, egyenként, némi reklámmal együtt, kétszer másfél órás, rendkívül felkészült szakértőket felsorakoztató adásában. Az egyik szankcionált

maga a közéleti műsor névadója, befolyásos vezetője Szolovjov, a másik Jakov Kedmi izraeli biztonsági szakértő, nyugalmazott altábornagy.

Gyorsjegyzetem szerint, utóbbi többek között ezeket mondta:

Az adásban éles vita alakult ki az atomfegyver bevetésének lehetőségéről az Ukrajna területén folyó háborúval összefüggésben. A műsorvezetővel együtt nyolc résztvevő hozzávetőleg fele-fele arányban képviselt ellentétes nézetet. A harciasabbak szerint az amerikai, az angol, a német politikusok immár kendőzetlenül beszélnek arról, hogy ebben a háborúban egyrészt a cél Oroszország gazdaságának megroppantása.

Másrészt a fegyvereket azért ömlesztik Ukrajnába, hogy minél több orosszal végezhessenek az ukránok, mert úgymond ez a világ érdeke, miként ezt amerikai, európai és ukrajnai politikusok többször kijelentették már. (Megjegyzem: a múlt héten, az általam látott Euronews-adásokban egy amerikai szenátor, illetve az ukrán vezető környezetének egyik tagjának ilyen tartalmú mondatait vágták ki a ténylegesen elhangzott szövegekből, eltitkolva őket a nézők elől.)

A moszkvai „háborús héják” szerint a különleges hadművelet keretében Oroszországhoz csatolt új térségek megvédése, s az eredeti határokon túli településeket immár naponta érő támadások miatt

a Kremlnek el kell szánnia magát arra, hogy bevesse az atomfegyver valamilyen kisebb hatású változatát akár Ukrajnában, akár azokban az országokban – Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában – ahol a Nyugatról érkező fegyverzeteket összpontosítják. De megfontolandó, s szerintük jogos lenne, a szállító országok megtámadása is.

E csoport szerint, az említett országokra érvényes a katonai doktrínának az a kitétele, miszerint bevethető az atomfegyver, ha az orosz állam léte veszélybe kerül. Az ezzel az értékeléssel szemfordulók többek között arra hívták fel a figyelmet, hogy a hadműveletek valójában lokális jellegűek. Az atomfegyver válaszcsapásként való alkalmazását a vonatkozó orosz államfői ukáz három esetben tartja lehetségesnek:

A higgadt elemzők arra hívták fel a figyelmet, hogy az országban még hadiállapotot sem hirdettek ki, a gazdaság nagy része nincs alárendelve a háborús céloknak, sehol nem vezették be a katonai közigazgatást, a lakosság egészében sincs meg az elszántság. Mint elhangzott: az utóbbiban annak is szerepe lehet, hogy a társadalom szétesett, az emberek sokasága nem kötődik a közösségi értékekhez, ami az ideológiai-kulturális kérdések háttérbe szorulására, az individualista értékrend uralkodóvá válására is visszavezethető.     

A békésebb közvélemény-formálók nézetei abból a helyzetből is következnek, amit az Economist friss elemzése írt le az orosz gazdaságról. A kivonatát közlő Index szerint, bár az adatok becsléseken alapulnak, jelenleg Moszkva mindössze a GDP 3 százalékát költi a háborúra. Ez az arány a második világháború csúcspontján, a Szovjetunióban 61 százalék volt, az USA-ban körülbelül 50, a koreai háborúban 4,2. A magyarázatok közül itt azt emelem ki, hogy a mai fegyveres erők jóval hatékonyabbak, mint a múltbeliek. Egyre kevesebb emberre van szükség és az eszközök is egyre pontosabbak. Így a védelmi kiadások hatékonysága megnőtt.

Magam azt tapasztalom, hogy a putyini vezetés kifejezetten azt érzékelteti a lakossággal, hogy a háború egy dolog, de a fő cél a modernizálás, a gazdaság erősítése. Utóbbi a szankciók hatására egyáltalán nem roppant meg. Sőt, mint ezen a héten egy, az ottani kisebb és közepes vállalkozások helyzetbe hozásával foglalkozó, Putyin által kezdeményezett tanácskozáson elhangzott: végre az oroszországiak is elfoglalhatják az eddig a külföldi befektetők által megszállt piaci szegmenseket.

Állami intézkedésekkel is ösztönzik ezt, illetve programok sokasága szolgálja a nagycsaládosok, az idősek ellátását, a lakásépítést, az üdülést külföldön is, s általában a többség életszínvonalának emelését.

A jövőbe kell befektetni – hangsúlyozzák a moszkvai vezetők –, s ennek az eszköze az oktatás, az egészségügy fejlesztése. S hogy ez nem egyszerű lózung, az is jelzi: iskolaépítési, nagyarányú tehetséggondozási programok indultak az utóbbi években. Idetartozik egy eheti hír: a tavaly Oroszországhoz csatolt négy térségben befejeződött 300 ezer gyermek egészségügyi szűrése, s betegség esetén megkezdték a kezelésüket. Az egészségügyi minisztérium utasítást kapott a „felszabadított” térségekben élő felnőttek szűrésének megszervezésére is.

A hadseregre fordított, a jelenleginél lényegesen nagyobb összegek mindezt veszélybe sodornák, hiszen csak a társadalom egészétől elvont forrásokból lehetne finanszírozni egy ennél intenzívebb háborút. Ez az infláció elszabadulását szükségszerűen vonná magával, a jelenlegi csökkenő trend kétszámjegyű irányba fordulna, ami elégedetlenséget váltana ki a társadalomban.

A minap egy szűkebb körben próbáltam érzékeltetni a birodalmak vezetőinek és népeinek a hasonló helyzetekben érvényesülő felfogását. Meglátásom szerint, az ilyen társadalmakban sajátos munkamegosztás és ennek megfelelő meggondolás érvényesül. Akiknek az a dolguk, hogy fegyveresen biztosítsák a terjeszkedést vagy az elért kiterjedtség, befolyás megtartását, azokra ugyanúgy tekintenek, mint a másféle tevékenységet végzőkre. Egyik is, másik is a megszokott élet része.

A kis országokkal ellentétben, ahol minden kisebb veszteség, néhány katona elvesztése azonnal feszült hangulatot kelt, a birodalmak lakossága szinte természetesnek veszi a háborús áldozatokat.

Így volt ez a klasszikus gyarmatosítás időszakában, de így van például a mai Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország külföldi katonai műveletei esetében is. Az Irakban, Afganisztánban, Szíriában, a mai Ukrajnában, s a világ más részein szolgált minden zsoldos elvesztését követően nem szokás országos gyászt hirdetni. A mínuszos hírekbe is csak akkor kerülnek be, ha a veszteség jelentékeny, illetve tartós. Egyébként, kimondva-kimondatlanul mindenki úgy fogja fel, hogy a katonák halála a többség megszokott életmódjának fenntartását, életkörülményeinek javítását szolgálja.

Általában véve ez volt érvényes régebbi és a mai Oroszországra, s a Nagy Honvédő Háborút nem számítva, a kettő közötti Szovjetunióra is. Ez nem jelenti azt, hogy ne emlékeznének meg az elesettekről. Hogy ha erre mód van, ne kapnának katonai temetést, adott esetben poszthumusz, magas kitüntetést, szobrot, emléktáblát a helyőrségben, a laktanyában, egykori iskolájukban, s hogy eleve ne nyilvánítaná részvétét a családnak a hadsereg vagy akár az államfő, ne kárpótolná jelentékeny összeggel a hozzátartozókat az állam, miként ezt számos amerikai filmből tudjuk. Hasonló temetkezési–kegyeleti–segélyezési eljárást honosított meg Oroszország is,

katonai temetővel, a hadsereg számára újonnan épített, fenséges templommal, szoborparkkal...

Ám a birodalmakat kormányzó politikusok itt is, ott is mindent elkövetnek azért, hogy a társadalom általános nyugalma fennmaradjon. A Nyugat által az Oroszország – vagy más államok – ellen indított, a médiumokon, illetve a külföldről irányított ellenzéki szervezeteken keresztül igen hatékonyan vívott információs háborúnak épp az az egyik célja, hogy aláássa az ellenfélnek, ellenségnek tekintett államokban a társadalom nyugalmának fenntartására irányuló törekvéseket.

Az említett orosz televíziós vitában is elhangzott, egyébként korántsem először, hogy a Kreml e tekintetben igen rosszul teljesít. Egy-egy cikkemben magam szintén hangot adtam annak, hogy Moszkvának már 2014-ben, a kijevi államcsíny időszakában meg kellett volna sokszoroznia a nyugati, az ukrajnai, sőt a saját közvéleménynek a mai médiumokat és médiafogyasztási szokásokat figyelembe vevő, az eseményekre gyorsan reagáló, sőt proaktív, tehát a történéseknek elébe menő tájékoztatását. Ennek hiányában a nyugati centrumországok, Ukrajna, de Oroszország lakossága sem érzékelte, hova fajulhatnak a történések. Így alakult ki mára az a helyzet, hogy az orosz állami tévében elhangozhatott az izraeli szakértő szájából is az a mondat, hogy

„Az atomfegyvert nem azért gyártják, hogy rémisztgessenek vele, hanem azért, hogy bevessék”, ami még a tévéstúdióban vitatkozó háborúpártiakat is elnémította kissé a kendőzetlen fogalmazásmód miatt. 

Bevallom, a sarkos megnyilatkozás hallatán bennem is elakadt a lélegzet egy pillanatra. Főleg, hogy a műsor utolsó részében megszólalt Nyikolaj Vavilov Kína-szakértő szerint egyrészt az a tény, hogy Finnország beléptetésével a NATO Szentpétervártól száz kilométerre tolta előre a határait, másrészt az USA és a Kína közötti, Tajvan ürügyén zajló erőpróba, harmadrészt az, hogy Washingtonnal rohamosan fordulnak szembe a korábban általa függő helyzetben tartott országok nagy valószínűséggel minimum taktika atomfegyver használatába fog torkollni.

Mint a szakértő utalt rá, eddig a világon egyedül az USA vetett be atomfegyvert a II. világháború végén. Szavaiból az is következett, hogy Amerika több hadműveletben azóta szintén alkalmazott szegényített uránnal preparált lövedékeket. (Megjegyzem: feltehetően már Ukrajnába is szállítottak ilyeneket. Egyes elemzők ennek tudták be, hogy az egyik Lengyelországhoz közeli lőszerraktár orosz rakétával nemrégiben történt megsemmisítésekor megnövekedett a radioaktív sugárzás mértéke. Mások szerint ez nem lehet igaz, mert a szegényített urán nem sugároz, illetve elhanyagolható mértékben, s nem is számít nukleáris anyagnak.) Vavilov szerint Oroszországnak a déli szomszédaitól távoli, lakatlan északi területeken, szigeteken

előbb-utóbb taktikai atomfegyverrel végzett gyakorlatokat kell végrehajtania, hogy jelezze: nem csak szóban képes válaszolni az őt fenyegető nyugati lépésekre. 

Az USA Japánban és Dél-Koreában már elhelyezett olyan fegyvereket, amelyek alkalmasak atomcsapásra, akár szárazföldön, akár tengeren, akár víz alatt. Jakov Kedmi azonban arra is felhívta a figyelmet: a nyugati értelmezésben nem csak a katonai erővel történő fenyegetés számít. Azzal, hogy Kína gazdasági fejlettsége a Nyugatéval egyenértékűvé vált, utóbbiak ezt ugyanolyan fenyegetésnek tekintik, mint a fegyveres kihívást. A kettőt szerves egységben kezelik, s nem tűrik sem Kínával, sem Oroszországgal, sem másokkal – például Nyugat-Európával (KDL) – összefüggésben.

Van tehát ok arra, hogy június 1-jén Hszi Csin-ping elnök így fogalmazott a nemzetbiztonsági bizottság ülésén:  „tartanunk kell magunkat ahhoz az alapvető gondolkodásmódhoz, amelyben a legrosszabb forgatókönyv bekövetkezését is számba vesszük, és fel kell készülnünk arra is, hogy viharos vizekre érkezünk. (…) Kínának fel kell gyorsítani a nemzetbiztonsági rendszerének és képességeinek modernizációját, mellyel arra kell összpontosítunk, hogy ezeket a képességeinket egy tényleges összecsapás során, valamint a gyakorlatban is alkalmazni tudjuk”.

Mint látható, a helyzet a maga összetettségében és egyes elemeiben annyira rémisztő, hogy amikor a cikkírásban idáig jutottam, kénytelen voltam azzal zárni ezt a jegyzetet, amit a nagyobb médiumok gyakran megtesznek: az itt olvasható vélemények nem feltétlenül tükrözik az álláspontjukat. Az én célom is csupán annyi, hogy bővítsem a közönség látókörét. Arra pedig, hogy mit kezd mindezzel az olvasó, egyébként sincs befolyásom… #

CÍMKÉP: Jakov Kedmi szerint Ukrajna ma már nem állam, csak egy terület, amit idegen hatalmak igazgatnak – A világban végbemenő fordulatot jelzi, hogy tavaly tavasz óta az Öböl-menti országok többsége ellenáll Washingtonnak az Oroszországot, Iránt, Szíriát elszigetelő szándékainak