Volt már olyan helyzet Magyarországon, amikor felnőttek maguk helyett vetettek be kamaszokat küzdelmekbe.

Szégyen, nem szégyen, akkor értesültem arról, hogy a magyar labdarúgó válogatott Angliával játszik, amikor a tévécsatornák között szörfölve a mérkőzés közvetítésénél lyukadtam ki. Történt mindez június 5-én, vasárnap. Akkor már túl voltak az első gólon. Egy nappal később hallottam arról, hogy tizenegyesből született a gól, s így nyert együttesünk. Hétfőn reggel, az egyik rádióadásból, Hegyi Ivántól, a hajdani Népszabadságnak a témában tekintélynek számító sportújságírójától arról is értesültem:

Az ellenzékből sokan csak az orbáni NER újságíróira vonatkoztatják Böröcz József felvetését, de ez önáltatás.

Az amerikai Rutgers University professzora, Böröcz József a Facebookon arról polemizált a minap, miért uralta el az újságírást a hazudozás. Szó szerint azt írta: hogy

Bolgár Györgyöt és Mérő Verát is szembesítették interjúalanyaik a nézeteikkel, a téves ismereteikkel.

Mostanában már csak szúrópróbaszerűen hallgatok bele a Klubrádió reggeli műsorvezetőinek gyakran felületes és előítéletekkel terhes párbeszédeibe, a célzatosan válogatott nemzetközi sajtószemlékbe, az újságírói tévedhetetlenséget sugalmazó délutáni vitaműsorokba. Magánügy! – legyinthet az olvasó. Ám véletlenül a csatorna két adásában is fültanúja lettem annak, hogy

Lekapcsolták az orosz tévéadókat Magyarországon.

Az Európai Unió hatodik szankciós csomagja értelmében betiltották három nagy orosz állami tulajdonú műsorszolgáltató műsorszórási tevékenységét a huszonhét tagországban.

Oroszország gazdaságát lebecsülték, valójában Európa és a világ egyik legnagyobbja.

Ne tévesszenek meg senkit a hebehurgyaságukat leplező, önnön korábbi heveskedéseiket igazolni akaró politikusok nyilatkozatai! Bár, a Brüsszelben, május 30-ról 31-re virradóan megszületett, hatodik szankciós csomaggal mintha továbbra is kötnék az ebet a karóhoz, valójában felpuhult a „Bármi áron szankciókat Oroszország ellen!” lózunggal kampányolók álláspontja. Ugyanis az a helyzet, amiről – egy amerikai gazdasági és geopolitikai elemző, Arnaud Bertrand véleményét címbe emelő – Neokhon ír összefoglaló cikkében: 

Bemutatom, miként néz ki egy állítólag műtéten átesett, rákos beteg programja, ha azt Vlagyimir Putyinnak hívják!

Fájdalom, de a politikai-közéleti újságírásnak mindig több köze volt a propagandához, mint a valóság távolságtartó megjelenítéséhez – égtájtól és társadalmi-gazdasági rendszertől függetlenül. Az ukrajnai háborúval közvetlenül vagy közvetve összefüggő híradásokra olyan mértékben illik ez a megállapítás, hogy az már maga a szemérmetlenség. Alig olvasható, hallható, nézhető olyan tudósítás, elemzésnek mondott találgatás, amely

A lengyelek révén akár össze is csaphatnak a NATO kötelékébe tartozó katonai egységek és orosz csapatok.

Május 22-én, Kijevben, a parlamentben szorosan összeölelkezett Andrzej Duda lengyel és Volodimir Zelenszkij ukrán államfő. Ezt megelőzően a lengyel elnök ilyen és ehhez hasonló mondatokkal udvarolt a kijevi radában ülő, majd őt felállva tapsoló képviselőknek:

Miért nem érjük el saját Jeruzsálemünket, miért nem érjük utol az istennek sem Ausztriát?

Újságíró iskolába való példázatot hozott össze Zöldi László kollégám egy szinte szóra is alig érdemes, internetes kommentemből kialakult villámvita nyomán. A közelmúltban, Médianapló nevű blogján azzal igazolta a Makót és Jeruzsálemet érintő, széles körben elterjedt szólást pontosító észrevételemet, hogy tollforgatóként

Ljubov Nepop annak ellenére kapott újságíróktól Európánkért díjat, hogy országa lábbal tiporja a sajtószabadságot.

A történet már szakállas, mert mindig közbejött valami, ezért nem tettem közzé. Ám az államfő szombati beiktatási beszéde eszembe juttatta, hogy a Magyar Újságíró Szövetség tagjaként felszisszentem, amikor május 5-én, előbb csak a Facebookon olvastam, hogy

Mintha a Kádár-kori „aki nincs ellenünk, az velünk” irányába akarnák elmozdítani a NER-t.

Akaratlanul is a „Mi a magyar, ki a magyar?”– régi kérdésével birkózott Novák Katalin a május 14-én, a parlament épülete előtt elmondott beiktatási beszédében, amit világos, térden felül érő ruhában mondott el. Mentségére, nem a NER-módi szerinti Bocskai-zsinóros öltözékben. Ami viszont a kérdést illeti, arról nem ő tehet, hogy az előző évtizedekben, sőt évszázadokban sokan, sokféleképpen válaszoltak a felvetésre, vagyis nincs rá kiérlelt válasz. Ezért is történhetett, hogy e tekintetben