Miért nem érjük el saját Jeruzsálemünket, miért nem érjük utol az istennek sem Ausztriát?

Újságíró iskolába való példázatot hozott össze Zöldi László kollégám egy szinte szóra is alig érdemes, internetes kommentemből kialakult villámvita nyomán. A közelmúltban, Médianapló nevű blogján azzal igazolta a Makót és Jeruzsálemet érintő, széles körben elterjedt szólást pontosító észrevételemet, hogy tollforgatóként

,,munkaköri kötelességünk volna utánanézni a részleteknek, mielőtt kifejtjük az álláspontunkat”.

A valóság ugyanis az, hogy a mondás nem Makó városához kapcsolódik, hanem egy bizonyos Makó vitézhez kötődő anekdota húzódik meg mögötte. Jegyzetében így idézte fel a történetet Zöldi kolléga:

Erre utaltam, miután egy, a Facebookon megosztott posztban szemembe ötlött a mondatnak a városra utaló változata: »Csak jelzem: a szólás helyesen „Olyan messze van, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől”«. Én naiv, azt gondoltam, senkit nem bántok vele, s talán még valaki azt is megjegyzi: „De érdekes, eddig ezt nem tudtam! Kössssz!” Ehhez képest ezúttal szintén az történt, ami általában, hogy néhányan, köztük újságírók, nem elégedtek meg a számukra új információval, de akarva-akaratlanul azt sugallták, hogy valótlanságot terjesztek.

Az egészet el is felejtettem volna, ha Zöldi László nem kerekíti ki belőle a fent idézett, szakmai következtetést. Viszont, ha már így alakult, hadd osszam meg, hogy hozzá képest más okból töltött el, miként ő fogalmazott, „szomorúsággal” az eset. A kiindulópontként szolgált eredeti posztban arról áradozott a szerző, milyen paradicsomi állapotokat tapasztalt egy egynapos osztrák túrán. Mint írta:

Mindenki találkozott már hasonlóval, ezért ott és akkor nem tettem szóvá, ami igazán foglalkoztatott. Nem elsősorban a „vitéz” szó hiányát kellett volna kifogásolnom, hanem azt felvetnem: vajon a „jó lesz az a szólás megcsonkítva is” felfogásnak – amivel elütötte az egyik kolléga az akadékoskodásomat – nincs-e köze ahhoz, hogy 2022-ben még mindig azt kell leírnia egy Ausztriában turistáskodó magyarországinak, hogy

„A rendszerváltás (???) harminc éve alatt még jobban leszakadtunk.”

Hát, igen! Csakhogy ezzel se lennénk előrébb. Ez ugyanis még mindig csupán a felszín. Annak sugalmazása, hogy ha a pult másik oldalán álló ügyintézők, szolgáltatók, vállalkozók, közalkalmazottak stb. másként viselkednének, akkor egy csapásra megváltozna minden, miközben, persze, ha a túloldalon mi állnánk, ránk nem vonatkozna az elvárás. Végtére, a politikusok sem utaltak erre, amikor azt ígérték, hogy öt–tíz–húsz év alatt utolérjük Ausztriát és ripsz-ropsz nyugati mintára alakul ki úgymond a fékek és ellensúlyok rendszere, korrupciómentessé válik a közélet és a gazdaság, megáll az oktatás, az egészségügy, a dolgozói érdekvédelem leépülése, emberközpontúvá válnak a szolgáltatások és persze, nyugati jólétben fog élni a társadalom döntő többsége.

Csakhogy újból és újból kiderül, hogy az egyébként ismét mély válsággal küszködő nyugati társadalmak utolérése az istennek sem megy. Ám a „Miért?” felvetésétől a legtöbben úgy ódzkodnak, mint ördög a tömjénfüsttől. Mintha azok is félnének mélyebbre nézni, akik tudják, hogy a több száz éves történelmi megkésettség, a Nyugat-Európában ezerötszáz évvel ezelőtt kialakult, a mienkétől eltérő hatalomgyakorlási, gazdaságszervezési struktúrák, a félperifériás-félgyarmati helyzetből következő gondolkodásmódunk és gyakorlatunk környékén kellene kapiskálni, újabban pedig a globális átrendeződés körül. De az ennek tudatában lévő értelmiség nem teszi fel újból és újból a társadalom legszélesebb nyilvánossága előtt a kérdést:

Miért nem gyökeresedtek meg nálunk a korábbi, külön utas gondolatkísérletek, sőt ’56 munkástanácsainak, vagy éppen az államszocializmus formájában, a gyakorlati próbálkozások?

Már az iskolákban rá kellene irányítani erre a figyelmet, mert érdemi válaszok nélkül minden okoskodás annyit ér, mint a ráolvasás. Ennek hiányában pedig nem alakulhat ki egészséges közgondolkodás. Nem dolgozható ki olyan program, nem hozhatók létre olyan szervezetek, amelyek révén egyáltalán esélyünk lenne, nem feltétlenül a felzárkózásra, hanem olyan értékrend és ennek megfelelő gyakorlat, azaz társadalmi-gazdasági rendszer létrehozására, ami megteremtené azokat a viszonyokat, amelyeket a mai többség minden jók legjobbikának vél, noha immár nyilvánvalóak a példának tekintett nyugati társadalmak kettős mércéjének, képmutatásának, túlfogyasztásának a környezetet, az emberi kapcsolatokat pusztító következményei.

Nem nézünk szembe azzal sem, hogy miért nem képesek megakadályozni a rendszerváltozáskor lerombolt hazai ipari és élelmiszergazdasági kapacitások, az országból kivont szellemi erőforrások miatti veszteségek ellensúlyozására hivatott, az Európai Unióból érkező támogatások a társadalom roncsolt részének bővülését. Miért nem lenne képes fenntartani jelenlegi életmódját a felső középosztály, illetve a középnek a nyugati intézményekhez, cégekhez becsatornázott, kivételezett része a külföldhöz kapcsolódó összegek, köztük a nyugati alapítványi források nélkül? Eközben a társadalom nagyobb, s egyre növekvő hányada tartósan szűkölködésre van kárhoztatva.

Hogy mást ne mondjak, épp ma tette közzé Facebook-oldalán Raskó György agrárközgazdász, hogy „a magyar gazdák nettó jövedelmének közel 80%-a uniós támogatásból származik évről évre”. De tudatosítanunk kellene, hogy ezek az összegek egy-egy faluban csak néhány családot juttatnak kiemelkedő jövedelemhez, valamivel többnek jelentenek elfogadható megélhetést, de arról szó sincs, mint a téeszek időszakában, amikor a falvakban élők jelentős része boldogulásának záloga volt az élelmiszergazdaság, a nagyüzem által szervezett háztáji és a kiegészítő ipari-szolgáltató tevékenység.

Ilyen okok miatt is fel kellene tennünk azt a kérdést, hogy manapság, amikor a globális kapitalizmus hálójába van  befogva szinte minden ország, reális lehetőség-e bármely ország vagy országcsoport számára az izolálódás? Annak ellenére, hogy például Oroszországot éppen ezzel akarja tönkretenni a Nyugat, amely a kapcsolatrendszer szétzúzásával nem csak a perifériákat hozza kétségbeejtő helyzetbe, de önmagát szintén lábon lőheti. Eközben

Orbán Viktor a május 16-ai, ötödik kormányfői beiktatási beszédében továbbra is ezt a vasat ütötte, s vannak parlamenti politikusok, akik az EU-ból való kilépés lehetőségét lebegtetik, sőt van, aki a gazdák egy részét akarván megnyerni, pártját Huxit névre keresztelte, ahelyett, hogy a globális rendszer felháborítóan igazságtalan elosztási viszonyainak menne neki.

Nem folytatom tovább, mert már így is messzebb jutottam a látszólag jelentéktelen csetelés nyomán, mint anno, a Velencéből Jeruzsálem felé tartott Makó vitéz. Ráadásul eredetileg csupán azt akartam szóvá tenni, hogy még a fentiekhez hasonló, kissé mélyebbre hatoló felvetésekkel sem kell előállnia valakinek ahhoz, hogy gunyoros, sőt gyalázkodó megjegyzések céltáblája legyen az interneten. Mert a Makó vitézzel kapcsolatos megjegyzésem miatt enyhe feddésben is részesültem egy újságírótól: „A hétköznapokban soha senki nem használja így, aki használja, így emlegeti – Olyan messze van mint Makó Jeruzsálemtől –, és kész! Vitéz ide, vitéz oda, a jeruzsálemi összefüggésen pedig nem gondolkodnak...”

A beszólás miatti borongós hangulatomban – megengedem, talán túlontúl rosszkedvűen – csak annyit jegyeztem meg a gondolkodás alóli kegyes felmentésre: „Minek is tennék? ,,Könyörgöm, akasszuk fel!” Közben kissé kajánul feltételeztem: aki nem tudja, honnan ered ez a szólás, s mire utalok vele, az most mégiscsak arra kényszerül, hogy nekiugorjon az internetes keresőnek. Miként azt Makó vitéz történetével, vagy bármi mással kapcsolatban bárki megtehetné, mielőtt ádáz, gyakran másokat sértegető vitába kezd kisebb-nagyobb problémákkal kapcsolatban a világhálón. Eközben azzal sem törődik, hogy bárdolatlanságával talán még leszármazottai is szembesülhetnek egyszer. Jut eszembe, tán csak nem ez a mentalitás az egyik oka annak, hogy nem vagyunk képesek elérni saját Jeruzsálemünket? #

CÍMKÉP: Somlay Artúr összekötözve, a „Valahol Európában” című, 1947-es Radványi Géza-film főszereplőjeként – A kiindulópontként szolgált eredeti posztban arról áradozott a szerző, milyen paradicsomi állapotokat tapasztalt egy egynapos osztrák túrán (Fotó forrása: Radványi produkció, MAFIRT)

ZÁRÓKÉP: A vitáink általában az alsó „Hisz valamit” feltételek mellett folynak, pedig a „Tud valamit” alapján kellene zajlaniuk