Oroszország gazdaságát lebecsülték, valójában Európa és a világ egyik legnagyobbja.

Ne tévesszenek meg senkit a hebehurgyaságukat leplező, önnön korábbi heveskedéseiket igazolni akaró politikusok nyilatkozatai! Bár, a Brüsszelben, május 30-ról 31-re virradóan megszületett, hatodik szankciós csomaggal mintha továbbra is kötnék az ebet a karóhoz, valójában felpuhult a „Bármi áron szankciókat Oroszország ellen!” lózunggal kampányolók álláspontja. Ugyanis az a helyzet, amiről – egy amerikai gazdasági és geopolitikai elemző, Arnaud Bertrand véleményét címbe emelő – Neokhon ír összefoglaló cikkében: 

„A Nyugat rosszul mérte fel az orosz gazdaság globális jelentőségét.”

Jacques Sapir francia szakértő szerint a tévedés egyik oka, hogy a GDP-alapú összehasonlításnak nincs értelme a vásárlóerő-paritási (PPP) kiigazítás nélkül. Ez figyelembe veszi a termelékenységet, az életszínvonalat, vagyis az egy főre jutó jólétet és erőforrás-felhasználást. Ennek alapján Oroszország gazdasága inkább Németországéhoz hasonló méretű, körülbelül 4,4 billió dollár, szemben a németországi 4,6 billió dollárral. Vagyis, amíg a GDP-bűveletben élő döntéshozók és közvélemény-formálók szemében Oroszország egy kicsiny és gyengélkedő gazdaságnak tűnt fel, az valójában Európa és a világ egyik legnagyobbja.

Az ukrán válság arra is rámutatott, hogy adott helyzetben a túléléshez szükséges eszközök, mint az élelmiszer és az energia, felértékelődnek például a szórakozató-ipar vagy a pénzügyi szolgáltatásoknak a GDP-hez való hozzájárulásához képest. Márpedig Oroszország a világ legnagyobb olaj-exportőre. A világ legfontosabb élelmiszernövénye, a búza globális exportjából mintegy 19,5 százalékkal részesül. Az ország a globalizált termelési lánc megkerülhetetlen tényezője a nikkel 20,4, a félkész-vas 18,8, a platina 16,6, a fagyasztott halak 11,2 százalékával. Feltehetően az ebből eredő kiszolgáltatottság is szerepet játszott abban, hogy

a tőkés világ acsarkodásainak fékezésére hivatott davosi arénában, május 23. és 26. között egymásnak eresztették a két matuzsálemet, a Moszkva érdekeire szükségszerűen figyelni kell véleményét évtizedek óta következetesen hangoztató Henry Kissingert, illetve az Oroszország lényegében megsemmisítését életcéljának tekintő Soros Györgyöt.

Bár az „Egy lépés előre, két lépés hátra” magatartásnál még nem tart a nyugati világ, de a két orákulum szögesen ellentétes álláspontja, az egyre nyilvánvalóbb gazdasági nehézségek és a lakosság elégedetlenségének növekedése többeket, köztük Charles Michelt, az Európai Tanács elnökét, Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét egyre ellentmondásosabb nyilatkozatokra kényszeríti, jóllehet a mögöttük álló erők miatt még mindig önsorsrontó döntéseket képviselnek. A sasszézást hangoskodással palástolják, amit a saját tekintélyét is mentő média felerősít, amivel persze csak a bizonytalanságérzet növekszik a közönségben. Ebben a helyzetben, május 30-án, a mentsük, ami menthető jegyében jelentette be Joe Biden, hogy

„Nem küldünk Ukrajnának olyan rakétafegyvereket, melyekkel Oroszország területét tudják támadni”.

Az amerikai elnök elhatározásában – ami épp a döntéshozók egyre inkább tapasztalható általános elbizonytalanodása miatt, nem biztos, hogy legalább részben nem módosul még – megannyi tényező játszhatott szerepet. Például az, hogy az amerikai közvéleményt a sokadik helyen érdekli Ukrajna ügye akkor, amikor a magas infláció, a növekvő élelmiszer- és energiaárak, nem utolsó sorban a fegyverrel a legvédtelenebbek ellen is elkövetett sorozatos gyilkosságok miatti frusztráltság tömegek sajátja lett az USA-ban. Ezt aztán a volt elnök, Donald Trump ki is használja, mondván: a Biden-adminisztráció önti a pénzt az Ukrajnának szánt fegyverekre, miközben még az iskolákat sem tudja megvédeni az ámokfutóktól.

Az amerikai kampánytechnikusok által kialakított koncepció alapján Volodimir Zelenszkij elnökön keresztül, a neki példátlan módon biztosított megszólalási lehetőségekkel egyetlen üzenetet sulykoltak a nyugati világ politikai döntéshozóinak és lakosságának fejébe az elmúlt hónapokban: „Fegyvert, fegyvert, még több fegyvert Ukrajnának!” Csakhogy a fegyverlobby számára oly édesen csengő lózunggal elkábítottak fejében kialakított homály, még tán a politikusok agyában is, lassan oszladozni kezd.

Hovatovább nekik is leesik, hogy akkora méretű fegyverszállításhoz, amiről a Washingtonban, Brüsszelben, Kijevben pózolók fantáziálnak, még békés feltételek mellett is, egy–másfél évre lenne szükség. Ráadásul a nehézfegyverzet oly sokféle gyártmányú, konstrukciójú és tulajdonságú, ballisztikai paraméterű, hogy a megbízható kezelésükre belátható időn belüli tömeges kiképzés már-már reménytelen vállalkozás. Ami pedig magát a helyzetet illeti:

olybá vehető, hogy a jelenlegi ukrán hadsereg egy–másfél hónap múlva teljesen felmorzsolódik. Egy új, háromszázezres fegyveres erő felállítása, a hozzárendelhető több ezer tüzérségi eszköz, harci repülő, tank és légvédelem nélkül, amire esély sincs, ágyútöltelék-tömeget hozna létre, nem pedig új hadsereget.

Ráadásul, a hegemóniára törekvő nyugati tőkés körök nyomására, nyugati szervezetek finanszírozásával működtetett, uszító hangvételű kijevi médiumok – köztük a 2000-ben alapított, 2014-ben napi 1,6 milliós kattintásszámú Ukrainszka Pravda – révén a békés megoldások, többek között a 2014- és 2015-ös minszki megállapodások elutasításának elfogadására rávett, kommunikációs technikákkal is sokkolt állapotba hozott Ukrajna kezd kiszámíthatatlanná válni. A Nyugattól kapott fegyverzetet nem csak az Ukrajnában harcoló orosz hadsereg, illetve a felkelők, hanem az általuk elfoglalt (felszabadított) donyecki és luganszki, immár a zaporozsjei, ma még ukrajnai falvak és városok rombolására, az ott élők gyilkolására használják. Bosszúból, miként az a megelőző nyolc évben történt, s most is történik.

Ez persze eddig sem izgatta Washingtont és a nyugati közvéleményt. Az azonban már világháborús helyzetet teremthet, ha az ukrajnai oldalról rendszeressé válnak az orosz települések ágyúzásai. Merthogy ilyenek, s a civilek ezekből eredő halálos és nem halálos sérülései most is előfordulnak. Oroszországban határhoz közeli házak válnak rommá, ottani gyermekintézményeket érnek találatok, jóllehet ezekről nem számol be a sajtónk. A hatodik szankciós csomag után, amelynek része az orosz állami médiumoknak az Európai Unió területén való blokkolása, az ellenoldali tájékozódásra még kevésbé lesz lehetőség. Így számolják fel a nyugati körök a sajtó- és véleményszabadságot, amire eddig oly büszkék voltak. Hatalmi szóval zárják el a polgárokat a többféle forrásból származó informálódás lehetőségétől. Éljen a saját propaganda!

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Washington támogatásától vérszemet kapott a lengyelországi vezetés. Varsó minden eddiginél nagyobb befolyási övezet-átrendezést, végső soron európai határmódosításokat melenget, s ezt nem is nagyon titkolja. Mindez – a cikk elején említett globális gazdasági összefüggésekkel együtt – késztethette a New York Times kolumnistáit arra, hogy megírják, és május 19-én közzétegyék, azt a vezércikket, amelynek a címe a legbeszédesebb:

„The War in Ukraine Is Getting Complicated, and America Isn’t Ready”. (Az ukrajnai háború egyre bonyolultabbá válik, és Amerika még nem áll készen)

Anélkül, hogy tételesen ismertetném a New York Times szövegét, kiemelek néhány gondolatot abból a kommentből, amit az egyik közösségi oldalon fűztem hozzá. Mindenekelőtt azt, hogy szerintem az írás eléggé dodonai. De miként is lehetne más, mikor ugyanezek a körök nyolc éven át hallgattak arról a rombolásról, amit az USA által helyzetbe hozott neonácik elkövettek Ukrajnában.

Ők, akiknek elődeit, a hitleri Németországot támogatók ideológiáját, külsőségeit, az akkori vérengzéseket, pogromokat irányító vezérek emlékének ápolását hivatalos rangra emelték az amerikai támogatással végrehajtott, 2014-es puccs után. Közülük kerültek ki azok, akik 2014-ben embereket égettek el élve Odesszában, s országszerte pogromokat hajtottak végre. Ők voltak, akik mindeddig az ukrán hadsereg élgárdáit alkották, s nyolc éven át pusztították a keleti országrészt.

És persze, ezúttal is hallgatás övezi, hogy a hátráló ukrán csapatok hogyan lövik rommá a házakat, sok civil életét kioltva. Miként a nyugati sajtó nagy része mindmostanáig homályban hagyta, hogy az USA bábjaként működő kijevi kormányok – nyilvánvalóan Washington akaratából – miként szabotálták a Donyec-medence helyzetét békés megoldással rendezni tervezett minszki megállapodásokat. S hogy az orosz támadásra azt követően került sor, miután Zelenszkij – azt követően, hogy a Donyec-medence körzetében kiépültek az erődítmények, megteltek a lőszerraktárak, és általános támadásra készen felvonult ott az ukrán hadsereg körülbelül 120 ezres része – bejelentette: e megállapodások nem állnak Ukrajna érdekében.

Attól tartok, késő az ébredés. Moszkva ugyanis rádöbbent, hogy az USA mennyire beépült az orosz gazdaságba, s ettől szabadulni akar. Egy példa: a ma a főleg az USA-ban élő, Oroszországból az 1990-es években millió és milliárd dollárokat kisíbolt komprádor vezetők közreműködésével leépítették a polgári repülőgépipart, s az orosz gépek helyére Boeingek kerültek. Most, a szankciókkal, az alkatrészszállítások leállításával földre kényszerítették az orosz légitársaságok szinte teljes repülőparkját. Ilyen helyzetbe nem akar még egyszer jutni Oroszország, bármennyibe is kerül.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy megtanulták: ha Amerika tetszés szerint változtathatja meg más országok határait, létesíthet katonai bázisokat bárhol a világon, akár a helyi báb-, vagy nem bábkormányok megkérdezése nélkül, ha a következményekkel nem kell törődnie, amikor százezreket és milliókat pusztít el bombáival, és országokat változtat romhalmazzá, akkor csak erő kérdése, s ezt az oroszok is meg fogják tenni.

Ez nem Moszkva mentegetése, csak a magyarázat keresése arra, miért és hogyan megy végbe a világ erőviszonyainak óhatatlan átrendeződése. Az USA azzal, hogy a NATO keletre való terjeszkedését három évtizede erőlteti, s ehhez 2014-től Ukrajna egészét katonai bázisává tette, továbbá szemet hunyt az Ukrajnában élő sokmilliós orosz (és más nemzetiségű) lakosság másodrendű állampolgárrá tétele, a keleti régiókban tömbben élő oroszok elleni félkatonai büntető zászlóaljak garázdálkodásai, majd az ezeket követő rendszeres ágyúzások felett, illetve kiképzők, tanácsadók sokaságával, katonai műholdszolgáltatásokkal elősegítette egy általános támadás megindítását, Moszkvát megelőző csapásra késztette.

Ahelyett, hogy Washington folytatta volna az addigi, mindenekelőtt az interneten, illetve a Soros-alapítványokon keresztüli fellazítást, és tovább növelte volna az orosz gazdaság szövetébe való beépülést, az amerikai vezetők idővel felmondták a kölcsönös katonai együttműködést szabályozó szerződéseket, s ezzel párhuzamosan, 2013–2014 óta nyíltan provokálták az orosz vezetést, ami az orosz katonai támadást vonta maga után.

Lehet ezt magyarázni azzal, miként Marosán Péter Bence teszi Facebok-posztjában: „A konfliktust primer módon Putyin imperialista ambíciói motiválták”. Szó se róla, magam szintén eltöprengetem már nyilvánosan is azon, mennyiben imperialisták Moszkva indítékai. Ám a Budapesti Gazdasági Egyetem docensével együtt állítani, hogy a másik oldalnak nincsenek ilyen szándékai, vagyis „Nem Amerika, nem a NATO keleti terjeszkedése, nem az állítólagos ukrán nácik, nem az orosz kisebbség egyébként tényleg létező vegzálása. Hanem (kizárólag) Putyin imperializmusa” áll az események mögött, az minimum kettős mércét követ. Mindenesetre, akár így, akár úgy,

a washingtoni vezetőknek mára sikerült olyan helyzetbe lavírozni országukat, hogy végül háborús célponttá válhat a területe.

Ehhez képest lehet álmodozni, önigazolásokat keresni. Ám mindannyiunknak jobb lett volna, és tízezrek életét kímélte volna meg, milliók menekültté válását előzte volna meg, ha a nyugati döntéshozók már nyolc évvel ezelőtt Kissingerre hallgatnak, aki Sorossal ellentétben most is a reálpolitikát képviselte Davosban.

Mert előbbi talán még azzal is számol, hogy az idézett Jacques Sapir szerinti PPP-alapon a kínai gazdaság már hat éve megelőzte az USA-t. Esetleg azt is figyelembe veszi, amit Arnaud Bertrand közölt cikkében: a Nyugat lakossága a világ népességének mindössze 13 százalékát teszi ki. Kína és Oroszország együttesen mintegy 20 százalékát képviseli, tehát az emberiség kétharmada el nem kötelezett, s ezt a pozíciót fenn kívánja tartani. „Ha rákényszerítjük őket, hogy válasszanak oldalt, sok döntésen meglepődünk majd” – inti Bertrand az önmagába szerelmesedett Nyugatot.#

CÍMKÉP: Joe Biden a 19 kisdiák és két pedagógus halálát okozó merénylet színhelyén Texas állam Uvald településének iskolájában, 2022. május 29-én – A washingtoni vezetők kezdik megértetni, hogy háborús célponttá is válhat belső feszültségekkel terhelt országuk (Fotó: AP, Republicworld.com)