A csernobili atomerőmű katasztrófájának sajtóbeli elhallgatását és egy újságíró barátom fájdalmasan korai halálának emlékét hívta elő bennem a Robin Williams-ügy.

A Robin Williams halálhírének visszatartásával a médiarendszer visszarendezésének új fejezete kezdődött 2014. augusztus 12-ikén.

Amint azt már számosan közreadták, az állami televízió reggeli híradójában azért nem közölték az amerikai színész halálhírét, mert „Egy sztár öngyilkossága könnyen öngyilkossági hullámot indíthat el”. A műsor szerkesztői – az elmúlt években kialakult beidegződéseket követve, esetleg felsőbb hatóságukkal, a pártközponttal, vagy valami hasonlóval konzultálva – arra a következtetésre jutottak, hogy a nézőket, a közönséget, vagyis a szerintük a magyar nép önálló gondolkodásra képtelen tagjait csak bizonyos elővigyázatossági intézkedések után avathatják be a történtekbe. Ugyanis, amint az az MTVA közleményéből kiderül: „A Híradó foglalkozik Robin Williams halálával, de igyekszik megadni hozzá azt a keretet, amivel talán elkerülhető, hogy újabb öngyilkosságok történjenek.” A halálhírt tehát csak akkor akarták nyilvánosságra hozni, ha már a feltételezésük szerint egyesekben keletkező sokk pszichológussal és más szakemberekkel való feloldásának lehetőségét is megteremtették.

Egy legyintéssel elintézhetnénk a dolgot. Mondhatnánk, hogy aki az internet és a megannyi rádió- és tévéadás adás által átszőtt világunkban komolyan hiszi, hogy egy ilyen hír titokban maradhat, annak nincs ki a négy kereke. Talán nincs is. De ennél alighanem többről van szó! Arról, hogy aki éveken keresztül tartósan a hatalom körein belül mozog, s csak hasonszőrűekkel érintkezik, az előbb-utóbb elveszti józan ítélőképességét. Kezdi azt hinni, hogy a világ az általa elképzelt módon működik, illetve eszerint működtethető. Innen már csak egy ugrás, hogy meggyőződésévé váljék: csak rajta, az elszántságán, az akaratán múlik, megtörténnek-e, s miként történnek meg az események, s azoknak milyen hatása lesz az úgymond gondjaira bízott tömegekre.

E tekintetben is visszaérkeztünk hát oda, ahonnan a rendszerváltozáskor elindultunk: a kiválasztott vezetőknek az alattvalókról jó atyaként való gondoskodása, vagyis a paternalista felfogás már megint betört az életünkbe!

Úgy, ahogyan azt többek között 1986. április végén megtapasztaltuk. Pontosabban, ahogyan ezt később megtudhattuk. A két író–újságíró–szociográfus Sulyok Katalin és Siklós László: Elsüllyedt (b)irodalom című esszéregényének 395. oldaláról idézek:

„Ártatlan tudatlanságban éltük át a csernobili atomerőmű robbanását. Szombat éjjel, egy óra huszonháromkor ugyanis felrobbant az atomerőmű négyes blokkja, narancssárga izzással égett több száz tonna rádioaktív anyag, grafit, ami szétfröccsent, gázok, gőzök tömege került a levegőbe, és a légáramlás elindult, szállt-szállt északra, nyugatra. A balesetet sehová sem jelentették. (…) Telefonunk nem lévén, nem jutottunk fű alatti információhoz. (…) Tíz nap telt el, amikor május hetedikén részletesen megírták a napilapok, Csernobilban katasztrófa történt.”

Sulyok Kati, aki ekkor már vegetáriánus volt, ezekben a napokban gyanútlanul szedte és boldogan ette a saját kertjében termelt salátákat. Hamarosan addig orvosok által sem látott rákos tünetek jelentkeztek nála, amelyek aztán fájdalmasan korai halálához vezettek. Mert annak a tavasznak első salátatermése valószínűleg radioaktív porral szennyezett volt.

Magától értetődő szakmai bizalommal kötődtem hozzá, amit egyszer szerettem volna átbeszélni vele. Előbb a rendszerváltás forgataga, aztán meg a hamar bekövetkezett halála akadályozott meg ebben. A halála, amihez feltehetően hozzájárult az embereket a pániktól megóvni akaró autoriter hatalom paternalista felfogású képviselőinek tájékoztatáspolitikája. Az a sajtóirányítási gyakorlat, ami megfosztotta az embereket attól, hogy adott esetben maguk döntsék el, mit kell tenniük, hogy alkalmazkodjanak egy adott helyzethez.

Ha eddig még áltatta is magát az ember, 2014-ben, Robin Williams öngyilkosságának az állami televízióban való elhallgatását követően már kétség nem fér hozzá, hogy ezen a téren, vagyis a médián keresztül folyó bűvészkedésben is végérvényesen visszatért az egyszer már meghaladottnak vélt múlt. Jóllehet ma még csak egy filmsztár halálával manipuláltak, de holnap talán már nyakunkon lesz a gondolatrendőrség. 

#

Megjegyzés:

Azzal együtt, hogy itt és a Facebookon is elég sok tetsziket kapott az írás, az itteni hozzászólások nagy részéből arra kell következtessek, hogy nem sikerült eléggé érthetően megfogalmaznom az üzenetemet. Engem itt nem R.W. tragikus sorsa, még csak nem is az foglalkoztatott, hogy közölték-e halálának a hírét, s végképp nem a csernobili atomerőmű-katasztrófáról akartam írni, hanem arról a döntési mechanizmusról, ami az események nyilvánosságra hozatalát megelőzte. E tekintetben, az öngyilkossággal kapcsolatos hír átmeneti visszatartásának indoklása mint cseppben a tenger tükrözi a hetvenes-nyolcvanas években érvényesített tájékoztatáspolitikai gyakorlatot, aminek kirívó példája volt a csernobili robbanás hírének kezelése. De ugyanez történt egy űrhajós fellövésével, egy politikai vezető halálával, egy nagy visszhangra számot tartó bűnténnyel kapcsolatban. Csernobilt azért választottam ellenpontnak, mert azt mutatta meg, hogy az elhallgatásnak közvetlen élet-halál következménye is lehet sokak számára. Lehetséges, hogy csak azok a szakmabeliek érzékelik miként halmozódik fel a sok kis elhallgatás súlya, akik annak a világnak közvetlen részesei voltak. Sajnálom, hogy sokak számára nem tudtam ezt eléggé világosan közvetíteni.