Miközben a miniszterelnök lejáratja Magyarországot a kettős játszmájával, az ellenzék szőnyeg alá söpri a valós problémát.

Hogy mennyire nem a menekültek számára rakják ki – ha kirakják – a határaink közelében az állítólag 333 példányban készülő óriásplakátokat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy eddigi tudásunk szerint, magyarul szövegezik őket. Ez önmagában igazolja, hogy a felhívások – ugyanúgy, mint a menekültügyben indított, úgynevezett nemzeti konzultáció kérdőívei, és sok kormányzati politikus megszólalása – tényleg a zsigeri indulatok felkorbácsolását szolgálják a magyar lakosság erre kapható nem kis részében. Ha nem ez lenne a szándék, akkor a figyelmeztetéseket arabul, albánul, kurd, pastu és más nyelveken tennék közzé.

Sietve hozzáteszem: isten mentsen meg bennünket ettől!

Az intelmek közül az első kifejezetten barátságtalan, gyanakvó, a xenofóbiája miatt depressziós ország képet mutatja majd a hozzánk akár legálisan, akár illegálisan érkezőknek. A mondat ugyanis így hangzik: „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” De nem sokkal enyhébb a másik két mondat várható hatása sem. Minthogy azt aligha lehet elérni, hogy a plakátokat csak menekültek olvassák, a turisták is ilyen mondatokkal találják majd szembe magukat: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod törvényeinket!” „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod kultúránkat!”

Barbárok barbárok ellen

Jelentkezzen, akik külföldön járva, hasonlóba ütközött! Aligha lesz tolongás, hiszen idegenben evidenciaként tartjuk magunkat a mondáshoz: „Ha Rómában jársz, viselkedj úgy, mint a rómaiak!” Ha a jövőben, Magyarországon erre még külön is figyelmeztetik a hozzánk érkezőket, annak minimum megrökönyödés lesz a következménye. Még akkor is, ha minden külföldi mellé egy magyarázó embert tudnánk állítani, aki elregélné, hogy a figyelmeztetést nem neki, hanem az úgymond barbároknak szántuk. Mindezek miatt attól tartok: bennünket tekintenek majd barbárnak. Teszem hozzá: okkal!

Akárhogy is forgatom: elhibázott a menekült kérdés felvetésének szinte minden lépése. Már egy április 30-ai tévéműsorban annak adtam hangot, hogy a figyelemelterelést szolgálja a menekült ügy nemtelen taglalása, többek között a terrorizmussal való összemosása, amelynek során politikai játékszerként használják azokat a külföldi szerencsétleneket, akik hazájukat odahagyni kényszerülnek, s azokat a honfitársainkat, akik nem látják át, milyen itthoni politikai játszmákhoz használják fel őket.

Eközben magam is tudom, hogy a probléma létezik. A korábbi gyarmatosítás következményeként szétrombolt, eredeti kultúrájuk védelmét elveszített, vegetáló közösségek tagjai, továbbá a világ mostani újbóli gazdasági felosztásának háborúskodásokkal kísért borzalmai elől menekülők milliós tömegei indulnak útnak, hogy mentsék a puszta életüket. És ugyan hova áramolhatnának? A világ ma még békésebb, eredetileg rajtuk meggazdagodott, nyugati részébe, vagyis a folyamat elindítóihoz, ahol egyre több feszültséget okoznak. Eközben persze érzékelem, hogy a menekült ügy indulatokat szító tálalásának elindítója, Orbán Viktor képes más hangot is megütni.

Orbán Viktor másik hangja

A miniszterelnök a május 19-ei, strasbourgi, európai parlamenti sajtótájékoztatóján többször is hangoztatta: ő csupán azt akarja, hogy a menekültekkel kapcsolatos döntések kerüljenek vissza a nemzeti kormányok hatáskörébe. Mert a központi kvótarendszer tervezett bevezetése – érvelt Orbán Viktor – felhívás keringőre. Reményt ad mindenkinek a próbálkozásra. Amint egy korábbi posztomban már hivatkoztam erre: O.V. szerint szép, szép a nyugatiak szándéka, de meggyőződése, hogy előbb-utóbb ők maguk mégiscsak lezárják a határaikat, s a végén a menekültektől úgy szabadulnak meg, hogy azok az olyan ütköző országokban maradnak, mint amilyen Magyarország is. E felvetéseket a hivatkozott cikkemben magam is ésszerűnek minősítettem. És lám, alig telt el pár hét, s már arról olvasok: „Ausztria elkezdi visszaküldeni a menedékkérőket”.

Ehhez hasonlóan, az Echo TV június 4-ei, Visszhang című műsorában a probléma érdemi felvetéseként könyveltem el a kormányfő részéről azt, hogy a Napi Gazdaságban, június 3-án megjelent interjúban az újabb kori népvándorlásról azt mondta: „A multikulturalizmus a különböző civilizációk összekeveredését jelenti. Az, hogy egy ország soknemzetiségű, teljesen más. Magyarországnak soknemzetiségű gyökérzete és kulturális háttere van, de ez nem multikulturalizmus. A multikulturalizmus a különböző civilizációs hátterű emberek együttélését, az iszlám, az ázsiai vallások és a kereszténység együttélését jelenti. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy Magyarország ettől megmeneküljön. Szívesen látjuk a nem keresztény országokból érkező befektetőket, művészeket, tudósokat, de nem akarunk velük a nagy néptömegek szintjén összekeveredni.”

Az utóbbi mondatoknak is van stichjük. De, ellentétben a kifejezetten a tömeghangulat kiélezésére játszó nemzeti konzultációs kérdőívvel, vagy a plakáttervekkel, ez a megközelítés akár intellektuális töltetű vitára is alkalmas, és nem feltétlenül vonja maga után az ösztönök elszabadulását, elszabadítását. Ehhez képest viszont a miniszterelnök minimum lejáratja Magyarországot a kettős játszmájával. Azzal, hogy egyszer a néptömegek indulataira játszik rá, másszor viszont – akkor, amikor egy intellektuálisabb, vagy egy nemzetközibb közeghez beszél – megfontolandó észérvekkel operál.

Az ellenzék a kormányfő uszályában

Ez a kettősség-e az oka, vagy csupán szellemi restség, esetleg a világot fekete-fehérnek láttató politikai játszmákban való elköteleződés miatt történik, hogy a kormány politikai ellenzéke, illetve a kormányt ellenzéki oldalról bíráló sajtó nagyrészt maga is leegyszerűsítve közelít a menekült kérdéshez, s ezzel lényegében szőnyeg alá söpri a problémát. Leragad annak az egyébként jogos bírálatánál, hogy a kormány és a kormányzó párt gyűlöletkeltő vitát gerjeszt az országban, mert ettől választói támogatottságának növelését reméli. Sajnos, az ellenzéki oldal meg sem kísérli, hogy túltegye magát az indulatokon, és megoldási alternatívákat vessen fel a nyilvánvalóan létező nehézségek áthidalására.

A bírálók nagyjából odáig jutnak az érvelésben, hogy erkölcsi, sőt keresztényi kötelesség a segítés. Esetleg példákat hoznak arra, hogy milyen úgymond áldozatokat hoz, milyen módszerekkel él Németország ebben az ügyben, anélkül, hogy rámutatnának a két állam eltérő tapasztalataiból, gazdasági erejéből eredő lehetőségekre, nem beszélve a kultúránkban lévő különbségekről.

Az ellenzéki érvek egy további vonulata: ha úgymond ’56-ban a mieinket is tárt karokkal fogadták, akkor most kutya kötelességünk ugyanezt tenni. E tekintetben kifejezetten az a benyomásom, hogy ostobának néznek. Nem hihetem, hogy az erre apellálók nincsenek tisztában azzal, hogy ’56 fiatal, részben már egyetemi hallgatókból álló, a keresztény kultúrkörből származó magyar menekültjeinek jó részét azért fogadta olyan gondoskodással például Nyugat-Németország, mert ez lehetőséget adott számára a háborúban elesett német fiatalok, elsősorban a férfiak egy részének, pótlására. Bizony, a még formálható, tettre kész munkaerő, az agyelszívás egyik formája valósult meg ennek során, akár tetszik, akár nem! (Ha e tekintetben kétsége lenne valakinek, ajánlom figyelmébe Váradi Júlia lebilincselő interjúját a Stuttgartban élő dr. Horváth Péter egyetemi tanár-üzletemberrel, amely a Klubrádió június 3-i adásában hangzott el. A professzor, ahogy maga mondta: kalandvágyból, már elsőéves budapesti műegyetemistaként hagyta el az országot és élte át mindazt amire utaltam.)

Összegezve: a kormányzóknak és az ellenzéknek egyaránt hátra kellene lépnie egyet-kettőt. Gondolják át újra, mit miért tesznek, mivel bolondítanak, bódítanak bennünket mielőtt folytatják ezt a mindkét oldal részéről barbár vitát a menekültekről! Hogy ténylegesen is segítsenek rajtuk, és bennünket se sározzanak be. Már ha ez egyáltalán a szempontjaik között szerepel…

#