A történész-propagandista egyszerű lakáskérdésként jelenítette meg a kijevi zsidók náci németek általi kiirtását.

A cikk 1. részében arról számoltam be, hogy Ungváry Krisztián történész 2023. április 25-én, „Mítoszok és valóság Ukrajnáról” címmel tartott előadásának első négy percében mindjárt két vitatható mozzanatot fedeztem fel. A súlyosabb, hogy elhallgatta a Soros György féle Közép-európai Egyetem (CEU) budapesti filiáléján, az OSA Archívumban elhangzott értekezésében, hogy 1991-ben, Ukrajnában két népszavazást tartottak a Szovjetunió valamilyen formában való egyben tartásáról. Részletek az előző cikkben. Itt csupán arra emlékeztetek, hogy

a második szavazásnak – részben belátható okokból, részben ma még feltáratlan befolyások következtében – az előzőhöz képest szögesen ellentétes volt az eredménye. Amíg márciusban az ukrajnaiak 70,2 százaléka voksolt a Szovjetunió egyben tartására, a decemberi számok szerint még a döntően orosz lakosságú területen élők nagy többsége sem akart Oroszországhoz tartozni.

Ám Ungváry nem hogy nem mutatott rá erre az ellentmondásra, de el is hallgatta ezt a kettősséget, s hogy ennek hátterét fel kellene tárniuk olyanoknak, akik – vele ellentétben – a kérdés szakértői, és módjuk van arra, hogy hozzáférjenek dokumentumokhoz, mi több oroszul, sőt ukránul is képesek értelmezni őket. E lehetőségek és képességek hiányában Ungváry egyszerűen a népakarat megnyilvánulásaként jelenítette meg hallgatósága előtt a valójában ellentmondásos helyzetet.

A népakaratra való hivatkozás más összefüggésben – például az orosz-szovjet történelem egyes fordulópontjait érintve – is előfordult nála hol burkoltan, hol kevésbé, de kifejezetten olyan esetben, amikor az prekoncepcióját igazolta. Afölött azonban rendre elsiklott, hogy ki, vagy mi alakította-alakítja az úgymond népakaratot. Ez a fogyatékosság különösen szembetűnő, ha egyébként tudjuk – és tudjuk –, hogy a 19. század második fele, de különösen az I. világháború óta egyre nagyobb szerepet játszik a civilizációnkban a propaganda, ami az internetes világháló kínálta lehetőségek révén mára érte el eddigi csúcspontját a tömegbefolyásolásban.

Magam 2014 januárjától gyakorlatilag naponta figyelemmel kísérem az orosz–ukrán konfliktus kibontakozását és mai állapotát, továbbá a Bekiáltásban előfeltevések nélkül dokumentáltam a folyamatot. Ebben a korábbi egyetemi tanulmányok, az orosz nyelvben való meglehetős jártasság és az abban a közegben szerzett, régebbi munkatapasztalatok is segítségemre voltak. Ezért akkor sem volt szükségem a nyugati narratívákra, amikor 2022. február 24-e, az Ukrajna elleni orosz támadás bekövetkezett. Ráadásul semmilyen anyagi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy az egyik vagy a másik fél szekerét toljam.

Mindezt, főleg így együtt, viszonylag kevesen mondhatják el magukról, ezért, őszintén szólva, gyakorta fáraszt, amikor arra vesznek rá ismerősök vagy mások, hogy

számomra evidens tényekről világosítsak fel olyanokat, akik a nyugati propaganda kliséit hozzák fel érvként rögeszméik mellett, miközben az általam már évekkel ezelőtt feltárt eseményekre rámutatva, csak legyintenek, hogy az csak Moszkva propagandája.

Ezért halogattam, hogy egyik ismerősöm kérésére Ungváry Krisztián csaknem másfél órás előadását végighallgassam az első négy perc hamisságai után. Viszont, ha már egyszer lehúztam őt e cikkem első részében, meg kellett adnom az esélyt, hogy hátha tévedésen alapult az első benyomásom. Bár részletes jegyzetet készítettem az elhangzottakról, s az azokkal kapcsolatos ellenvetéseimről, nem veszem végig az összes torzítást. Mindössze néhány ordas ellentmondásra utalok csak, s olyan részekre, amelyekből valósággal süt az elfogultság.

ad 1. Ungváry szinte soha nem adta meg az adatai forrását. Pedig a vetített szöveg miatt erre akkor is módja lett volna, ha egyébként élőszóban nem utalt volna rá. Viszont, tudományos igényű, egyetemi közegben elhangzott megszólalásról lévén szó, ez eleve megkérdőjelezi állításainak hitelességét.

ad 2. Ungváry igen megértőnek mutatkozott – miként szó szerint fogalmazott – „az ukrán nyelvtörvény extremitásai”-val kapcsolatban. Nem talált semmi kifogásolni valót abban, hogy az 1991-ben még 51 milliós (ma már 30–35 milliós) országban, ahol eleve 7 milliós volt a nagyrészt tömbben élő orosz lakosság létszáma – és akkor még nem említettük a többi, köztük a rohamosan fogyó magyar nemzetiséget – 2020-ban „az alsó- és középfokú oktatásban résztvevők 80 százalékának kizárólag ukránul tanítják a tantárgyakat”.

ad 3. Ungváry ezt a tudatos ukránosítást azzal igazolta, hogy Szovjet-Ukrajnában, az egyetemeken, a főiskolákon – az ukrán nyelv- és irodalomszakokat kivéve – oroszul folyt az oktatás. Külön kutatás nélkül ebbe a kérdésbe nem mennék bele. Ám azt biztosan tudom, hogy maga Nyikolaj Gogol, az ukrán származású orosz író, az orosz széppróza és drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja úgy vélte: az orosz nyelv jelenti az ukránok számára a külföldhöz való kapcsolódás lehetőségét. (Megjegyzem, ma ugyanezt az angolra építi a 2014 utáni hatalom.)

Tegyük hozzá egy Ungvárytól vett idézettel, hogy „1240-től 1917-ig önálló ukrán államiság nem létezett”. Mint mondta: legföljebb a kozákok voltak a függetlenségi gondolat hordozói. Valójában, nem avatta be a hallgatóságot abba, hogy az I. világháború végének időszakából, az oroszországi februári és a novemberi forradalom közötti zavaros helyzet több, egymástól elszigetelt és egymással is szemben álló kezdeményezése közül mely formációt tekinti az önálló ukrán államiság megnyilvánulásának. Arról is hallgatott, hogy 1917. július 3-án, tehát jóval a bolsevikok által vezetett forradalom előtt, az Ukrán Központi Tanács kiadta az úgynevezett II. Univerzálét, miszerint Ukrajna Oroszország autonóm területe.

Arról már említést sem akarok tenni, hogy a kozákság ma is megkülönbözteti önmagát aszerint, hogy a Dnyeper jobb, illetve bal partján él-e. Utóbbiak évszázadok óta határozottan Moszkvához húztak, s adott helyzetben a jobb partiak is inkább választották ezt a pozíciót, mint a lengyelekkel való szövetséget. Ez ott olyan fontos kérdés, hogy jó pár évvel ezelőtt ukrajnai ismerőseim feltették a kérdést, hogy a jobb vagy a bal partiak állnak-e hozzám közelebb. Akkor magam sem érzékeltem ennek fontosságát. Azt azonban már akkor is tudtam, hogy a mai Ukrajna nagyobb részén az orosz cári, majd ennél is intenzívebben a szovjethatalom teremtette meg az ukrajnai – vagyis a kifejezés szó szerinti értelme szerint az Oroszország szélén lévő – térségben a modern oktatás feltételeit.

ad 4. A bolsevik nemzetiségpolitika és taktikázás jegyében a szovjetek alatt csatoltak Ukrajnához hatalmas oroszországi, illetve más területeket az orosz lakossággal együtt. Ám, egyúttal megteremtették az államiságnak, az oktatásnak, a tudomány művelésének, a művészeti életnek azt az intézményrendszerét – egyébként valamennyi tagköztársaságban a helyi nyelveken is –, ami lehetővé tette 1991-ben az új államok zökkenőmentes létrejöttét. Ezen belül Ukrajnát és Belorussziát ENSZ-tagsággal is felruházták. Nem mintha ez jótétemény lett volna! Az érdekek miatt alakult így. A II. világháború után a Szovjetunió súlyának a nemzetközi kapcsolatokban való növelése érdekében történt. Mert azt, hogy a világpolitikában a nemes eszmék mozgatják a nekünk kedves szereplőket, s csak a számunkra ellenszenveseket a kőkemény gazdasági, és adott esetben, imperialista érdekek, egyedül a társadalomtudósi, vagy újságírói köntösbe öltözött propagandisták próbálják elhitetni a gyanútlan közönséggel.

De ha már a gyarmatosítást hoztam szóba – amit egyébként Ungváry is megtett a Szovjetunióval kapcsolatban – tessék már nekem egyetlen nyugati nagyhatalmat mutatni, amely kiterjedt feldolgozóipart, korszerű mezőgazdaságot, írni-olvasni tudást, az alsó foktól az egyetemig teljes körű oktatási rendszert, egyre javuló színvonalú egészségügyi ellátást, virágzó művészeti életet teremtett az általa meghódított térségekben! Nem utolsó sorban mindenki számára azonos – bár a Szovjetunió adott körülményei, például az egyszerre mindig több nyugati állam által ellene indított sorozatos háborúk és háborús fenyegetettség közepette – korlátozott, de az anyaországival egyező állampolgári és szociális jogokat. Arról már nem is beszélve, hogy a Szovjetunió legfelsőbb vezetői között mindig több volt a nemzetiségi – a grúz, az ukrán, a zsidó stb. – mint az orosz, bár a kommunista párti felfogás szerint ez a tény a mienkéhez képest, ott és akkor, más megítélés alá esett. Tán csak nem azt akarja állítani valaki, hogy így volt a Nyugat által gyarmatosított Afrikában, Ázsiában, Indiában és másutt is?  

Ez nem mentegetése a gyakran kegyetlen hatalomgyakorlásnak. A bolsevik vezetők, no és a bármilyen mértékű hatalommal felruházott kisembernek a kisemberrel szembeni önkényét, amit oly gyakran felvetnek a szovjet viszonyok bírálói. De talán egy történésznek mégiscsak illene rámutatni az összefüggésekre! Például arra, hogy a külső fegyveres támadások és az állandó fenyegetettségek közepette a kezdetben 83 százalékos írástudatlansággal, a lakosság döntő részének elképesztő nyomorával jellemezhető országban kezdték meg a civilizációs és erőltetett iparfejlesztési programok végrehajtását már 1918 elejétől. Ezek a körülmények itt sem mentik az erőszak indokolhatatlan tombolását – amiként nem kellene hogy mentsék a nyugatiak korábbi hasonló viselkedését akár hazájukban, akár a gyarmatokon –, de azért némileg érthetőbbé teszik.  

Ha már érintette az előadó a témát, arról is fel kellett volna világosítania a hallgatóságot, hogy a kontinentális éghajlati tényezők miatt az ezen a területen élőket emberemlékezet óta ismétlődő éhínségek sújtották. Ezt nem a gonosz Sztálin idézte elő Ukrajnában, a harmincas évek elején, hanem az egész dél-oroszországi–Volga menti, sőt a kazahsztáni térségben is pusztított az aszály. Más kérdés, hogy a helyzetet a cári rendszer által főleg az USA-tól felvett hitelek gabonában való visszafizetésének, s az iparosításhoz szükséges nyugati gépek megvásárlásának kényszere, s az ezzel járó padláslesöprés súlyosbította. Nem mellesleg, ugyanebben az időszakban, a világgazdasági válság közepette hányan is haltak éhen az USA-ban, amelynek útjait ellepték a munkát kereső nyomorgók?

ad 5. Ungváry „a méltóság forradalmaként” említette többször is a 2013 novembere és 2014 februárja között lezajlott kijevi megmozdulásokat. Egy szó, nem sok, de annyit sem szánt arra, hogy megemlítse ebben az amerikai kormány befolyását, holott ezt az akkori politikusok – akik ma hasonló szerepet játszanak a helyzet alakításában – Victoria Nuland és Joe Biden maguk is felvállalják. Nem szólt a Pentagon, a CIA, a Soros-alapítványok aktivitásáról. Arról, hogy az események első részében a békés tüntetők uralták a Majdant, a Függetlenség terét, ám a helyüket fokozatosan átvették a korábban – feltehetően Lengyelországban – kiképzett, banderista-fasiszta eszmékkel felvértezett, katonai jellegű táborba szervezett martalócok, akik – miután Németország és Franciaország közreműködésével létrejött a megállapodás Ukrajna demokratizálásáról – kiszorították a parlamentből az egyik aláíró fél, a kormányzó párt képviselőit.

Ezzel Washington bábkormányt állíthatott az ország élére külföldi, köztük amerikai állampolgárokkal. Ugyebár, ezt hívjuk államcsínynek. Ungváry szerint azonban ez csak Putyin rögeszméje; a több mint száz halálos áldozattal járó vérengzést szerinte „az orosz erőszakszervezetek vitték végbe”. Mintha nem tudna arról, hogy Janukovics kormánya fegyver nélkül küldte a térre a karhatalmistákat a kiképzett banditák ellen, s hogy a tetőkről olyan külföldi mesterlövészek vadásztak rájuk, akik azóta nyilvánosan is vállalták, hogy ők lőttek le többeket provokatív szándékkal, megbízóik parancsára. S ne feledkezzünk meg arról sem, ha már Ungváry elfelejtette közölni, hogy azóta gyakorlatilag betiltották minden ellenzéki párt és médium működését Ukrajnában, vallásháborút indítottak az országon belül, no és a banderista-fasiszta eszmét az állam alapideológiájává tették, egykori letéteményeseinek emlékét szobrok állításával, közterek elnevezésével, a történelemnek az iskolai tankönyvekben való átírásával ápolják…

ad 6. És ha már banderisták! Ungváry az előadásának 19. percében azt fejtegette, hogy a szovjet titkosszolgálat, a KGB (amely akkor még nem létezett ezen a néven) fogta a galíciai banderistákra, hogy a II. világháború alatt véres pogromokat követtek el. (Ennek aztán később ellentmondott, mikor arról beszélt, hogy a lengyelek és az ukránok egymás elleni vérengzései miatt már nincsenek a két ország között ellentétek, holott épp a Zelenszkij egyik látogatása alatti lengyel tüntetések mutatták, hogy ez messze nem így van.) Egyébként is, fejtegette a fasiszták, a nácik mentegetésére máskor is hajlamos történész: magának a banderista mozgalomnak a vezetője, szellemi atyja, Sztyepan Bandera 1941 és 1944 szeptembere között német fogságban volt. Kényelmes körülmények között ugyan, de nem volt módja arra, hogy a mozgalmat irányítsa. Mintha Marx és Engels, vagy bárki más – például a felvilágosodás filozófusainak – eszméire, Jézus Krisztus tanításaira nem hivatkozhattak volna, és nem hivatkozhatnának szerte a világban, különféle forradalmak, mozgalmak résztvevői akár haláluk után jóval később is.

ad 7. Ám Ungváry még erre is képes volt rátenni egy lapáttal. A felvételen 23:55-től azt a mondatot is ki bírta ejteni a száján, hogy „az antifasizmus nem mindig jó, különösen akkor nem, ha a kommunisták, illetve a KGB csinálja”. Ez az ember egy másik mondatában képes volt egybemosni a weimari köztársaságot a náci Németországgal, majd egy továbbiban Hitler birodalmát a mai Oroszországgal, amelynek vezetője – mint fejtegette – a húsvéti templomi szertartásokon cári trónszéken ül a főhelyen. Csak az utóbbira reflektálva: meglehetősen sok ilyen ünnepség tévéközvetítését láttam. Soha ilyet nem tapasztaltam. Ha a moszkvai székesegyházban volt jelen Putyin, mindig inkább egy félreeső helyen láthattuk, kisebb, vidéki templomokban értelemszerűen az élen, de a szertartásnak a többi hívővel való résztvevőjeként.

Emberünknek a szovjetek, a Szovjetunió elleni dühe azonban 29:10-től érte el csúcspontját. Ebben a részben egyszerű lakáskérdésként jelenítette meg a kijevi zsidók náci németek általi kiirtását. Azt adta elő, hogy a Kijevet 1941-ben feladó szovjet hadsereg minden ötödik házat felrobbantott, s a németek úgy oldották meg a fedél nélkül maradtak elhelyezését, hogy az összeterelt zsidókat az utca és házszámmal ellátott lakáskulcsok leadására kötelezték. Őket aztán, csaknem 34 ezer személyt – férfit, nőt, gyereket válogatás nélkül – Babij Jar gödreibe lőtték, temették el élve, lakásaikba pedig a nem zsidókat költöztették. Ergo, Ungváry szerint, ha a Vörös Hadsereg nem robbant, a zsidók is élnének, mintha mit sem tudna a Mein Kampfról, a holokausztról, vagy arról, hogy csupán a Szovjetuniónak a németek és szövetségeseik által elfoglalt részén másfélmillió zsidót gyilkoltak le, mindjárt a megszállás első időszakában.

Hogy tudnám-e még sorolni Ungváry Krisztián előadásának képtelenségeit?

Sajnos, igen.
– Szerinte a NATO soha nem fenyegette Oroszországot. Egyszerűen nem vett tudomást az ország körüli amerikai támaszpontok, az USA fegyveres erőinek céljait szolgáló titkos laboratóriumok sokaságáról. Enyhén szólva, zavaros mondatokat engedett meg magának az amerikai fegyveres erők kelet-európai jelenlétével kapcsolatban is.

– Szerinte az USA fegyveres ereje legföljebb Koszovó ellen lépett fel nemzetközi felhatalmazás nélkül, ami egyszerűen nem igaz. Miközben arról beszélt, hogy „Putyin hullákon keresztül érvényesíti politikáját”, kegyesen megfeledkezett Líbia, Irak vagy más országok amerikai vezetéssel történt szétbombázásáról. Úgy tett, mintha arról sem tudna, hogy az oroszok előtt az USA hajtott végre katonai akciókat Szíriában az ottani törvényes kormány eltávolítására, s hogy erőfölényével visszaélve, támaszpontot épített ki és tart fenn ott, egy ENSZ-tagállamban,  ma is.

– Ungváry úgy gondolja, hogy az Ukrajnába való nyugati fegyverszállítások a békét szolgálják. Szerinte az ukránok harcolni akarnak, s ezt lehetővé kell tenni számukra. Mintha nem tudna a fegyveres szolgálat tömeges megtagadásáról, amiről főleg korábban, amíg nem büntették a felvételeket készítőket, számos videó tanúskodott a közösségi médiában. Vajon egyedül ő ne hallott volna a határokon nagy összegű csúszópénzeket fizető katonakötelesek meneküléséről, a fronton a magukat az oroszoknak megadók tömegéről? Persze, aki nyelvtudás hiányában csak a nyugati médiumokból tájékozódhat, az könnyen járhat így még akkor is, ha ezek manapság már ezekről a jelenségekről is kezdenek hírt adni…

– Ha el is tekintek például az orosz hadsereg létszámára vonatkozó lényegesen alábecsült adatának helyesbítésétől, a Magyar Tudományos Akadémia doktorához méltatlan, az én felfogásom szerinti kettős mércéjét nem hagyhatom szó nélkül. Azt, hogy miközben megkérdőjelezte, lehetnek-e Oroszországnak geopolitika érdekei a saját környezetében – ami egyébként felvethető lenne egy, a kérdéssel kapcsolatos, minden nagyhatalom magatartását taglaló vitában – átsiklott afölött, hogy az USA által vezetett egyesült Nyugat mit keres Ukrajnában? Nem tud, vagy nem akart tudni azokról az amerikai doktrínákról, amelyekben 1903 óta időről időre megfogalmazódik, hogy az amerikai tőkés érdekcsoportoknak meg kell szerezniük az oroszországi erőforrások feletti rendelkezést.

Így aztán, még csak kérdés formájában sem vetette fel, hogy nem katonai hídfőállást akar-e teremteni ehhez Washington. Szóba sem került, hogy a nyugati érdekeltségek már ma rátették a kezüket valamilyen formában az ukrajnai termőföldek jelentős részére. Hogy a kijevi bábkormányoktól palagáz-, és más természeti kincsekre kaptak kitermelési koncessziókat amerikai vállalatok, köztük olyanok, amelyekben a korábbi alelnök, a jelenlegi elnök fia is érdekelt (volt). Hogy a korábban kínaiak által privatizált, a hadiiparban jelentős értékkel bíró cégeket államosították azzal a céllal, hogy amerikai érdekeltségeknek juttassák őket. Hogy a Pentagon által finanszírozott bakteriológiai és virológiai kutatásokat folytatnak több ukrajnai laboratóriumban is, ahol nem érvényesíthetők a szigorúbb amerikai jogszabályok…

Ungváry Krisztián mindezt nem tudja, vagy ha tudja, nem beszélt róla. Ő ugyanis csak annak az álomnak rendelte alá mondandóját, hogy ahol Amerika megjelenik, ott győzni fognak a felvilágosodás eszméi, ha törik, ha szakad. Mozart: Varázsfuvolájának meséjéből merítve ihletet, a jó és a gonosz küzdelmeként adja elő a történelmet. Nyilvánvalóan, a jó szerepébe helyezett megbízói szájíze szerint.

És ez itt az igazi bökkenő – a megbízók kiléte. Mint az előadással foglalkozó első cikkemben jeleztem: Ungvárytól nem vártam mást. Ami az esetet személye fölé emeli, maga a hely, ahol ez a számomra összességében vérlázító, a náci és a fasiszta tetteket mentegető ismertetés elhangozhatott. Ennek tükrében talán azoknak is mérlegelniük kellene a Soros-alapítványoknak, az egész Kelet-Európát is beleértve, a posztszovjet térségben a Washingtonhoz kötődő hatalmi és gazdasági körök érdekeit szolgáló tevékenységét, akik most krokodilkönnyeket hullatnak a tőzsdecápa és filantróp szervezeteinek az Európai Unióból való kivonulási tevei miatt!#

CÍMKÉP: Ungváry Krisztián előadásában egymást követték a gyomorforgató képtelenségek – Ezen túlmenően, például elfelejtette közölni, hogy 2014 óta gyakorlatilag betiltották minden ellenzéki párt és médium működését, vallásháborút indítottak az országon belül, no és, a banderista-fasiszta eszmét az állam alapideológiájává tették, egykori letéteményeseinek emlékét szobrok állításával, közterek elnevezésével, a történelemnek az iskolai tankönyvekben való átírásával ápolják… (A fotó forrása a gyenge minőségű videó-felvétel)