Bár a filmet megelőzhette, vagy követhette volna egy Kazahsztánnal foglalkozó beszélgetés, Bolgár Györgytől eltérően korántsem nevezném kultúrbotránynak „A gyermekkorom égboltja” bemutatását. Több nyitottságot, Elvtársak!

Bolgár György kultúrpolitikai botránynak nevezte a Klubrádió előző napi Megbeszéljük című műsorában, hogy az úgymond közszolgálati Duna tévé bemutatott egy kazah játékfilmet a 25 év óta egyeduralkodó Nurszultan Nazarbajev életéről a saját önéletírása alapján.

Nos, láttam filmet, bár egészen az utolsó snittekig fogalmam sem volt arról, hogy a kazah elnök gyerek- és ifjúkorát jeleníti meg. Véletlenül kapcsoltam a Dunára, ahol már legalább öt perce ment az egzotikusan kietlen tájon játszódó történet, amely egy a mi felfogásunk szerint elképesztően egyszerű körülmények között élő keleti család mindennapjait mutatja be. A főszereplője egy értelmes kisfiú, aki bensőséges kapcsolatban áll a bölcs szeretetet sugárzó idős nagymamával. Később is annyira lebilincselt a hús-vér karaktereket megjelenítő, a II. világháború előtti, alatti és utáni Szovjetunió előttünk szinte ismeretlen keleti tájain játszódó film, hogy mindvégig a csatornán ragadtam.

És nem bántam meg. Mert a nyilvánvalóan tehetséges filmes alkotók és színészek jóvoltából a tőlünk földrajzilag és kulturálisan is távoli vidéken élők sorsának lehettem részese. A műalkotás csodája révén olyan emberekkel azonosulhattam, akik kiszolgáltatottak voltak a korabeli szovjet hatalom önkényének, ugyanakkor – például a helyi iskolában németül tanuló, egyetemre, főiskolára felvételiző gyerekeik sorsán keresztül – bizonyos értelemben új lehetőségekhez is jutottak, miközben minden erejükkel őrizték vallási és faluközösségi hagyományaikat. Ebbe a világba rontott bele a távoli frontokon zajló háború, amit a kitelepítéseken, a háború miatti evakuálásokon keresztül érzékeltek a helyiek, s ahol összetartással próbálták túlélni a nehézségeket. A Gyermekkorom égboltja című trilógia első darabja azt is hitelesen ábrázolta, hogy az elkeseredésnek mekkora fokára juttatták el a körülmények a főhős fiatalember apját, aki beszolgáltatja szeretett lovát a kolhoznak, imádott gyümölcsfáinak azonban fejszével esik neki, amikor a hatalom rendőri kísérettel érkező embere közli vele, hogy a jövőben ezek után is adót kell fizetnie…

Lemaradván az elsőkről, csak a film utolsó snittjeiből tudtam meg, hogy a főhős nem más, mint Nazarbajev, a Kazah Kommunista Párt egykori titkára, a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság volt miniszterelnöke, a Kazah Kommunista Párt, majd a parlament elnöke, akit 1991-ben megválasztottak az akkor függetlenedő állam köztársasági elnökének, s aki 23 éve vezeti Kazahsztánt, és diktatórikus államvezetési módszereivel hívja fel magára a figyelmet. A 2011-es elnökválasztáson a szavazatok 95,5 százalékát szerezte meg. 2012 óta nemzeti ünneppé tette az első elnök napját, egyetemet neveztek el róla, s eközben rendszerét okkal éri bírálat az emberi jogok figyelmen kívül hagyása, a szólásszabadság korlátozása, az ellenzéki erők letartóztatása és a független bírói hatalom hiánya miatt.

A kazah államelnök, liberális mércével mérve, kirekesztendő a kultúremberek klubjából, noha az illusztrációként csatolt képen Obama amerikai és Medvegyev akkori orosz elnök társaságában látható. (Oroszország és az USA egyaránt katonai támaszpontot tart fenn Kazahsztánban, hogy a bajkonuri űrrepülőtérről már ne is beszéljünk, amelynek kiváltására persze már épül a távoli Szibériában egy másik.) Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, még osztanám is Bolgár György ellenérzését Nazarbajevvel és rendszerével, még inkább a világ farizeusságával kapcsolatban - bár ez utóbbira Bolgár úr nem utalt.

Mi több, nem voltam elragadtatva attól sem, hogy úgy egy hónapja, Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia épületében Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter és Horváth János, az országgyűlés korelnöke mutatta be Nazarbajev életrajzi könyvét. Hogy egyértelmű legyek: nem a könyvvel van bajom, hanem a körítéssel, meg például azzal, hogy Horváth szerint magától értetődő, hogy a szovjet rendszerű kormányzásban a vezető diktátorként viselkedik, de Nazarbajev ettől fokozatosan el akar távolodni...

A könyv magyarországi kiadását többek között a MOL-csoport, az Olajterv-csoport és a tiszteletbeli kazah konzul, Horváth László tulajdonában lévő L.A.C. Holding támogatta. Nyilvánvaló tehát, hogy gazdasági számítgatások miatti árukapcsolás állt a budapesti könyvbemutató, továbbá a film műsorra tűzése mögött. Mondhatnám maliciózusan, hogy a keleti széllel való hajózás ilyesmivel is jár. De ha ezt tenném, figyelmen kívül hagynám, hogy például egyetemeinken – s a talán a világ sok más egyetemén is – se szeri se száma azoknak a tiszteletbeli doktoroknak, akiknek életútja, hogy úgy mondjam korántsem makulátlan. És akkor még nem beszéltünk a Nobel-békedíjasok egy részéről. Szóval, erre a helyzetre is érvényes az örök bölcsesség: a világ jelenségeit nem lehet csak fekete, vagy csak fehér színnel megjeleníteni...

Igaz, a filmet megelőzhette, vagy követhette volna egy Kazahsztánnal foglalkozó beszélgetés. Ha már közszolgálat nemde bár! Mielőtt azonban belelovalnám magam a helyzet fikázásába, hadd tegyek fel három költői kérdést:

1.) Nem az a mi nyűgünk ezzel az egész dologgal, hogy ma már Magyarország lényegében egy autokratikus vezetésű ország képét kezdi mutatni?

2.) Nem lenne célszerűbb megértőbbnek lenni a mienkétől eltérő kultúrák befogadásában?

3.) Az senkit nem zavar, hogy amikor az angol királyi család különféle tagjainak életét, vagy konkrét amerikai elnökök életútját mutatják be játék- és dokumentumfilmekben, a legtöbb esetben annyira sincs jelen a kritikai alkotói hozzáállás, annyira sem jelenítődnek meg az ellentmondásos társadalmi körülmények, mint ebben a kazah filmben?

Egyébként utólag sem bánom, hogy a Duna lehetővé tette a film megnézését. Élmény volt és ismeretekben is gyarapodtam! Bolgár Györgytől eltérően tehát önmagában nem nevezném kultúrbotránynak A gyermekkorom égboltja bemutatását. Sőt! Ha javasolhatom: hisztériakeltés helyett több nyitottságot, empátiát a másféle felfogások iránt, Elvtársak! Másként ugyanoda jutunk, ahova azok, akiket bírálunk. Ugyanúgy elutasítjuk a világ más nézőpontokból való megismerésének lehetőségét, ahogyan ezt bírálatunk tárgyai teszik, csak tőlünk eltérő felfogásban.

#