Egy dolog, hogy valahol sok pénz van, az viszont a másik, hogy ebből kik, és milyen arányban részesülnek.

A nemzetközi tőke egyik rendszerváltás utáni legkészségesebb magyarországi szállásmestere, Orbán Viktor diadalittasan jelentette: „Magyarország egy nagy korszak kapujában áll, mert gazdasági eredményeink az Európai Unió élvonalába juttattak bennünket. Most még nem a fejlettségünk tekintetében, hanem a fejlődés ütemében”. Mindez Baján, a Sugovicán átívelő gyalogos és kerékpáros híd átadásán, május 16-án, szombaton történt. A Mandiner közlése szerint a kormányfő azt is hozzáfűzte: „Ez nem egyszeri eset, hiszen a gazdasági növekedés tekintetében folyamatosan a dobogón vagy a dobogó közelében járunk.”

HA OLYAN JÓ, AKKOR MIÉRT ROSSZ?

Persze mindez a magyar népnek is szólt, amelynek hátán – a hol Mikszáth Kálmánnak, hol Veres Péternek tulajdonított mondás szerint – szántani is lehet, csak az eke legyen nemzetiszínű. Amíg azonban a multinacionális cégek és a befektetők azt olvassák ki Orbán szövegéből, hogy Magyarország az a hely, ahol optimálisak a kizsákmányolás feltételei, a bennszülöttekre kábításként hat a statisztikákkal való zsonglőrködés. Amiként a szabadságharcos szólamok is a lényegről való figyelemelterelést szolgálják, illetve O.V. ázsiójának a külföld előtti növelését: „Tessék figyelni rám is, különben kellemetlenkedni fogok!” Mindennek következtében persze, épp az ártatlan magyar nép érti a legkevésbé, hogy mi és miért történik vele: Mert ha olyan jó, akkor mégis miért rossz?

Természetesen Orbán Viktor is a GDP (ejtsd: dzsídípí), azaz a Gross Domestic Product nevű, már-már szentségnek kijáró tisztelettel felruházott mértékegységre alapozta idézett kijelentését. Ahogyan ezt teszi az elmúlt negyedszázadban szinte minden politikusunk és közgazdászunk, továbbá sarkukban a teljes magyar média. A fogalomban az egy területen, vagyis az országban adott idő alatt előállított, végső felhasználásra szánt termékek és szolgáltatások összessége jelenik meg. Nem tartalmazza tehát az országok közötti jövedelem-átutalásokat. Azt tükrözi, hogy hol keletkezett az érték, nem pedig azt, hogy kik kapják meg. Ezt ugyanis – állítólag – a GNP, a bruttó nemzeti termék (Gross National Product) fogalmával lehetne leírni.

ELREJTIK A TŐKEÁRAMLÁS TITKAIT

Azért állítólag, mert már nem egyszer tapasztaltam, hogy a közgazdászok egymásnak ellentmondó halandzsázásba kezdenek, amikor a két fogalom mibenléte iránt tudakozódik tőlük az ember. Egyszer azt is megtettem, hogy Samuelson közgazdaságtanával vett idézetekkel vérteztem fel magam, de volt, aki ezeket szintén megkérdőjelezte. Így hát most sem csodálkoztam azon, hogy amikor e mutató alapján próbáltam keresgélni az interneten, a táblázatok már nem ömlöttek rám olyan bőséggel, mint azt a GDP-értékek után kutakodva tapasztaltam. Aztán az is előfordult – például a Világbank honlapján –, hogy amit GNP-ként ígértek, az végül GDP-vé változott a konkrét országra vonatkozó nyilvános adatbázisban.

Végtére mindegy, mert huszonöt évvel a rendszerváltás után annyit már megtanultam: egy dolog, hogy valahol sok pénz van, az viszont a másik, hogy ebből kik és milyen arányban részesülnek. Jó ideje arra is rá kellett eszmélnem, hogy a nagyobb jövedelmek tulajdonosai és azoknak a különféle intézményekben tevékenykedő, kiemelkedően fizetett képviselői mindent elkövetnek, hogy elrejtsék a tömeg elől a tőkeáramlás titkait. E tekintetben tartom én Orbán Viktort is „a nemzetközi tőke egyik rendszerváltás utáni legkészségesebb magyarországi szállásmesterének”. Hiszen amikor Magyarországnak az európai GDP-növekménylistán való csaknem dobogós, vagyis negyedik helyével büszkélkedik, valójában azt mondja: 2014-ben, a lakosság nagy többségével ellentétben, nagyon jól érezte magát a tőke Magyarországon.

AMI JÓ A TŐKÉNEK, ROSSZ A KISEMBERNEK

De vajon miért? Egyszerűen azért, mert a dolgozók képzettségéhez képest a térségben nálunk a legalacsonyabbak a bérek; a munkavállalói jogok romokban, a szakszervezeti vezetők tudatlanságból, lustaságból, vagy korrupciós okokból lényegében asszisztáltak ahhoz, hogy ne épülhessenek ki érdemei dolgozói érdekképviseletek; az állam vissza nem térítendő milliárdokkal, titkos stratégiai szerződésekben rögzített adókedvezményekkel támogatja a multikat; az oktatás módszeres lezüllesztésével valóságos társadalmi és munkaerő-piaci helyzetük felismerésére képtelen, beszélő szerszámokká teszik az újabb nemzedékek tagjainak többségét; az államkötvényeken keresztül olyan mértékű biztos kamatjövedelemre lehet szert tenni, amire másutt nem, és így tovább. Mindez jó a tőketulajdonosoknak és rossz a kisembereknek.

Ennél kissé mélyebbre ásva, ha a GDP 2013-ról 2014-re történő változását bemutató, a cikkértékelés utáni táblázatot átnézzük, akkor öt-hat ország-csoport bontakozik ki előttünk:

1.) Az elsőbe tartoznak a hozzánk hasonló, gyarmati gazdasági szerkezetű európai országok, ahol a kizsákmányolás a legnagyobb mértékű.

2.) A másodikba a hozzánk hasonlók, ahol viszont sem a lakosság, sem az elit nem nagyon kapaszkodik azért, hogy mások zsebére dolgozzon, ezért aztán a befektetők sem kapkodnak utánuk.

3.) A harmadikba azok a hozzánk hasonlók, ahol velünk ellentétben, a privatizációt nem engedték szabadjára, ezért sikerült megőrizni a saját termelőalapokat, bár ezek működtetése sem fáklyás menet.

4.) A negyedikbe a nyersanyaglelőhelyekben gazdagokat és magas hozzáadott értéket képviselő iparral rendelkezőket sorolhatjuk.

5.) Az ötödikbe kerülhetnek a multinacionális cégek központjainak helyet adók. Ezekben folyik a tevékenység innovatív része, mint a tervezés, a piaccal, az értékesítéssel, a pénzügyi műveletekkel kapcsolatos döntéshozatal, többek között a könyveléssel való trükközés.

6.) A hatodik csoportban lévő országok multinacionális pénzügyi szolgáltatóknak (bankoknak, biztosítóknak, fontos tőzsdéknek), ország-minősítő intézeteknek, európai, vagy világszervezeteknek is otthont adnak. Közöttük egyes államok különleges pénzlerakatként húznak hasznot a másutt megtermelt, kisíbolt, ellopott, letétbe helyezett jövedelem náluk lecsapódó, nem csekély részéből.

A GDP-NEK ALIG VAN KÖZE A JÓLLÉTHEZ

Természetesen a csoportok között bőven lehetnek és vannak is átfedések. Ami ennél fontosabb, a megtermelt GDP-növekmény értéke nem feltétlenül függ össze az egyes országokhoz kötődő jólét-, még kevésbé jóllét-képzetünkkel. Tudomásunk, vagy éppen tapasztalataink szerint Írországban, Németországban, Csehországban, Hollandiában, Dániában, Belgiumban, Franciaországban, Ausztriában, Olaszországban, Finnországban kellemesebb, kiszámíthatóbb az élet, mint például nálunk. Ehhez képest a GDP-jük növekménye 2, sőt 1 százalék alatt volt tavaly, sőt az osztrák sógorok és a finn testvérek negatív növekedést produkáltak, holott...

Nos, ezek jártak a fejemben már akkor is, amikor itt, a Bekiáltásban, korábban megírtam az Ukrajnásított Magyarország című opusomat. Aztán ezekre asszociáltam, amikor elolvastam Béndek Péter blogján A nagy cumi: gazdaságunk gyarmati helyzetéről posztot. Az utóbbi pénteken jutott el hozzám, vagyis még Orbán Viktor Baján elhangzott mondataitól függetlenül osztottam meg a Facebookon azzal a dzsídípí-mágusoknak szóló megjegyzéssel, hogy „Kedves Riporterek, Műsorvezetők, Újságírók, illetve Ellenzéki Politikusok! Amikor azt halljátok, hogy a GDP szárnyal, ugyan kérdezzetek már rá, hogy a mögötte lévő összegből mennyi marad Magyarországon! Ha nem teszitek, részesei vagytok annak az átverésnek, amihez képest az államkapitalizmus (gyerekkori nevén: létező szocializmus) maga volt az éden a lakosság döntő többségének... OK, de mit mondtok majd a gyerekeiteknek?

#

Megjegyzés: A cikkben két helyen - figyelembe véve a kommentelők vitáját - utóbb a GDP fogalma mellé társítottam a növekmény kifejezést, amit pirossal emeltem ki. Szerintem a cikk más részeiben ettől függetlenül is egyértelmű volt, hogy O.V. a GDP-növekményre építette politikai üzenetét, és ennek megfelelően én is a cikk, vele ellentétes, mondanivalóját.

ADATOK: