A magyar kormány rakja az alapokat Kelet-Európa hátraléptetésének útjához.

Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1984 februárjában járt Kádár Jánosnál. Akkoriban már sikknek számított a nyugati politikusok körében a találkozás a Magyar Szocialista Párt első titkárával, aki pártja nevében ugyanúgy nem vállalta fel a kommunista jelzőt, mint elődje Rákosi Mátyás, de ő maga, Rákosihoz hasonlóan, nyilvánosan és határozottan kommunistának vallotta magát. Ehhez képest a vaskövetkezetességgel konzervatív,  antikommunista bárónő ráállt, hogy először keresse fel egy vasfüggöny mögötti ország fővárosát, történetesen, de nyilván nem véletlenül, Budapestet.

Emlékezetemben úgy él, hogy ez a látogatás tette fel az i-re a pontot: innentől kezdve visszavonhatatlannak tűnt fel előttem a kelet–nyugati közeledés. Utólag pedig azt gondolom: a Thatcher-látogatás szentesítette azt a NATO-t meghatározó angolszász akaratot, amely szerint ideje, hogy mérséklődjön a két katonai tömb szembenállásából eredő feszültség. Az én fejemben, talán tévesen, úgy él, hogy ezzel a Vásárcsarnokot szintén programba emelő, az izgatott átlagemberekkel is kapcsolatot kereső látogatással valami új köszöntött be Magyarországra. Jelkép volt a vizit, az enyhülés karnyújtásnyira került jelképe, ami Thatcherben is megalapozta a négy évvel későbbi mondatot: „Mindig úgy kell tekintenünk Varsóra, Prágára és Budapestre, mint nagy európai városokra”.

Mára aztán az lett mindebből, ami. Történelmi léptékkel mérve szinte fénysebességgel zajlott le a folyamat, amelynek következtében szőröstül-bőröstül a nyugati gazdasági, illetve katonai szövetségi rendszer teljes jogú tagjai között találtuk magunkat. Olyan gyorsan történt mindez, hogy megemészteni sem volt idő. Sem az egyik, sem a másik oldalon. Csoda-e hát, hogy a csömör jeleit érzékeljük egymáson?

Idehaza parlamenti pártot lehet alapítani az égtájváltás, enyhén szólva, felemás gazdasági és társadalmi következményei miatt kiábrándultak ellenérzéseire építve. Mi több, a nemzeti együttműködés rendszerét kormányzó élcsapat vezére, a mai vendéglátó is a nyugatellenes lapot húzza elő a pakliból, ha kicsit felfelé akarja tornászni a népszerűségi indexét. De alighanem a NATO-akaratot meghatározó angolszász politikusok szintén arra a következtetésre jutottak mostanra, hogy egy dolog a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó, általuk kontrollált, katonai pufferzóna, és megint más az ehhez tartozó államok – Finnország, a balti köztársaságok, Lengyelország, Szlovákia, (Ukrajna), Magyarország, Románia, (Moldávia), Bulgária (Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina), Törökország, (Grúzia) – társadalmi-kulturális állapota. Az utóbbi kezelése és kihatása a legtöbb országban olyan tehertétel, ami hovatovább a nyugatiak belső viszonyait is megbontja.

Más elfoglaltságom miatt, a poszt írásáig, nem hallottam egyetlen hírt, nyilatkozatot sem David Cameron és Orbán Viktor mai, január 7-ei, budapesti tárgyalásáról. De nemigen hiszem, hogy okosabb lennék ezektől, mert maguk között úgysem arról és úgy beszéltek, mint amivel és ahogyan a nyilvánosság elé állnak. Azonban az eszem azt mondatja velem: ugyanaz történt, történik most, mint annak idején Thatcher és Kádár budapesti megbeszélésén: megalapozták azt a fordulatot, amivel évekkel később szembesültünk. Csak most ellenkező az irány. Esetleg pontosítsunk így: részben ellenkező.

Hogy ennél világosabb legyek: a Nyugat elhatározta magát arra, hogy kissé hátraléptesse Kelet-Európát, amely már-már elhitette magával, hogy társadalmi-gazdasági viszonyait tekintve ott tart, ahol a fejlettek. Ennek tudatában bakafántoskodnak, ribillióznak, kérnek beleszólási jogot a nagyok dolgába ezeknek a nagyhatalmi, birodalmi nézőpontból eredetileg Thatcher által is jelentéktelennek tartott országoknak vezetői, amivel mostanság a  globális játszmákat akadályozzák.

A Vaslady-hez hasonlóan konzervatív párti Cameron feltehetően azért jött pártcsaládi elvtársához, Orbánhoz, mert benne látja azt a személyt, akivel a leginkább meg lehet egyezni arról, miként tudnák a legkisebb konfliktus árán visszanyesni a térségben túltengő öntudatot, amely zavarja a nyugatiak, ezen belül is főként az amerikai-brit geopolitikai-gazdasági érdekek érvényesítését. Ha úgy tetszik, az újból és újból kiújulni akaró német–orosz közeledést. Ha így van – amit hitelesen megerősíteni és cáfolni pár év múlva, a történendők ismeretében lehet csupán, nem pedig az Európai Unió körüli hókuszpókusszal foglalkozó, most várható nyilatkozatokból –, ez nem egészen az a szerepkör, amivel annak idején Kádár – ellenérzések ide, ellenérzések oda – nemzetközi tekintélyt szerzett magának. S az vesse rám az első követ, aki boldog ettől! #

UTÓIRAT:

1.) A fedősztorit adták elő. Este 9 után meghallgattam két hírösszefoglalót a tárgyalásokról. A két kormányfő által mondottakból könnyen következhet mindaz, amit felvázoltam. Persze, ők ezt aktuális kérdésekhez kapcsolva adták elő. A fedősztori: a szigetországban dolgozó magyarok jogainak korlátozása. Cameron mondandójának lényege: „Hátrább az agarakkal!” Természetesen erre O.V. a nyílt színen nem mondhatta a legendás BBC-sorozat címét parafrazálva, hogy „Igenis, Miniszterelnök Úr!” Úgyhogy ő, keménykedett egy kicsit a kamerák előtt: megvédi a Nagy-Britanniában (és persze általában a nyugati országokban) dolgozó magyarok érdekeit, nem mellesleg, immár közvetve a magyar államháztartásra is mérhető hatással lévő hazautalásaikat. Valójában a lényeg: Orbán egybekovácsolhatja a kelet-európai térség bizonyos országait, amire már mint egységre hivatkozva lehet őket (bennünket) a partvonalon kívül tenni. Aztán lesz, ami lesz...

2.) Vágó István kitűnő meglátása a Facebookon: Cameron és Orbán: „Mindketten erős Európát akarunk” Vágó: Hinném, ha legalább kitették volna maguk mögé az Unió zászlaját. De nem, talán annyira azért mégsem akarják. Ibolya Görög: "Az a protokollszabály, hogy ha mindkét ország tagja az EU-nak, ki kell tenni."

Fotó: Bődey János, Index