Azt a látszatot keltik, mintha a szíriai ügy akkor kezdődött volna, amikor az oroszországi légierő beavatkozott a harcokba.

A pesti srácok mintájára a ruszkik ellen küzdő szíriai aleppoi srácokról értekezik Kakuk György egykori rádiós, később az ENSZ koszovói missziójának sajtósa, jelenleg a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja. A közelmúltban járt a közel-keleti menekültek egyik útvonalán is. Mindezt persze emlékeimre hagyatkozva írom ide, mert a jeles közszereplő nem közöl életrajzi adatokat FB-oldalán. Annak sem találtam nyomát a honlapján, hogy a pesti srácok–aleppoi srácok összevetést helyszíni tapasztalatok alapján agyalta-e ki, vagy csupán látta a fotót, s hozzáírta:

„Autógumit égetnek, hogy a sűrű fekete füst valamiféle védelmet nyujtson (sic!) városuknak a folyamatos terrorbombázások ellen”.

Szóval sok itt a homály, Kakuk György mégis ruszkikat és terrorbombázást emleget, mintha az egész közel–keleti, ezen belül a szíriai helyzetért az oroszországi vezetést terhelné a felelősség. Persze nincs ebben egyedül. Hozzá hasonló urak, illetve hölgyek sokasága ügyködik mostanság azon, hogy kitöröljék emlékezetünkből a 2015 szeptembere előtt Szíriában történteket. Azt a látszatot keltik, mintha az egész szíriai ügy akkor kezdődött volna, amikor tavaly szeptember végén az oroszországi légierő – az ország törvényes államfőjének, bárhogy is gondolkodunk erről, jogilag vitathatatlan kérésére – négy hónapon át intenzíven beavatkozott a harcokba.

Lassan és módszeresen mindenki agyába bevésik a nyugati propagandisták és hazai szócsöveik, hogy addig nem voltak bombázások, nem volt Iszlám Állam-szervezet és kalifátus, nem létezett vagy félszáz egymással is harcoló fegyveres csoport. És az USA kormányzata sem akart kedveskedni a szaúd-arábiai (és törökországi) szövetségesének azzal, hogy szabad kezet adott az ellenlábas vallási csoporthoz tartozó Bassár el-Aszad elnök, bizonyos értelemben valóban elnyomó rendszerének megdöntéséhez. Persze, az USA hadereje által szétvert Irak szélnek eresztett katonai vezetőivel létrehozott Iszlám Állam-szervezet sem szállított kőolajat Törökországon, meg az ég tudja, milyen államokon keresztül. A szállítmányokat nem szivattyúzták át a Földközi-tengeren veszteglő tankhajókba immár úgymond tisztes nyugati kereskedők árujaként, hogy aztán az ellenértékből egyre több fegyver jusson a térségbe megint csak tisztes kereskedőktől.

Óh nem! Mindez nem történt meg, és nem voltak harcok, elpusztított falvak és városok. A halál és a rabszolgasors elől menekülőkkel benépesült menekülttáborok sem léteztek addig. Mindez, a propagandisták új keletű beállítása szerint akkor kezdődött, amikor az oroszországi légierő beavatkozott. Addig az egész Közel-Kelet fel egészen Afganisztánig (ahol véletlenül sem bombáztak amerikai gépek ottani kórházat, mint most állítólag az oroszok, vagy a szírek, amit bárki tesz is ilyet tudatosan – bűncselekmény) a béke szigete volt. A béke szigete, ahol az ENSZ képviselői – akik közé talán Kakuk György is ismét tartozni akar – mindig példásan intézkedtek.

Mert a minap is mit hallottam az Euronews-on az ENSZ ottani korifeusától? Azt tanácsolta, az oroszországi katonáknak, hogy hagyják abba az élelmiszersegélyek osztását Szíriában. Szerinte ugyanis ezt a feladatot a világszervezet is kiválóan megoldaná, de az oroszok zavarják ebben. Persze azt az apróságot figyelmen kívül hagyta, amiről már maga Angela Merkel is beszélt 2015 decemberében a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott nyilatkozatában:

„Ismét nagyon sok ember kelhet újra Szíriából, mivel az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának megígért támogatások csaknem 50 százaléka nem érkezett meg a menekülteket ellátó nemzetközi szervezethez, így súlyosan alulfinanszírozottak a Szíria térségében működő menekülttáborok.”

Ha a menekülttáborokban ez volt a helyzet, vajon mi lehetett, és lehet most, a körülzárt Aleppóban, amelynek birtoklásáért valóban öldöklő küzdelem folyik? Cinikusnak tűnhet fel, de ez maga a valóság, a tét nem kisebb, mint az, hogy a Moszkva által támogatott Aszad, vagy a Washington által favorizált ellenzék ellenőrizze-e a várost.

S hogy a cinizmust cinizmussal tetézzem: vajon mennyi pénzt kell kapnia egy embernek, történetesen egy ENSZ-alkalmazottnak, ahhoz, hogy ebben a helyzetben lebeszéljen a kenyér, a víz és a gyógyszerosztásról. Csak azért, hogy megfeleljen annak az elvárásnak, ami már régóta nyilvánvaló a többféle forrásból tájékozódók számára, s amiről március 17-ei blogbejegyzésemben ezt írtam:

„Az elmúlt hetekben hatalmas nyugati propagandagépezet ügyködött azon, hogy az Európába irányuló menekültáradatot Putyin nyakába varrják, s hogy felnagyítsák az orosz légierő által okozott veszteségeket”.

Félreértés ne essék, mindezt nem azért írom, hogy Putyint vegyem védelmembe. Erre egyrészt nincs rászorulva, másrészt számoljanak el vele az oroszországiak. Csupán a tényekhez szeretnék ragaszkodni. Például ahhoz, hogy Libanonban, illetve Törökországban évekkel korábban jöttek létre a 4-5 millió szíriait befogadó menekülttáborok. Hogy az emberáradat hónapokkal az orosz légierő tavaly szeptember 30-ai beavatkozása előtt indult Európába. Ténykérdés az is, hogy a városok nagy részét nem az orosz bombázások döntötték romba.

Azt persze tudom, hogy az áldozatok számáról, s főleg arról, hogy melyik fél fegyverétől haltak meg többen, a legellentétesebb és a legképtelenebb adatok keringenek a neten pro és kontra. De amondó vagyok, ezt nem itt és most fogjuk tisztázni. Az érdemi vitát minderről majdan azoknak kell lefolytatniuk, akik valamifajta békés rendezés után valóban tisztában lesznek a részletekkel is. Ha egyáltalán…

Mi, bizonyos értelemben kívül állók, más tekintetben viszont nagyon is érintettek, csupán annyit tehetünk, hogy ellenálljunk a Kakuk Györgyhöz hasonló, csúsztatásokkal, egyoldalú érveléssel, hangzatos kifejezésekkel operáló propagandistáknak, akik el akarják venni tőlünk az önálló gondolkodás képességét azzal, hogy mindig csak a történet egyik részét akarják a többségre erőszakolni. Vagyis nem igazságot tenni akarok itt sem, csupán a beteges elfogultságtól óvnám azokat, akiknek elegük volt már a pofára esésekből miközben a jó hatalom, gonosz hatalom játékot játszatták velük, gyakran rendszereken átívelően ugyanazok, vagy az ugyanazon körökből kikerülő véleményformálók lényegében egész életükben. #