Valódi váltásra, akár a kapitalizmuson belül, csak egy rendszerkritikus ellenzék lehet képes. A mai bizonyosan nem ilyen.

A válaszom a címben feltett kérdésre: a magyarországi parlamenti ellenzék azért hiteltelen, mert lényegét tekintve ugyanazt a rendszert képviseli, mint az általa bírált orbáni szisztéma. csupán arra képes, hogy hitegesse egyre fogyatkozó számú híveit: elég az állampárti Fideszt és vezetőjét, Orbán Viktort más párttal, más vezetővel felváltani, és akkor megváltozik a helyzet. De ez nem így van.

Az elmúlt harminc évben a magyar választó megtanulta: a hatalomgyakorlók változhatnak, de a rendszer – amelyben összességében csalódott – négy évről négy évre mindjobban kimutatta a foga fehérét. A társadalom felső szűk rétege, amelynek tagjait családi és üzleti kapcsolatok láthatatlan szálai fűzik össze pártállástól függetlenül, egyre inkább elsáncolta magát a közemberektől. Ugyanez a helyzet az USA-ban is, tudható meg a kettészakadt amerikai társadalomról korábban forgatott, most magyar felirattal is ellátott dokumentumfilmből, amelynek június 8-án, pénteken volt a budapesti bemutatója. 

A Kelly Nyks által készített, Kettéhasadt ország – elmélyülő megosztottság című alkotás engem azzal hökkentett meg, hogy kiderült belőle: a mégoly jó szándékú amerikai elemzőknek, politikusoknak sincs tudásuk arról, mi zajlik a társadalom mélyében. A megszólaltatottak közül az egyedüli kivétel a világszerte ismert Noam Chomsky, az amerikai nézőpontból radikálisan baloldali professzor. Ő, a Magyarországon épp most megjelent, Rekviem az amerikai álomért című kötetében is annak fényében szemléli az USA történelmét, hogy azt – egészen az alapító atyáktól máig – a kiváltságos rétegek hatalom- és vagyonkoncentrációja uralja, amellyel szemben időről időre fellép a demokráciát követelő köznép.

És vajon nem ugyanezt tapasztaljuk Magyarországon is? Az elmúlt évtizedek folyományaként – ha úgy tetszik a rendszerváltozásban tudatosan, vagy jóhiszeműen résztvevők, vagyis a már a kezdet kezdetén vesztesek kivételével szinte mindannyiunk tevékenységének következtében – kialakult az a rendszer, amelynek eddigi betetőződéseként létrejött az orbáni világ. Ebben a legfelső réteg a politikai, az állami, a pénzügyi intézmények lényegében kizárólagos megszállásával biztosítja, hogy a vagyon túlnyomó része a saját és a kapcsolódó családok, illetve az egyre inkább velük összefonódó külföldi tőkések kezében összpontosuljon. Módszeresen szorítanak a társadalom peremére mind népesebb rétegeket azzal, hogy a jogi szabályozás révén lehetetlenné teszik a társadalom minden tagja számára az arányos, esélyteremtő részesedést a létrehozott javakból, szolgáltatásokból, s főleg a tudáskincsből.

A film – számomra – elsősorban azért volt figyelemre méltó, mert azt érzékelteti, hogy az Egyesült Államokban az egyházak, s főként a média – s talán az oktatás, de erről nincs szó a műben – hatására, hogyan fosztatnak meg a tömegek attól a lehetőségtől, hogy felismerjék valóságos helyzetüket, érdekeiket. Vagyis ugyanaz bontakozik ki előttünk nagyban, mint amit idehaza tapasztalunk kicsiben. A különbség csupán az, hogy ott legalább 1960-ig nyúlnak vissza a folyamatok, már ha eltekintünk az USA alapítása óta eltelt teljes időszak vizsgálatától.

1960-ban történt ugyanis, hogy az elnökjelölti vitában sármjával győzte le John F. Kennedy a „gondolkodó” Richard Nixont. Legalábbis a televíziós közönség ítélete szerint. A rádiót hallgatók épp ellenkezőleg: az ő szemükben az észérvekre építő Nixon volt a megfelelőbb jelölt. Magyarországon – ha úgy tetszik, Kelet-Európában, beleértve a jelcini Oroszországot is – mindössze három évtizede tapasztalhatjuk ugyanezt: az amerikai választási tanácsadók javaslatára a pártjaink az érzelmek felkorbácsolására, a külsőségekre építik kampányaikat. Ennek aztán ugyanaz a következménye idehaza, mint a Kelly Nyks által láttatott Amerikában: a kettéhasadt országban gyűlölködéssé fajult a szembenállás az utcán, a családokon belül, a munkahelyeken, sőt a templomokban.

Az interjúk tanúsága szerint a jóakaratú értelmiségiek, illetve a köznépnek az ilyen viszonyokat elviselhetetlennek tartó tagjai abban a hitben ringatják magukat, hogy a helyzet javítható egyszerű személycserékkel, az egyik pártnak a másikkal való felváltásával, esetleg az intézmények némi reparálásával. Ismerős az ilyen vélekedés itthonról is. Ami pedig az ottani, s az itteni ellenzék politikusait illeti, ők talán nem ennyire naivak. Ám legyen! – mondtam a vetítés utáni vitában. Megengedem, hogy a megszólaló amerikai (és magyarországi) potentátok csak a feszítő jelenségeket érzékelik, de fogalmuk sincs arról, mi zajlik az (amerikai, illetve a magyar) társadalom mélyrétegeiben. De addig nem is lesz valóságos képük (képünk) erről, amíg nem a kizsákmányolók és kizsákmányoltak szemszögéből nézik (nézzük) a problémákat.

Márpedig más kiút aligha van. Abban a helyzetben, amelyben Noam Chomsky szavaival „az egyenlőtlenség a népesség elenyésző részének, az egy százalék töredékének szélsőséges gazdagságából adódik” akár a tengerentúlon, akár idehaza minden – önmagában mégoly ésszerűnek látszó – bírálat csak maszatolás, amíg a kritika nem párosul a mostanra kialakult társadalmi-gazdasági viszonyok elutasításával, a gyökeresen más formációkkal való felváltásukra törekvéssel. Hozzáteszem: a magyar társadalom többek között azt is nyögi ma, hogy bevette a rendszerváltás utáni évtizedekben az amerikai modell politikusi és értelmiségi ajánlóinak, szorgalmazóinak, ezen belül a média neoliberális, nemkülönben konzervatív hangadóinak, meséjét arról, hogy a javakhoz és jogokhoz való hozzáférés addigi elosztása igazságosabb lesz ezután.

Akik ezt hirdették, vagy csak sugalmazták, talán már belátják: ők maguk is minimum tévedés áldozatai voltak. Ez azonban nem változtat azon, hogy egyre inkább azzal szembesülünk a hazai mindennapokban, illetve Michael Moore, vagy mint most Kelly Nyks amerikai dokumentumfilmjeiből, hogy minden igaznak bizonyult, amit a kapitalizmusról a Kádár-rendszerben tanítottak, s amit Madách Imre mondott nekünk erről Az ember tragédiájának londoni színében. Ez persze nem igazolhatja annak az előző rendszernek a fogyatékosságait, a torzulásait, még kevésbé a benne ügyködők bűneit. De hát éppen az lenne a feladat, hogy mindkét formációt meghaladjuk! Persze, magam sem tudom, hogyan. Az azonban biztosnak látszik, hogy valódi váltásra, akár a kapitalizmuson belül, csak egy rendszerkritikus ellenzék lehet képes, amely éppen ezen az alapon szólítja meg a tömegeket. Vagyis a célja nem az elitet bebetonozó látszatdemokrácia, amely mindig magában hordozza az autokratikus, az oligarchikus, a diktatórikus rendszerek kialakulásának lehetőségét, hanem a többség hatalmának megteremtése. A mai parlamenti ellenzék bizonyosan nem ilyen. Bár sokan azt mondhatják erre: ha ilyen lenne, csupa utópistából állna.#

CÍMKÉP: Képernyőkép a Kettéhasadt ország egy jelenetéről

MEGJEGYZÉS: Részlet a Kelly Nycks által készített, Kettéhasadt ország – elmélyülő megosztottság című filmből. Noam Chomsky: Rekviem az amerikai álomért című könyvének bemutatóját június 10-én, vasárnap, 15 órakor, a budapesti Kossuth Klubban, illetve 11-én, hétfőn, 18.30-kor, a Politikatörténeti Intézetben tartják. Ehhez kapcsolódva Kelly Nyks-nek, a könyv címével megegyező másik, az előzőhöz hasonló témájú filmjét is megtekinthetik az érdeklődők, s a tervek szerint találkozhatnak a rendezővel is. Előzetes ebből az alkotásból.