Egy öntudatában, gazdasági és katonai erejében megerősödött Korea az USA és Japán ellensége lehetne.

Jöttem, láttam, és ripsz ropsz győztem! – sugallta Donald Trump amerikai elnök az észak-koreai vezetővel, Kim Dzsongunnal folytatott tárgyalásait követően. De ahogy telnek a napok, úgy válik zavarosabbá a kép. Mind többen teszik fel a kérdést: miért is csinált bohócot magából Trump azzal, hogy egyszeriben fontos lett neki az általa korábban lekicsinyelt, lesajnált, sőt kigúnyolt, és minden módon megfenyegetett Kimmel való találkozás.

A válasz után talán azon a tájon kell kutakodni, amelyről mintha megfeledkezett volna a sajtó. Én is csak az Észak-Korea: a szankciók maradnak című posztom másnapi kiegészítésében utaltam arra, hogy a Trump–Kim csúcs idején már a koreai helyzet normalizálására irányuló, 2017 végén kialakított, közös kínai-orosz program második szakasza zajlott – különösebb hírverés nélkül. Az első fázisban az atomfegyver-kísérletek leállítása volt a cél. A rakéták ugyanis olyan célponttá tették az országot, amelynek esetleges amerikai megtámadása kínai és oroszországi területekre is kihathatott volna. A második szakaszban az északi és a déli országrész vezetőjének találkozóját kellett tető alá hozni, amelynek végső célja a két állam újbóli egyesítése, amihez Kínának és Oroszországnak hosszú távú érdekei fűződnek.

Nagyapáról unokára száll a feladat

Eme érdekek miatt kapnak frászt az egyesítés felvetésétől a washingtoni vezetők és térségbeli szövetségeseik immár csaknem két évtizede. Viszont nem kizárt, hogy harcias kijelentéseivel maga Trump idézett elő olyan vészhelyzetet, amelynek elhárításában már személyesen is közreműködnie kellett. Mert alighanem rémületet váltott ki a dél-koreai vezetésben – de a televíziós tudósítások szerint a lakosságban egészen bizonyosan – az amerikai elnök Észak-Koreának szánt egy évvel ezelőtti, sorozatos háborús fenyegetése. Ezért kezdődhettek például szokatlanul lázas sportdiplomáciai erőfeszítések: közös északi-déli női jégkorong-csapat szervezése a téli olimpiára, majd az asztalitenisz világbajnokságra...

Az északiak és a déliek számára egyaránt nyilvánvaló lehetett, hogy a Trump által kilátásba helyezett pusztítás nem áll meg a 38-ik szélességi foknál, amelynek mentén – a Szovjetunió és az USA megállapodása alapján – északi és déli megszállási övezetre osztották a félszigetet a II. világháború után. Ahogy az már 1950-ben megtörtént, a protektorok nem kímélik a helyieket, ha a tét a terület teljes ellenőrzése, amiért három éven át tartó háború robbant ki akkor. Az egyik oldalon a kommunista, a másikon a demokratikus világ mérte össze erejét. A harcok 1,3 millió koreai halálával, a lakóépületek, az ipari létesítmények, a közlekedési hálózat nyolcvan százalékának megsemmisülésével jártak. Mégis minden maradt a régiben: a két országrészt azóta négy kilométer széles és 250 kilométer hosszú, fegyvermentes övezet választja el, amely fölött kínai–szovjet–orosz, alatta pedig amerikai befolyás érvényesül azóta is.

Ez ellen az északi Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, illetve a déli Koreai Köztársaság időről időre megpróbált fellépni. A koreai vezetők – legyenek déliek vagy északiak – soha nem mondtak le az újraegyesítés békés lehetőségéről. Abban persze mindig is volt, és ma is van közöttük vita, hogy kinek a hegemóniájával és miként történjék meg az integráció, de már a szovjet–kínai támogatással 1948-ban hatalomra jutott Kim Ir Szen, a Nagy Vezér, a jelenlegi vezető nagyapja is úgy látta uralkodásának vége felé, hogy el kell indítani a folyamatot. A 2000. június 15-én született Korea-közi megállapodásban a déliekkel együtt rögzítették ezt a célt. Aztán 2007-ben a Kim Ir Szent a kommunista országrész élén követő fiú Kim Dzsongil, a Kedves Vezető fordult a déli országrész irányítóival együtt az ENSZ-hez, hogy a világszervezet közreműködjék az egyesítésben. 2011-ben azonban elhunyt a Kedves Vezető. Az ügyet azonban a helyét átvett fia, a Svájcban tanult, ezért a nyugati gondolkodást is jól ismerő Kim Dzsongun viszi tovább. Ráadásul úgy, hogy a fiatalabb dél-koreaiak egyre kevésbé elkötelezettek ez iránt. Anyagi áldozatot már az idősebbek sem nagyon akarnak vállalni, ezért az idő északon és délen egyaránt sürgeti a nagy Koreában gondolkodókat.

Húzza az időt Japán és az USA

Csakhogy a másik oldal – az USA és Japán – feltehetően időhúzásra játszik. Washington és Tokió ugyanis attól tarthat, hogy az északi és a déli atomerőművekben képződött úgymond atomhulladékból nagyon is könnyen létrehoznák Koreában az atombombát, ha ez az északiak szakértelmével párosulhat. Ezzel, valamint az egyesített, nyolcvan milliós Korea igen erős gazdaságával, továbbá a kínai és orosz befolyás feltehető növekedésével a háttérben megbomlana a térség egyébként is kényes egyensúlya. A kínai tőke erőteljes terjeszkedésbe kezdene. Az orosz Gazprom vezetékei a félsziget déli végéig nyújtózkodnának, aminek következtében itt is szűkülne az amerikai cseppfolyósított gáz reménybeli piaca. A Pentagon támaszpontokat veszítene, ezzel szemben tér nyílna a kínai és az orosz flotta előtt…

Szóval a döntéshozók elsősorban ezeket az összefüggéseket mérlegelik. A tokióiak pedig külön is, még valamit. 1910-ben a Japán Birodalom részévé tették Koreát az összes vele járó – nyilván a koreaiak tudatában máig élő – sérelemmel együtt. Emiatt egy megerősödött nagy Koreával nem egyszerű piaci vetélytárs jelenne meg, hanem ellenség. Éppen ezért a felkelő nap országában a vezetők aggodalmait nem lehet azzal lecsillapítani, hogy a két Korea tűz és víz, tehát lehetetlen a kibékítésük. Már csak azért sem, mert ellenpélda is akad. Ha a két Németország, vagy korábban Vietnám, két felének egyesítésére gondolunk, a dolog egyáltalán nem látszik kivitelezhetetlennek, jóllehet Korea esetében ma még inkább az ellenérveket szokás sorolni. Íme:

1.) Észak-Korea olyan rendőrállam, amelynek szerves részei a kényszermunkatáborok, a kínvallatások, a legkisebb ellenszegülésért járó kivégzések? (Bizonyára így van, de akkor azt is le kell szögeznünk: erre adta áldását a szabadság, a demokrácia, a polgári jogok élharcosaként elkönyvelt Amerikai Egyesült Államok elnöke azzal, hogy a világpolitika önmagával egyenrangú szereplőjévé emelte azt a Kim Dzsongunt, akiről még fél éve, mint a rakétaemberről beszélt gúnyolódva.)

2.) Észak-Korea a világtól teljesen elzárt ország, az ott élőket csak huzamosabb átmenet után lehetne integrálni egy gyökeresen megváltozott gazdasági-társadalmi környezetbe. (Ami azt illeti, tanulnak és dolgoznak azért észak-koreaiak az országon kívül is. Például államközi megállapodások alapján, 1947 óta, a politikai helyzettől függően meg-megújuló hullámokban, időről-időre néhány tízezer vendégmunkást alkalmaznak főleg Szibériában. A brit The Guardian szerint, tavaly augusztus és november között legalább 190 észak-koreai dolgozott a Szentpétervári Stadionon. Az újság azt írja: rabszolgakörülmények között, átlagosan mindössze 10-15 dolláros napi bérért. Csakhogy ez az összeg is jóval magasabb, mint amiről 2015-ben állapodott meg Észak- és Dél-Korea az északi Keszong különleges gazdasági övezetbe déli befektetők által telepített 124 gyár 54 ezer munkásának javadalmazásáról. Akkor és ott bruttó 166 dollárra emelkedett a havi bér.)

3.) A hatalmon lévő vezetőt és elődeit isteni magasságokba emeli a személyi kultusz. A demokráciának még csírái sincsenek itt jelen, az emberi jogok a sárba taposva. (A kevés hírből, ami eljut hozzánk abból a világból, az a benyomásom, hogy például a dél-koreai vállalatok és a velük összefonódó politikai elit mintha szintén nem lenne ment a vezetők kultuszától. Az a brutalitás pedig, amivel – a híradók képei szerint – a dolgozók tömeges megmozdulásaival szemben lépnek fel Dél-Koreában, mintha szintén nem mindenben felelne meg az emberi jogokról Nyugaton vallottaknak. Ezzel csupán azt szeretném jelezni: nem biztos, hogy a nyugati etalon érvényesül a formálisan demokráciáknak tekintett keleti országokban.)

4.) A korábban önellátásra építő Északon csírái sincsenek meg a Délre jellemző piacgazdaságnak. (Igaz, az említett Keszong különleges gazdasági övezet gyáraiban – az éppen érvényes szankcióktól függően, hol beszüntetik, hol újraindítják a termelést. Ugyanez vonatkozik a kínai befektetők északi-koreai üzemeire. Mindebből viszont az következik: teljes elszigeteltségről nincs szó. Mostanában pedig arról is hallani, hogy a jelenlegi északi vezetés a pártelit, az apparátcsikok tőkésosztállyá alakításán munkálkodik.)

Nem kizárt, hogy Kim Dzsongun és köre a tervgazdaság kontra piacgazdaság, az egypártrendszer versus demokratikus politikai viszonyok közötti ellentmondások feloldását a pekingi-hongkongi minta alapján tervezi. Eszerint működőképes lehet az „egy ország – két rendszer” gyakorlata Koreában is. Akár így, akár úgy, a helyzet összetettebb annál, mint ami egy Trump-féle Twitter-üzenetben, vagy akár egy győzelmi jelentésnek szánt sajtótájékoztatón elmondható, ám amelynek alapján az amerikai elnök egyre inkább építi az utókor számára saját szobrát. Persze ezt könnyen megteheti, mert manapság a közvélemény nem az árnyalt megközelítésekre vevő. Csak a végén csodálkozik – ha egyáltalán –, hogy már megint átverték a politikusok. Mert a fentiek alapján leginkább az lehetett Donald Trump célja a hirtelen összehozott, akarom is, meg nem is találkozóval, hogy a nála beavatottabb amerikai és japán érdekkörök nyomására felmérje, miként lehetne megakadályozni a két Korea egyesítését, vagyis az érdekeiket veszélyeztető szuperhatalom létrejöttét. Erről persze egy szó nem sok, annyit sem ejtett a június 12-én, Szingapúrban, az észak-koreai vezetővel, Kim Dzsongunnal tartott találkozója utáni sajtótájékoztatón. De miért is tette volna? Az ott nyüzsgő újságírók közül senki nem hozta szóba előtte... #

CÍMKÉP: Kim Dzsongun, a Koreai Munkáspárt főtitkára és Mun Dzsein Dél-Korea elnöke: a nagy egyesítőként szeretnék beírni magukat a történelemkönyvekbe