Az amerikai tőkés érdekek szószólójaként küzdenének a kapitalizmus kárvallottjaiért.

A Klubrádió műsorvezetői, riporterei, szerkesztői immár egyre gyakrabban találják lehetetlen helyzetben magukat. Most nem a Klubrádióról, mint médiumról beszélek, amit – akárhogy csűrjük-csavarjuk – a nemzeti nem együttműködés kormánya már rég kiiktatott az országos tömegkommunikációs eszközök sorából, hanem hangsúlyozottan a munkatársakról.

A munkatársakról, akiknek nem ritkán élő adásban kell szembesülniük a jól érzékelhetően általuk vallott humánus értékrend és az újkapitalista rendszer, sőt annak ma uralkodó formája, az amerikai gyökerű, nemzetek fölötti, globális imperializmus közötti kibékíthetetlen ellentmondással.

A rádiósok – rosszul fizetett bérmunkások

Néhány nap leforgása alatt kétszer is fültanúja voltam, amint két munkatárs nem tudta hova tenni olyan szakértők véleményét, akikre eddig megfellebbezhetetlen orákulumként néztek fel, s akikről úgy tartották, hogy nézeteik lényegében fedik egymást az övékével. Az egyik személyiség Gábor György filozófus volt, aki persze koránt sem olyan eréllyel, mint ahogyan én tettem az Amerika magáért küzd, nem értünk című posztomban, de mégiscsak megmagyarázta Bolgár Györgynek, a rádió ikonikus alakjának, miért természetes, hogy az USA új budapesti nagykövete nem volt hajlandó belemenni az Orbán-rendszer bírálatába.

A másik esetben, az egyik reggeli műsorban Horn György, az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének elnöke világosította fel a Klubrádió hüledező riporterét, hogy nincs abban semmi kivetnivaló, ha a gazdagok, illetve a felső középosztály tagjai – köztük Szabó Tünde, az oktatásért is felelős minisztérium államtitkára – nem a kormánya által tönkretett állami iskolák valamelyikébe íratja be, hanem a drága magán, alapítványi, sőt külföldi tanintézetekbe menti ki saját gyerekeit. Igen – tette hozzá szenvtelenül Horn, az oktatási vállalkozó –, ugyanúgy, mint az egészségügyben. A tehetősek a köznép számára megfizethetetlen magas színvonalú kiszolgálásban részesítő magánrendelőkbe, kórházakba mennek gyógykezeltetni magukat, mindenki másnak pedig marad a lepusztított állami egészségügy.

A dolog attól válik vérlázítóvá, hogy a két szakértő az újkapitalizmus legfőbb magyar szálláscsinálóját, a Szabaddemokraták Szövetségét támogatva, akkoriban elfelejtett nekünk szólni: a felvázolt szabad, demokratikus tejjel-mézzel folyó jövő végtelenül igazságtalan viszonyokhoz fog vezetni. Megengedem, ők is jóhiszeműek voltak. De ha már így alakult, mert így alakult, az olyan szellemi műhelyekben dolgozóknak, mint amilyennek a mostanra jócskán megtépázott Klubrádiót is tarthatjuk, végre szembe kellene nézniük a helyzettel! Már csak azért is, mert az ott dolgozó munkatársak alighanem a bérmunkások egyik legkiszolgáltatottabb, legrosszabbul fizetett rétegéhez tartoznak.

Védik a rendszert, amelynek kárvallottjai

Ám ennek ellenére ők a leghallgatottabb műsorsávokban még szinte mindig az újkapitalizmus elkötelezettjeit szólaltatják meg. Például az agrárközgazdászként szerepeltetett, valójában agráripari nagyvállalkozót, Raskó Györgyöt, a magyarországi földprivatizáció egyik szervezőjét. Vagy Lantos Gabriellát, a rádióriporterből lett, sikeres magánkórház-igazgatót, aki – becsületére legyen mondva – az egészségügy elodázhatatlan reformját szorgalmazó megnyilatkozásaival hívta fel magára a figyelmet. De persze annak érdekében, hogy nagyobb teret nyerjen a magánfinanszírozású ellátás. Ennek során azonban átlépett egy határt, amikor nekiment az úgynevezett orvos báróknak. Ennek is lehetett a következménye, hogy jobbnak látta, ha a tulajdonosváltást követően távozik az általa nyereségessé tett intézményből. Azonban példája csupán azt igazolja, hogy egyszerre nem lehet a tőkés érdekeket képviselni és a szolidaritáselvet vallani.

Szokás ez ellen vetni, hogy bezzeg a jóléti kapitalizmus országaiban. Ám akik ezzel állnak elő, megfeledkeznek a gyarmatosítás régi formáiról. Ezeknek nemcsak a tőkefelhalmozásban volt mással, például természeti kincsekkel, alig pótolható szerepük, de a gazdasági uralomgyakorlás formáival, módszereivel kapcsolatos, ma alkalmazott tudás megszerzésében is. A volt gyarmattartó államokba, illetve a politikai-katonai-pénzügyi nyomásgyakorlással élő USA-ba, ma is a világ más részeiből szivattyúzzák át azt az értéktöbbletet a globális pénzügyi rendszer segítségével, a leányvállalatoknál érvényesített könyvelési trükkökkel, vagy éppen az agyelszíváson keresztül, ami náluk a másokhoz képest magasabb életszínvonal költségeit fedezi. Ez a huszonegyedik században is lehetővé teszi számukra, hogy a világtermelésből hozzájuk irányuló többlet javakat kiegyensúlyozottabb módon terítsék szét odahaza. Miközben az is érzékelhető,  hogy ez a helyzet jó ideje kezd a visszájára fordulni náluk is: mind kevesebb személy kezében koncentrálódik a vagyon mind nagyobb hányada, a középosztály egy része lecsúszik,  a bérből és fizetésből élők anyagi nehézségei nőnek. 

Visszatérve azonban a Klubrádióhoz, Csillag Istvánt, a szocialista-szabaddemokrata kormány gazdasági és közlekedési miniszterét, vagy Mihályi Péter egészségügyi közgazdászt ilyen töprengések sem feszélyezik. Mindketten a műsorok gyakori vendégei, és a maga tankönyvi formájában sosem létezett, kapitalista versenypiac istenítőiként megnyilatkozva áltatják a közönséget. Aztán megemlíthetjük ebben a sorban Demján Sándor, az egykori nagybefektető szócsövét, Dávid Ferencet, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkárát is. Sem szakértelméhez, sem tisztességéhez nem férhet kétség. Álláspontját azonban végső soron, szükségszerűen a helyzete határozza meg: nem várható tőle, hogy ő képviselje az osztályharcban a munkavállalók érdekeit. Ugyanúgy, ahogyan a multinacionális cégek jól fizetett szóvivőitől sem. Mert nekik sem arról szól a szerződésük, hogy az újkapitalizmus viszonyairól rántsák le a leplet. A tőke és a munka közötti Húzd meg, ereszd meg!-ben értelemszerűen az előző érdekeit képviselik. Legföljebb a fennálló rendszer gördülékenyebb működtetése érdekében szólalnak fel, ha tisztességesek, de soha nem juthatnak el az alapok bírálatáig.

Velük ellentétben a rendszerkritikus szakértők lassan teljesen kiszorulnak az adóból. Amúgy sincsenek túl sokan, ráadásul gyakran egymással is éles vitákban állnak. De például Krausz Tamás, Böröcz József vagy alig, vagy egyáltalán nem kap hangot. Hovatovább nem hallani itt Tamás Gáspár Miklóst sem. Úgy-ahogy Pogátsa Zoltánnak sikerült megtartania pozícióját azon a szerkesztőségi listán, amelyről a megszólalókat választják ki, bizonyára sokszor rutinszerűen. Nekem mégis az a benyomásom, hogy nem egyszerűen a megszokás munkál ebben, mert trendeket vélek kirajzolódni. S talán ez az ellentmondás áll a rádió vezetése által régóta felpanaszolt jelenség mögött is, hogy a kétszázezresre tehető hallgatóságnak csak a töredéke nyúl a zsebébe, amikor évente kétszer meg kell menteni az adót. Csak tán nem azért, mert a közönség többsége valójában nem díjazza a kettősséget, az ideológiai tisztázatlanságot? Nem mellesleg, mintha az ellenzékinek nevezett pártok jelentéktelenné válása, tömegbázisuk elveszítése, az új szerveződések tömegtámogatásának hiánya is erre lenne visszavezethető... 

A bajok forrása maga a kapitalizmus

Megjegyzem, a kormánypárti szakértőkről azért nem érdemes ebben az összefüggésben szót ejteni, mert többségük eleve bojkottálja ezt a médiumot. Emellett jó ideje már fel sem vetődhet velük kapcsolatban semmilyen dilemma. Eleve azt az álláspont vallják magukénak, hogy aki a kétezres évek elejéig nem gazdagodott meg, az annyit is ér – hogy egyik hangadójuk bon mot-ját idézzem. Ők legfeljebb átmenetileg, és igen rövid ideig, álcázták magukat az olyan vezéri kijelentéseket követve, hogy „Senkit nem hagyunk az út szélén”. Egyébként leplezetlenül felvállalták és felvállalják, hogy a mások kárára megszerzett javak birtokosaié itt a tér. Ezt aztán – hogy malíciával éljek – a magyar nép egy igen jelentékeny hányada nagyra is értékelte a választásokon az efféléknek juttatott szavazatokkal.

De persze ez, itt és most, mellékszál. A lényeg, hogy ma már kettősség jellemzi a górcső alá vett rádió adásait. Egy részüket a kapitalizmus, sőt, mint erre az elején már utaltam, annak legagresszívebb változata, az amerikai imperializmus értékrendjének talán öntudatlan képviselete uralja. Viszont vannak rétegműsorok, amelyeknek készítői következetesen a társadalmi-gazdasági rendszer áldozatainak sorsán keseregnek. Közben persze gyakran azzal áltatják magukat, hogy minden jobb lenne, ha nem Orbán Viktor kezében összpontosulna a hatalom, hanem valaki máséban, az ő köreikből valóban. Talán az USA új budapesti nagykövetének fentebb már hivatkozott interjúja végre felébreszti őket az álmodozásból: nincsenek más körök. Az egyetlen érdekkör egyes csoportjai, tagjai jóllehet viaskodnak egymással a hatalomért, de ha a tőke-, a tőkés érdekek kerülnének veszélybe, akkor pillanatok alatt közösen fordulnának szembe az alant levőkkel.

Egyszóval nagyszerű dolog az emberbaráti magatartás, de amíg a filantrópok nem jutnak el addig a felismerésig, hogy a bajok forrása maga a kapitalizmus, addig az elesettek védelme, a kiszolgáltatottak melletti rádiós kiállás a jótékonysági bálok, rendezvények résztvevőinek, vagy épp a nagyegyházak magatartásának hatásához hasonló. Utóbbiak – akikhez a tekintetben persze nem hasonlítható a Klubrádió, hogy ezt pénzügyileg kivéreztették – azzal szolgálják a rendszert, hogy az államtól és a hívektől begyűjtött hatalmas összegek töredékét a legnagyobb társadalmi feszültségek enyhítésére fordítva végső soron a fennálló viszonyokat konzerválják. Ez az oka, hogy az ilyen szervezetekben ténykedők oly gyakran kerülnek lelki válságba. Ennek a felismerésnek a hiányára vezetem vissza, hogy mintha a Klubrádió műsorkészítőinek megnyilatkozásaiból is mind gyakrabban hallanám ki az eddig követett értékrend miatti elbizonytalanodást, ami aztán könnyen csaphat át kiábrándulásba, apátiába, meghasonlásba.

A humánum, a szolidaritás nyilvánvalóan nem egyeztethető tartósan össze annak a társadalmi-gazdasági rendszernek a működési sajátosságaival, amely arra épül, hogy az erősebbnek joga van élősködni a neki kiszolgáltatott gyengébbeken. Amikor majd ez a felismerés ismét általánossá válik, mert a vesztesek részaránya meghalad majd egy kritikus értéket, törvényszerűen el fog kezdődni a rendszer kereteinek szétfeszítése. Addig az olyan hangadó, ám a rendszer partvonalára szorított értelmiségiek – mint amilyenek a médiumok többségének munkatársai is – azt tehetik csupán, hogy szembenéznek ezzel a helyzettel. És tudatosítják, hogy az ellentmondásokat legfeljebb csak az annyiszor elátkozott marxi elméletekből kisarjadó kapitalizmusbírálattal és az arra épülő cselekvéssel lehet orvosolni. Már ha egyáltalán…#

CÍMKÉP: Bolgár Görgy, a Klubrádió ikonikus alakja sem hisz újabban a fülének, amikor eddigi elvbarátainak dölyfös megnyilatkozásaival szembesül

Sajnálom, nincs hozzászólási lehetőség, mert belefáradtam a fantom provokátorokkal való küzdelembe. De szavazni lehet! # #