Brüsszel tovább finanszírozza az ellene áskálódó Orbán-kormányt.

Példátlanul magas, összesen 780 milliárd forintnyi támogatás ömlött be a magyar államkasszába Brüsszelből, decemberben. A Portfolio.hu részletes elemzésében arra nem talált választ, hogy az év végére rendkívül felgyorsult átutalásokért cserébe a kormány milyen engedményeket tett az Európai Bizottságnak. Cikkem végén felvázolok néhány lehetőséget.

A Budapestre zúdult összegeknek köszönhetően 2018-ban összesen csaknem annyi (1451 milliárd forint) EU-pénzt kapott a kormány, mint amennyit idehaza kifizetett a nyertes pályázóknak (1597 milliárd forint). A decemberi forráslehívási hajrával az év utolsó hónapjában újra bátran lehetett pályázati döntéseket hozni, hatalmas összegben új nyerteseket hirdetni, és felpörgetni a kifizetéseket.

Az EU nem az igazság bajnoka

Az örömteli fejlemények legfeljebb azok kedvét szeghetik, akik abban reménykedtek, hogy Brüsszel végre példát statuál. Kézzel fogható jelét adja annak, hogy elege van az Orbán-kormány aknamunkájából. Mert, ha nem, akkor mire volt jó az sok bírálat a demokrácia magyarországi intézményrendszerét aláásó intézkedések, a nyilvánvaló túlárazások, az eddigi támogatások hazai elosztását kísérő korrupciós jelenségek miatt? Sokan azt várták, hogy a fejlesztési támogatások visszatartásával, a felelősségre vonások fokozásával reagálnak minderre az Európai Unió intézményei. Ám az efféle illúziókat táplálók világos jelzést kaptak Brüsszelből, hogy valójában milyen értékrend határozza meg az ottani döntéseket.

Ismét csak azt szögezhetem le, amire már többször utaltam ezeken a hasábokon: az Európai Unió nem a demokrácia és az emberi jogok élharcosa. Az EU első-, másod- és harmadsorban gazdasági érdekszövetség. Az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása érdekében a kisebb-nagyobb cégek előtt bontották le az államhatárok által állított akadályokat. Méghozzá oly módon, hogy mindenekelőtt a nyugatiak nyerjenek piacot a keleti régióban, illetve nyersanyagot és friss munkaerőt. Hogy modern gyarmatbirodalmi terjeszkedésről van szó, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ugyanazért a munkáért Nyugaton lényegesen több bért fizetnek, mint a periférián, viszont az árukat – olykor rosszabb minőségben – lényegében mindenütt ugyanannyiért lehet megvásárolni. Ugyanúgy, mint amiként a gyarmatosítás klasszikus időszakában.

Saját kiszolgáltatottságunk mellett a modernkori mítoszok hatására törődünk bele ebbe az alapvetően igazságtalan helyzetbe. (Vesd össze erről Yuval Noah Harari: Sapiens, Animus, 2018, 6. és 8. fejezet!) Nem mellesleg, az Európa Unió maga is a mítoszok egyike. Természetesen nem a szervezet, amely alapvetően a legkíméletlenebb tőkeérdekeket szolgálja, hanem a lassan hozzákapcsolódott demokrácia- és emberi jogi eszmény. S leginkább az a vélekedés, hogy az EU az igazságosság letéteményese az európai kontinensen. Többségünk nyilván tisztában van vele: ezek az ideák soha nem érvényesültek maradéktalanul a nyugati társadalmakban sem.

Az egyenlőség, a szabadság csupán a vagyonos, fehér férfiak egyenlősége és szabadsága volt az 1776-ban létrehozott amerikai rendben. És annyi, ma is zajló küzdelem után sem mondható el, hogy mindenkire egyformán érvényesek lennének akárcsak a Nyugat legfejlettebb országaiban. Mint ahogyan a vele összefüggő erkölcsi várakozásokat soha nem igazolta, nem igazolhatja az Európai Unió sem. Arról már nem is beszélve, miként morzsolja fel ez a hedonista vágyainkat felkeltő és éltető rendszer a természeti környezetet, ami miatt az egész emberiség kerül veszélybe. Mindezt akkor is le kell szögezni, ha egyelőre nem látjuk az ördögi körből kivezető utat!

A multikat szolgálják a komprádorok

Bennünket, Kelet-Európában élőket külön is sújt, hogy a nyugati propagandisták az 1940-es évek második felétől – a későbbi helyi illuzionisták közreműködésével – oly sikeresen végezték e mítoszok terjesztését térségünkben, hogy ma is tartja magát az a nézet, miszerint a Nyugat, ezen belül az Európai Unió a társadalmi igazságosság védelmezője és garanciája. Ettől a meggyőződéstől az sem tántorítja el többségünket, hogy tudván tudjuk: a II. világháború, sőt az 1989-es kelet-európai rendszerváltozások óta zajló helyi és regionális háborúkban a nyugati államok hadseregei millió szám gyilkolták és tették hontalanná a bennszülötteket cégeik gazdasági térnyerése érdekében.

A rendszerváltozás óta saját bőrünkön is érezzük a tőke piacainkra való behatolásának, sőt országaink modern félgyarmati–gyarmati sorba taszításának számos negatív következményét. Köztük a legriasztóbbat: országok sorából távozik Nyugatra a legképességesebb derékhad, gyakran odahaza magára hagyva az ettől lelki traumában őrlődő gyerekeket, és szinte minden esetben hátrahagyva a lassan tehetetlenné váló szülőket, nagyszülőket. Akik maradnak, a komprádor politikai vezetők és a hozzájuk kötődő oligarchák, helyi kiskirályok szűk rétege, s az általuk felügyelt, nagyrészt kiszolgáltatott, leszakadó tömeg, amelynek jogfosztása, megadó viselkedésre kényszerítése az ára a külföldi kézből etetett hazai irányítók tollasodásának.

Magyarországon, a rendszerváltozás utáni mindegyik kormány – közöttük is különösen az Orbán-kabinet – igencsak kedvében járt a multinacionális cégeknek. A titkos stratégiai partnerségi szerződésekből hellyel-közzel kiszivárgott adatokból tudható, hogy sok milliárdos támogatásokkal, adókedvezményekkel, a dolgozókat szorongató munkaügyi jogszabályokkal, a sztrájktörvény szigorításával, a szakszervezetek ellehetetlenítésével szolgálja ki őket a nemzeti NEM együttműködés rendszere.

Ingatag helyzetben az Orbán-rezsim

Cserébe az anyaországukban is befolyásos cégóriások így vagy úgy nyomást gyakorolnak az otthoni kormányokra a perifériák nem egészen comme il faut politikai elitje érdekében. És persze önmagukért. Mert a Brüsszelből beáramló pénzek nagy része közvetlenül és közvetve Nyugatra kerül vissza. A legnagyobb beruházások kivitelezői – Magyarországon egykor a Simicska-, újabban a Mészáros-cégek partnereiként – nyugatiak. Az itt felhasznált alapanyagok, berendezések nagy részét sem nálunk gyártják. S talán az sem véletlen, hogy a brüsszeli pénzcsap megnyitása előtt bejelentették: Magyarország német harckocsikat, illetve francia helikoptereket vásárol a hadseregének. Mert valamit, valamiért! – ez a kapitalizmus vastörvénye. Orbán pedig mindig kész adni az országéból, anélkül, hogy lakosainak orrára kötné mit, s miért tesz. Ideális helytartó...

Így aztán továbbra is lélegeztető gépen tartják Orbánt és rezsimjét. Egyelőre. Talán azért, nehogy nagyobb lázadás alakuljon ki az egyébként ingatag és feszült nemzetközi, ezen belül európai helyzetben. De az ellenzéki képviselők egyre elszántabb megmozdulásai, közöttük több hiteles és eltökéltnek mutatkozó, talán nem is egészen (külföldi) háttértámogatás nélküli fiatal hangadó színre lépése, az ellenzéki pártok, a civil mozgalmak, egyes szakszervezetek akcióinak érzékelhető tervezettsége, a lépten-nyomon hallható morgolódás az egészség- és az oktatásügy anomáliáiról, a miniszterelnök repülőgépes kiruccanásairól és a királyi várba költözéséről, vagy épp Lázár Jánosnak a rabszolgatörvényről, illetve a Fideszesek körében tapasztalható elégedetlenségről való megnyilatkozása miatt továbbra is tartom, amit a minapi cikkemben írtam: „az Orbán-korszak túl van a zenitjén, vagyis lényegében véget ért – függetlenül attól, hogy meddig maradhat még Orbán Viktor kormányon”. # 

CÍMKÉP: Amikor még Brüsszel arról álmodott, hogy a brit tankokat is az EU lobogója alatt lehet bevetni (Kép forrása: Sunday Express) 

KIEGÉSZÍTÉS: Már a Bekiáltás blogon a folytatás is: BOMLIK AZ ORBÁNI HOLDUDVAR, Összeállt a jövő Magyarországáért nyilvánosan kiállók névsora. Kattints ide a női és férfi arcképcsarnokért!

Véleménye fontos az orientálásomban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!