De az Orbáni ámokfutásért egyre kevésbé ujjong az egyébként önsorsrontásra hajlamos magyarság mára egzisztenciát teremtett  része.

Az Orbán-kormány a saját hatalma érdekében folytatott propagandakampány miatt akadályozza a menekültkérdés megoldását. Más, észszerű magyarázata alig lehet annak, hogy az Európai Unió és az Arab Liga államainak február 4-ei külügyminiszteri találkozója előtt a magyar kabinet megtorpedózta az EU-tagállamok közös álláspontját rögzítő állásfoglalást. Sajtóhírek szerint, egyedüliként. Az internet más részén erről folyó eszmecserében azt írtam erről a velem ellenkező ismerősömnek:

A Privátbankár.hu szerint a magyar kabinet azért utasította el a közös uniós álláspontot, mert az hivatkozott volna az ENSZ migrációs csomagjára és a nemzetközi migrációs jogra. „Magyarország zéró toleranciát hirdetett a migrációval szemben, ezért egyetlen olyan dokumentumot sem támogat sem az Európai Unióban, sem az ENSZ-ben, amelyben erre hivatkozna” – válaszolta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter több ország diplomatájának vádjaira. Pedig nem nehéz belátni, amivel a magyar álláspont ellen érvelnek többen, hogy „A magyar kormány által követelt, illegális migráció elleni küzdelem az arab államok nélkül nem megy.”

Ujjong a magyar, ha mítoszokkal etetik

Brüsszeli körökben egyre többen, egyre bosszúsabban emlékeztetik Orbánékat arra, hogy a kerékkötő magatartást, illetve a hazai demokráciaellenes lépéseket a pénzügyi támogatások megvonásával fogják büntetni. A nemzeti NEM együttműködés rendszerének harcosai azonban abban bíznak, hogy az európai parlamenti választásokat követően erősödik pozíciójuk. Ezért majdan képesek lesznek visszaverni az őket érő támadásokat, amiket egyébként rendszeresen úgy kommunikálnak, hogy azok az egész Magyarország ellen folynak.

Igaz, ami igaz, nem lehet azt állítani, hogy az Orbáni ámokfutásnak ne ujjongott volna eddig a magyar lakosság önsorsrontásra mindig is hajlamos, a tájékozatlansága miatt magában avítt mítoszokat melengető népének nagy része. Ráadásul erre a magatartásformára különösen építhetett a mai kormánypolitika, amely a távolságtartó történettudományi vizsgálatok eredményeinek hasznosítása helyett az úgynevezett emlékezetpolitikát műveli. A történelem eseményeiből úgy szemezget, hogy azok az aktuális hatalmi törekvéseiket szolgálják. A jelek szerint éppen ezt, az oktalanság fenntartását segíti egy újabb szervezet létrehozása. Január 1-jén már hivatalosan felállt a Magyarságkutató Intézet, ez az Emmi alá tartozó intézmény, amit Kásler Miklós miniszter leginkább az őstörténet megújításával összefüggésben szorgalmazott. Élére még csak nem is történészt, hanem jogászt neveztek ki.

Ebben a helyzetben a magamfajta műkedvelő egyet tehet: visszatérően is megpróbál rámutatni azokra az összességében romboló mítoszokra, amelyekkel évszázadok óta formálják a gondolkodásmódot, s amelyeknek nem kis részük volt nemzeti tragédiáinkban. A minap például a jelenlegi geopolitikai átalakulásokkal foglalkozó cikkem végén próbáltam legalább a néhány ezer Bekiáltás-olvasót arra késztetni: gondolja át eddigiektől teljesen eltérő szemszögből a magyar történelem eseményeit! Azokat a baljós eseményeket, amelyek közé egyre inkább besorolnunk kell az Orbán-kormány külpolitikai pávatáncát is, s amelyek – a tévedés kockázatával – akár egy minden eddiginél nagyobb katasztrófa felé sodorhatnak bennünket.

Nem lesznek majd jóakaróink

Ha öncélúan kurucos magatartásával ily mértékű elszigetelődésre játszik az Orbán-kabinet, amint azt most is teszi, aligha kerülhető el, hogy előbb-utóbb hadszíntérré váljék Magyarország területe. Pontosabban, máris az – a hidegháború egyik terepévé váltunk. Immár csak a szerencsén múlik, hogy ne legyünk egy mindent romba döntő, forró hadműveleti területté. E tekintetben, természetesen, alig különbözünk a környezetünktől, hiszen azoknak a geopolitikai összefüggéseknek a hatása a döntő, amelyekről évszázadokra visszamenően mintha tudomást sem vett volna az elitünk. Ám a kormány hovatovább egy évtizedes magatartása miatt most ismét az fenyegethet, hogy nem lesznek majd jóakaróink, akik legalább a legnagyobb vésztől megmenteni akarnának bennünket. Ahogy a trianoni, majd a párizsi békeszerződés idején is történt ez.

Kétség nem fér hozzá, hogy a Nyugat bármilyen áron, és természetesen a mi kontónkra, végül meg fogja értetni Magyarország feudális várurat játszó vezetőjével, érdemi teljesítmény nélküli, az Európai Unió pénzéből felhizlalt udvari burzsoáziájával, és az egész korrupt, nepotista bandát hatalmon tartó népével, hogy mihez tartsuk magunkat. Ahogy megérttette ezt a hetyke rabló hadjáratokat indított honfoglaló magyarsággal az I. István és bajor felesége köré csoportosult német lovagok közreműködésével, akik aztán a népesség negyven százaléknyi részét kiirtották Jézus Krisztus nevében. Ahogyan anno eleink tudomására hozták, hogy hol a helyük, amikor az egyesült európai hadak bevetésével a törököt a magyar tartományból a Nyugat érdekeinek megfelelően kiűzték, az erre alkalmatlannak tekintett magyari urak lényegi közreműködése nélkül. Amiként megérttették az addig Bécs ellen fenekedő Debrecennel és Eperjessel Antonio Caraffa császári tábornok zsoldosai az 1600-as évek végén, majd néhány évtizeddel később, a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a Habsburgok felrobbanttatták a magyar várakat, nehogy még egyszer lázadás tűzfészkei lehessenek.

És akkor még nem is említettem az olyan arisztokraták kétes szerepét, mint amilyen herceg galántai Esterházy Miklós volt, aki annak érdekében, hogy bebújhasson Mária Terézia ágyába, 1741-ben, Pozsonyban rávette a magyar nemesség képviselőit, hogy úgymond életüket és vérüket (pontosabban katonának kényszerített jobbágyaik életét) ajánlják fel a Habsburg-ház megmentésére. Ezzel aztán elszalasztották az alkalmat, hogy két évszázad múltán ismét függetlenné válhasson a Magyar Királyság, amiért őseik Bocskaitól Rákócziig küzdöttek, s amiért – a sajnos, bizonyos értelemben politikai kalandor – Kossuth is sikertelen harcba vitte a népet további száz év múltán.

A szavazók nem díjazzák a kuruckodást

A sort a II. világháború végéig, de akár a rendszerváltozásig folytathatnám, bár szinte reménytelenül. A politikai és gazdasági haszonszerzés által motivált uralkodó osztály kegyeit leső magyar értelmiség – ritka kivételektől eltekintve – soha nem arra törekedett, hogy a tragédiák tanulságaival ismertesse meg a lakosságot. Ellenkezőleg, a történelmi eseményeket romantikus fénnyel övezve, őt az ábrándok melengetésében támogatta. Ezzel tudatlanságban tartotta, s így akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy mindmáig szolgai mentalitásában maradjon meg a nép. Így könnyebb uralkodni rajta. Ennek következménye (is) a nemzeti katasztrófák sorozata, amelyek – tartok tőle – hamarosan újabbal bővülnek.

Furcsa módon, könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy Orbán Viktor, ha kiéleződik a pávatánca miatti hatalmi játszma, akár a belügyekbe gátlástalanul beavatkozó Nyugat elleni szabadságharc élén találhatja magát. Pedig nála többet kevesen tettek az ország megosztásáért, a társadalom különböző rétegeinek egymás ellen fordításáért, a nemzet szellemi és gazdasági erőinek meggyengítéséért, nagy tömegek erkölcsi elaljasításáért. A magyar következetlenséget, ingatagságot, forrófejűséget ismerve mégis megtörténhet, hogy – miközben vágyjuk az úgynevezett  nyugati értékrend szerinti szabadságot, önrendelkezést, az Orbán-rezsimben meggyengített, hatalmat ellenőrző intézmények megerősítését – a mostani világpolitikai játszmák közepette, velünk kapcsolatban is maga a Nyugat dobja majd sutba az elveit.

Ha ez – Isten ments tőle! – bekövetkezik, Orbán Viktort semmi nem menti meg attól, hogy – az annyi kárt okozott, a Kossuthhoz vagy Horthyhoz hasonló, kétes szerepet játszott nagyságaink példájára – utóbb magyar hőssé, mártírrá avattassék. S majdan szobrokat fognak állíttatni neki országszerte, ahogyan ez nálunk lenni szokott. Történhetne-e ez másként, s főleg miként, nem tudom – írtam előző cikkemben. A Bekiáltás olvasói azonban húszegynéhány óra alatt más irányt szabtak a gondolatmenetemnek. Az ugyanezeket a kérdéseket egészen más események apropóján felvetett Geopolitikai játszmákban vergődik Magyarország című elemzésem után felkínált szavazás öt lehetősége közül 71,5 százalék választotta az Orbán Viktor „Hagyjon fel az Európai Unió nyilvános bírálatával!” lehetőséget. Az érték tizenkét és félezer kattintásszám mellett született, ami tapasztalataim szerint 1200–1500 leadott szavazatot jelent.

Számomra ez azt jelzi – az Index közönségével kapcsolatos friss, bár hangsúlyozottan nem reprezentatív felmérés adatait is megismerve -, hogy a mára egzisztenciát teremtett, jelentékeny, részben Fidesz-szavazó rétegnek szintén kezd elege lenni az Orbáni, EU-ellenes ámokfutásból. Hogy aztán a hangvétel megváltoztatása elég lesz-e az üdvösséghez, abban nem vagyok egészen biztos. De kezdetnek talán megtenné. Mert ha nem, egyre inkább az az érzésem, hogy képtelenek leszünk kilépni az egyre mélyebb és egyre szűkülő, lefelé örvénylő spirálból. Ha ugyanis most sem sikerül ez, figyelembe véve a várható geopolitikai átrendeződéseket, s ami azokból következhet, akkor itt a vége. És akkor már az sem lesz, ki szoborba öntse a Kárpátok magyar géniuszának alakját… #

CÍMKÉP: Szíjjártó Péter – elismerésre méltó képességei ellenére – még csak gyakornok lehetne egy komoly ország diplomáciai karában. Orbán instrukcióit azonban bizonyára betűről betűre valóra váltja, de annál rosszabb lesz nekünk (Fotó: MTI-Index)

Véleménye fontos az iránymutatásban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!