A tankok viadalának megfilmesítése felforgathatja a tömegszórakoztató orosz filmgyártást.

Indulatok kísérik az orosz állami televízióban, a május 9-ei győzelem napi ünnepi műsor részeként vetített, „A T 34-es” című háborús kalandfilmet. Az alkotás egy szovjet és egy német tank személyzetének a háború elején, majd a végén lezajlott összecsapását örökíti meg. Az oroszországi mozikban már január 1-jén bemutatták, a műbírálók azonban fanyalogtak: a film negyvennyolc kritikus értékelésének átlagában 5,6 pontot kapott a lehetséges tízből. A közönség azonban nagy érdeklődéssel, sőt a többség tetszéssel fogadta az alkotást. Olyannyira, hogy az ukrán kormány orosz propagandának minősítette, és mindent elkövetett azért, hogy megakadályozza a január 11-ei amerikai bemutatót. Természetesen sikertelenül.

Feltehetően a forgatókönyvíró–rendező, Alekszej Szidorov is érezte, hogy darázsfészekbe nyúl, mert már egy 2017-es nyilatkozatában azt mondta: úgy akarja a háborút felidézni, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését, de ne adjon okot azok ellenérzésére sem, akiknek tudatában még megélt emlékként él a Nagy Honvédő Háború. Ehhez képest ma ott tart az ügy, hogy vannak, akik minden olyan törekvés leállítását követelik, amelyek az amerikai filmstúdiók módszereivel akarják feldolgozni az orosz-szovjet múlt, illetve a jelen eseményeit.

A miniszter kiállt mellette

Az orosz kulturális miniszter Vlagyimir Medinszkij védelmébe vette a művet az úgymond pszeudo-kritikusokkal és a műkedvelő történészekkel szemben. Azzal érvelt, hogy például Steven Spielberg 1998-as alkotása, a „Ryan közlegény megmentése” Tom Hanksszel vagy David Ayer 2014-es filmje, a „Harag” Brad Pitt, Shia LaBeouf, Logan Lerman, Michael Peña és Jon Bernthal főszereplésével ugyanilyen kitaláció, mégsem vitatta senki, hogy amerikai hazafias érzület hatja át őket. De amikor ugyanez orosz oldalról jelenik meg, sokan fanyalogni kezdenek. Ezért a miniszter felszólította a közönséget, hogy csak bátran menjenek el a moziba, vigyék magukkal a gyerekeiket is, hogy megnézzék az ügyhöz méltó és szerinte korszerű filmet.

Anélkül, hogy előzetesen tudtam volna a fent vázolt vitáról, az első perceket követően világossá vált előttem, hogy a rendező szakított a II. világháború megjelenítésének szovjet filmes módszereivel, s hogy Hollywood eszköztárából merít. Némi jártasságom egyébként is van a filmdramaturgiában, éppen ezért hamarosan kitaláltam, melyek lesznek a nagy blokkok és fordulópontok, többé-kevésbé milyen megpróbáltatásokon esnek át a főhősök, s hogy ki kerül ki győztesként a nyilvánvalóan elkerülhetetlen végső összecsapásban. Egyértelmű volt, hogy a két páncélos – a szovjet T-34-es és a német Tigris – 1941-es novemberi, egy Moszkvától mindössze harmincöt kilométerre lévő faluban, a gerendákból ácsolt faépületek közötti összecsapása a film vége felé, a háború befejezése előtt, immár német földön valamiképpen meg fog ismétlődni. És így történt.

Amerika diktálja a versenyt

Nézőként nem igen törődtem vele, hogy a Tigriseket (Panzerkampfwagen VI) csak 1942 augusztusában vetette be először a Harmadik Birodalom. Mert feszültségtől telve azzal voltam elfoglalva, hogyan juttat el a rendező a végponthoz. Mit ne mondjak? Bőven részeltetett izgalmas fordulatokban! Ráadásul az is elvonta a figyelmemet a technikai és történelmi részletektől, hogy a film minden mozzanatában képes volt érzékeltetni azokat az elképesztő, szinte ember fölötti fizikai és lelki nehézségeket, amelyeket egy koporsószerű páncélosba zárva átéltek a katonák, és átélnek a mai háborúkban is. Történt mindez úgy, hogy a főhősök egymás méltó ellenfeleinek bizonyultak, ám a náci hadifogolytábor poklát és a kínvallatásokat is túlélt, szovjet alhadnagy maradt erkölcsi fölényben.

Íme egy film, ami felveszi a versenyt a hasonló amerikaiakkal” – gondoltam a záró képsorok alatt. Ehhez hasonlókkal árasztották el a világot az USA stúdiói az utóbbi hetven évben. Ezek következtében gondolják a fiatalok, már ha egyáltalán gondolnak bármit is erről, hogy az Egyesült Államok hozta a legnagyobb áldozatot a II. világháborúban. „Ha van egy csöpp eszük az oroszoknak, akkor sok ilyet gyártanak még!” – vontam le a konklúziót. Ezzel persze nem akartam és akarom alábecsülni a korábbi művek – például a „Szállnak a darvak”, a „Ballada a katonáról”, az „Emberi sors”, a „Csendesek a hajnalok” értékét. Egyébként az utóbbit 2015-ben forgatták újra, hogy alkalmasabbá váljék a kereskedelmi forgalmazásra, mint az eredetije, de csak mérsékelt sikerrel. Ám akár így, akár úgy az oroszok helyében mégiscsak az amerikai utat követném, mert például Magyarországon utoljára „A tavasz tizenhét pillanata” tévés sorozat tett szert igazán nagy népszerűségre.

Moszkva lemaradásban van

Azzal, hogy a szovjet filmgyártás – miután elfordult a pártos megközelítésektől – a háborús témák esetében is az emberi esendőség és az emberi konfliktusok művészi megformálására helyezte a hangsúlyt, szinte behozhatatlan hátrányba került az ezekben az alkotásokban is az úgynevezett amerikai életmódot és felfogást, a mindig minden körülmények közötti sikert propagáló, a tömeghatást, s persze az üzletet szolgáló amerikai mozgóképes művekkel. Az „A T 34-es” körül folyó mostani viták – Hogy a Russia Today televíziós hírcsatorna idegen nyelvű, Nyugaton támadások kereszttüzében álló adásairól ne is beszéljek! – azt jelzik, a putyini Oroszországban érlelődik a gondolat, hogy ha meg akarják változtatni a róluk és a történelmükről a világban kialakult, alapjában negatív képet, a tömegszórakoztatást szolgáló filmgyártásban is lépniük kell.

Ugyanis óriási lemaradásban vannak. Amíg – a Karen Sahnazarov világhírű oroszországi filmrendezőtől, a Moszfilm jelenlegi stúdióvezetőjétől általam nemrégiben hallott adatok szerint – Hollywood 600-700 filmet gyárt évente, addig Oroszországban csak 65-70 alkotást forgatnak le. Ráadásul – s ezt már én írom ide – az amerikaiak a filmtermés minden darabját évtizedeken át forgalmazzák a világ nagyobbik részén, többek között az általuk uralt, nyugati televíziós piacon. Ezzel szemben, benyomásom szerint, az oroszok nem igazán gondoskodnak arról, hogy legújabb, hatalmas költségvetéssel leforgatott, látványos filmjeik java eljusson legalább az európai nagyközönséghez.

Ellenpélda a Mezzo francia komolyzenei tévécsatorna. Ennek műsorát, ha jól becsülöm meg, legalább egyharmad részben oroszországi szimfonikus zenekarok, előadók, operatársulatok előadásai, illetve világhírű oroszországi muzsikusok, karmesterek, előadók külföldi fellépései teszik ki. Így az európai közönség legműveltebb rétege értesül arról, hogy a komolyzene reprezentálásában ma is megkerülhetetlen Oroszország. De mert erre nem, illetve alig épülnek rá más, főleg a tömegszórakoztatást szolgáló produkciók és tömeges akciók, ezért a komolyzenei jelenlét inkább csak kuriózumként hat az Oroszországról naponta nem tájékozódók szemében. Jóllehet, feltehetően ennél a kisebb gondja is nagyobb a mai Oroszországnak, azért ne mondja senki, hogy én nem szóltam..! #

CÍMKÉP: Alekszandr Petrov hamiskás mosollyal a szemében játssza Ivuskin, a T-34-es parancsnokának szerepét (Fotó:Mars Media)