Orbán, Trump és Pápai Joci
A szimpátiaszavazás nem azt mutatta, hogy Európa hálás lenne azért a kavarásért, amit kormányfőnk művel.
A kormánypárti média – vagyis a magyarországi médiumok úgy háromnegyede – büszkén idézi Donald Trump amerikai elnök dicsérő mondatait, most, hogy végre munkalátogatáson (értsd üzleti megbeszélésen) fogadta Orbán Viktor kormányfőt. „A magyar miniszterelnököt egész Európában tisztelik” – mondta az amerikai elnök. A Fidesz honlapján közzétett, a hívek által a közösségi médiumokban terjesztésre szánt mémek egyike így foglalja össze a zengedezést:
A Fidesz állampárt szolgálatában álló Origo.hu lényegében egyedi eseményként tálalta a találkozót, „amely jól illeszkedik a magyar miniszterelnök utóbbi időben folytatott magas szintű megbeszéléseinek sorába”. Az én értelmezésemben ez úgy hangzik, mintha Orbán Viktoron múlt volna, hogy elmegy-e Washingtonba. Ránézett naptárjára, s aztán nagy nehezen némi helyet csinált ott, hogy beugorhasson egy röpke – valóban röpke – vizitre.
Ehhez képest a valóban független Magyar Hang e heti nyomtatott számában Stier Gábor ír arról, hogy a magyar miniszterelnök fogadása „nagyon is beleillik az Európai Unió megosztását célzó amerikai elképzelésekbe”.
Jut eszembe, az elmúlt években hányszor cikkeztem itt arról, hogy nem csupán Oroszország érdeke ez, de az USA-é is, ám az egyszerű geopolitikai összefüggésekre alapozott meglátásomat soha nem osztották a felkent szakértők. Spongyát rá! Mert végre mindenki megvilágosodott, és annak tükrében teszi helyére a Trump–Orbán megbeszélést, amire Stier emlékeztet: „Donald Trump az elmúlt két hónapban sorra fogadta előbb Andrej Babis cseh, majd Peter Pellegrini szlovák, végül Orbán Viktor magyar miniszterelnököt is. Varsóba pedig nemsokára ellátogat”.
Nincs tehát másról szó, mint arról, hogy az USA kormánya már a Római Birodalomban jól bevált, divide et impera, azaz „Oszd meg, és uralkodj!” politikáját alkalmazza. Orbán közreműködésével is igyekszik éket verni az Európai Unió nyugati és keleti fele között. Ráadásul a fegyvervásárlás, a drága amerikai cseppfolyósított gázbeszerzés kilátásba helyezésével még üzleti haszonra is szert akar tenni. Az Origo.hu, a kormánypárt iránti elfogultságáról nevezetes hírportál azonban nem erre irányítja a figyelmet, hanem imígyen foglalja össze az általa megkérdezett szakértők véleményét:
hazánk geopolitikai, földrajzi, történeti, méretbeli adottságaiból fakadóan úgy kell kiegyensúlyozott kapcsolatot fenntartani valamennyi domináns világpolitikai szereplővel, hogy minden diplomáciai partner úgy gondolkodjon: „aki Magyarországgal együttműködik, az jól jár”.
Nemde kézenfekvő, hogy ha így van, ettől csak nő magának Orbán Viktornak, s ami engem jobban érdekel, Magyarországnak a tekintélye? Hát nem! Van nekem egy minden szakszerűséget nélkülöző, sőt talán nevetségesnek is nevezhető mércém arra, hogy időről időre felmérjem, miként vélekednek az egyes országokról más európaiak. Magam is több érvet tudnék felsorakoztatni amellett, mennyi bizonytalansági és a valóság kiderítését megnehezítő tényező játszik szerepet abban, hogy az ötletet komolyan lehessen venni, de mégsem tudok szabadulni attól, hogy ennek alapján rögzítsem magamban az európai országok szimpátia-indexét.
Ezt a mércét a sajátos, az előadók tényleges teljesítményét csupán részben figyelembe vevő Eurovíziós Dalfesztivál kínálja tálcán. Ugyanis a résztvevők értékelését az a szavazási rendszer határozza meg, hogy a fellépővel, még inkább annak küldő országával mennyire szimpatizálnak a más államokban élők. Az ezúttal Tel-Avivban megrendezett eseménysorozat egybeesett Orbán Viktor amerikai útjával. Gondoltam magamban:
ha továbbjut a magyar versenyző, akkor az orbáni politikával, illetve Magyarországgal tényleg szimpatizál az Európai Unióban élők jelentős hányada. Ha viszont kiesik, akkor nem igazak a kormánypárti sajtónak az orbáni Magyarországgal kapcsolatos, hangzatos állításai.
Meg kell mondanom, sem a hazai válogatókat nem láttam, sem az izraeli közvetítést. Így csak később értesültem arról, hogy a Magyarországot képviselő bizonyos Pápai Joci, akinek nevét, mea culpa, emiatt a szösszenet miatt kellett külön kikeresnem a Google segítségével, kiesett az első fordulóban. Nem szavaztak rá elegen sem a határon túli magyarok, sem a Nyugaton dolgozó magyar százezrek, sem azok külföldi munkatársai, sem az országunkban korábban járt nyugati és keleti turisták. Talán annyira botrányos lett volna a szereplése, annyira értékelhetetlen a teljesítménye? Ha visszanézném az adást, a véleményem akkor sem lenne mérvadó, így aztán nem fárasztom magam vele. Mert a tény ettől még tény: az alapvetően szimpátiaszavazás nem azt mutatta, hogy Európa népei annyira hálásak lennének nekünk azért a kavarásért, amit kormányfőnk művel, szerinte, értük is.
Amondó vagyok, a többség inkább azt üzente a dalfesztiválon keresztül is: ne akarjuk az ő életüket felforgatni a megkérdezésük nélkül, s ha lehet, akkor hagyjuk őket békén ájtatos kereszténységünkkel, Európa-megmentő lázálmainkkal!
Önmagunk számára fogalmazhatnék úgy is: tegyük végre helyre magunkban mire elég országunk mérete és teljesítménye! Ha úgy tetszik, merjünk végre kicsik, no jó, közepesek lenni, s ne akarjuk megváltani a fél világot, ezen belül Kelet-Európát, például attól a mindmáig ápolgatott ostoba mítosztól vezérelve, hogy a Kárpát-medencében a magyar az egyedüli államalkotásra képes nép, amit kalandozásaival, a környező országokba pumpált milliárdokkal, az onnan ide érkezőknek az itteni adófizetőkhöz képest sokféle kedvezménnyel, szolgáltatással a magyar miniszterelnök sugall nap mint nap! Hiszen száz éve láthatjuk a saját szemünkkel is, hogy nem így van. Mi több, hovatovább mindenki más jobban sáfárkodik nálunk a lehetőségeivel. #
CÍMKÉP: Orbán Viktor és Donald Trump a washingtoni Fehér Ház ovális irodájában, 2019.május 13-án (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
