BEKIÁLTÁS: Halálra ítéltek

Tizenhat egyenlő kettővel: cinikus számháború folyik a kórházi ágyszám-csökkentésről.

pulaimiklosforras444_hu.jpeg

„Összesen a magyar kórházi ágyak tizenhat százalékán kellett meghozni azt a döntést, hogy ha ott halasztható beavatkozásra váró beteg van, akkor azt küldjük haza” – jelentette ki Orbán Viktor kormányfő április 17-én, a Kossuth Rádióban elhangzott, szokásosan interjúnak álcázott monológjában. (07:05-nél) Az ellenzéki sajtó most azzal foglalkozik, hogy a szám nem stimmel. Ugyanis ellentmondást vél felfedezni a miniszterelnöki közlés, illetve a lelketlenség netovábbjaként Emberi Erőforrás Minisztériumnak (EMMI) keresztelt tárca közleményének állítása között, miszerint:

mindössze további 2 százaléknyi szabad ágy biztosítása volt a feladat.

A szánalmas magyarázkodás részleteire hadd ne térjek itt ki, hiszen megteszik ezt mások. Mert nem a számháború a lényeg, hanem az emberség, pontosabban annak hiánya, ami ráadásul átgondolatlansággal társul. Az idézett mondata szerint Orbán kormányfő nem számolt azzal, hogy

1.) a kórházakban nem csak beavatkozásra váró betegek fekszenek, hanem olyanok is, akik úgymond beavatkozás után vannak, akik még szakszerű ápolásra szorulnának. Ezzel szemben többeket úgy kiakolbólítottak, hogy ahova kerültek, ott az utógondozásnak nincsenek meg a feltételei.

2.) jó néhányan még azt követően is veszik a bátorságot ahhoz, hogy megbetegedjenek, miután a kedves vezér úgy rendelkezett, hogy ha a fene fenét eszik is, a kórházaknak tartaniuk kell magukat az engedélyezett keretszámhoz.

Hallom persze a hivatalosságok magyarázkodását, hogy a való életben rugalmasan, körültekintően járnak el. Csakhogy ez nincs így. Innen is, onnan is érkeznek a rigid intézkedés súlyos, egyre gyakrabban halált okozó következményeiről szóló hírek. Ma hárommal gyarapította ezeket az egyik kisvárosban élő ismerősöm, akinek környezetében van egy betegszállítással hivatásszerűen foglalkozó illető is. Eddig a lényegében saját lábra állni nem tudókat fuvarozta az ötven kilométernyire lévő kórházba, meg onnan vissza. Néhány hét alatt lényegében munka nélkül maradt, mert a kórházak egyszerűen nem hajlandók fogadni a rászorulókat.

 Az első történet kispénzű főszereplője valahogy bejutott a kórházba, ám ott közölte vele a professzor: csak magánrendelésen láthatja el. Az érintett ráállt, mert fájdalmai voltak. A meglepetése annál nagyobb volt, mikor kiderült, hogy az orvos ott és azon nyomban, a kórház eszközeivel elvégezte a vizsgálatokat, majd a szükséges beavatkozást, s mindezért tizennyolcezer forintot kért. Nála csak tízezer volt – Tisztelt Tehetősebb Olvasó! Van ilyen! –, de megegyeztek, hogy ha összeszedi a rokonságtól a hiányzó összeget, visszajön és törleszt. Így is történt.

A második történet szereplőjét szintén névvel említette ismerősöm. Ezzel jelezte, hogy nem légből van az értesülése. A negyvenes nőnek hetek óta elviselhetetlen fájdalmat okoz egy sebészi beavatkozást igénylő sipoly kezelése, de újból és újból azt mondják neki: tűrjön még, az ágyszám-csökkentési kvóta miatt nem tudják fogadni. A harmadik személy szintén ismerősöm környezetéből való. Azaz már csak volt, mert az 54 éves férfi meghalt, Addig halogatták a szívkatéterezést, az értágítást, míg elkéstek vele.

Az ilyen esetekhez képest ugyebár meglehetősen cinikus dolog bizonygatni, amit most a kormányzati körökből tesznek, hogy amikor Orbán Viktor a kórházi ágyak tizenhat százalékos csökkentéséről beszélt, akkor ugyanazt állította, mint ami az EMMI közleményében szerepel: a rendelkezés ténylegesen az ágyak két százalékát érintette. Többek között úgymond azért, mert sok beteg a vírusveszély miatt eleve lemondott a halasztható beavatkozásokról, illetve az ágyak jelentékeny hányada eleve kihasználatlan volt.

Megadom magam. De két dolog azért csak motoszkál a fejemben. Azt egyik: mi van azokkal, akiknek időközben kórházi beavatkozásra van szükségük, de vagy el sem jutnak a kórházig, vagy az történik velük, mint ami Pulai Miklóssal, akit a magyar bankszakma egyik nagy alakjaként emlegetnek az emlékezők. Tanítványa, Tömpe István, az ismert közgazdász megrázó nekrológja szerint:

„Bevitték a Honvéd Kórházba, ahol 3 napon keresztül nem foglalkoztak vele. Nem tudom, pontosan mi történt vele, a hallomás nem bizonyíték, azt viszont tudom, hogy apósom 24 órán keresztül feküdt lebénultan az előtérben, amire előkerült (egy protekcióval szerzett) doktor, aki megállapította, hogy..., de 24 óra után... ugye lehetetlen már.”

A másik megjegyzésem az, amivel nyolc napja a „Visszatér Orbán neoliberális gyökereihez” című cikkemet kezdtem, s amit egyre többen pedzegetnek:

Hát persze, hogy a vírusjárványra hivatkozva kiürített 36 ezer kórházi ágy – s ami hozzátartozik: a gyógyító és a kiszolgáló személyzet – nagy része már sosem kerül vissza eredeti funkciójába! Egy huszárvágással megcsinálják a piacot a (nyugati) befektetők által uralt magánegészségügynek. Az oktatás szegregálása után megadják a kegyelemdöfést az államszocializmus utolsó fennmaradt vívmányának, a viszonylag kielégítő, mindenki által igénybe vehető gyógyítási szolgáltatásoknak is. Ezzel egy csapásra eltűnik az egészségügy hiánya, javul a költségvetési egyensúly.”

MAGYAROK, HALÁLRA ÍTÉLTEK! Csak így tovább! Hiszen minden korban báván mentünk a bennünket kihasználó, feláldozó vezérek után. Magasztalva követtük őket, aztán leginkább az erre legméltatlanabbakat istenítettük. Miért tennénk most másként? Hiszen ebben is csak szent hagyományainkhoz igazodunk. Szó se róla, 1945 óta, mióta a nagyjából általános és titkos választás jogának gyakorlásának lehetőségét a szovjet csapatokkal nyomatékosítva megkapta – nem kiharcolta, hanem megkapta – Magyarország felnőtt lakossága, először történik meg velünk, hogy külső fenyegetettség nélkül, önként szolgáltattuk ki magunkat egy hatalommániásnak, meg a kapzsi környezetének. Utóbbiba értsük végre bele az egyházakat, amelyek  legtöbbje közönséges fosztogatóként, kiváltságos pozícióban szívja az ország vérét, miközben híve alig. S persze, a megvásárolt szavazatokat Orbánnak szállító, haszonleső erdélyi, kárpátaljai, vajdasági testvéreinket se hagyjuk ki imáinkból! Már ha még képes itt valaki őszinte, nem pedig álszent imát mondani...#

CÍMKÉP forrása, 444.hu: Pulai Miklós. 1925-ben született. Apja cipész volt. 1945-től 1948-ig a hírhedt, a jóvátétel fejében kikényszerített, úgynevezett malenkaja rabota keretében, egy Szovjetunióbeli gyárban dolgozott. Egyébként, mint egy interjúban elmondta: lényegében csak nők között, hiszen a férfiakat elvitte a háború, s a velük egyező ellátás mellett, és munkabér fejében. 1948-ban került vissza Magyarországra. Először a Honvédelmi Minisztérium tolmács tanfolyamán tanult, ezt követően került a Pénzügyminisztériumba. Ottani munkája közben közgazdasági diplomát szerzett. 1956 február és 1957 február között pénzügyminiszter-helyettesi pozíciót töltött be.’56-ban beválasztották a minisztérium Forradalmi Bizottságába. Emiatt kizárták az állampártból, és az OTP-nél helyezkedett el. Itt elképzelései alapján kezdték meg a lakásépítések finanszírozását.

1963-tól a Magyar Nemzeti Bankban a reformközgazdászok csoportjának meghatározó személyisége volt. 1968 és 1980 között a jegybank első elnökhelyettese, 1980-ban kinevezték az Országos Tervhivatal elnökhelyettesének. 1982 és 1989 között a Világbank magyarországi kormányzója, 1988-ban a Németh-kormány gazdasági reformbizottságának elnökhelyettese. A rendszerváltozás után 11 éven át a Magyar Bankszövetség főtitkáraként alapvető szerepet játszott a modern bankrendszer létrehozásában.

Pályájához, személyéhez ellentétes érzelmek kötődnek. De tény, hogy tanította a magyar közgazdászok, a pénzvilág későbbi befolyásos személyiségeit. Az Orbán-kormány igazságügyi minisztere, Navracsics Tibor 2013-ban megvonta tőle a Szűrös Mátyás köztársasági elnöktől kapott kitüntetése után járó nyugdíjpótlékot. 2020. április 20-án jelentek meg a hírek arról, hogy az ország egyik legjobbjának kikiáltott kórházában érte a halál. HÉTVÉGÉN TÖRTÉNT, AZ ORSZÁG IRÁNYÍTÁSI VÁLSÁGÁNAK KELLŐS KÖZEPÉN. ##