Csak remélni lehet, hogy mindebből nem következnek újabb esztelen cselekedetek.

Máris jelzem: nem az orbáni emlékezetpolitikusoknak azt a törekvését tűzöm itt tollhegyre, hogy a Horthy-rendszernek csillogó mázt kölcsönözzenek. Bőven lenne mit írni erről is, de csupán arra a három kérdőjelre reagálok most, amit egyik olvasóm küldött előző cikkemnek arra a kitételére, hogy

„1944 vége és 1948 között nálunk is demokratikus köztársaság jött létre”.

A Spiegel leckéje magyaroknak is című jegyzetemben szerepelt ez a mondattöredék. Az írás egyébként azzal foglalkozott, miért nem ünnepli Magyarország Európa náci, fasiszta, nyilas, usztasa stb. uralom alóli megszabadulását, miközben még a németek is felírták az idén a berlini Brandenburgi kapura, hogy „Спасибо; Thank You; Merci; Danke”. Aki kíváncsi a válaszomra, elolvassa ott. Most csupán az említett három kérdőjelre fókuszálok. Ezek ugyanis azt jelezték számomra: sokan nem képesek helyükön kezelni a háború utáni éveket, mert ezek összemosódnak a későbbi diktatúrával.

Talán túl rövid és törékeny volt ez az időszak, de progresszív. Sorrendben a második köztársaságunk. Többek között arról nevezetes, hogy történelmünkben először általános és titkos, alapvetően szabad választásokat tartottak, s hogy rendkívüli népi összefogással éledt újjá a háborús romokon Magyarország. Már ezek a tények is azt követelnék, hogy méltó módon emlékezzünk, de van itt még egy s más.

    ♦ 1944. december 21-én, Debrecenben ült össze a felszabadult országrészekből összejött, minden réteget és valamennyi demokratikus, fasisztaellenes pártot képviselő küldöttekkel az Ideiglenes Nemzetgyűlés.
    ♦ Ez a grémium hadat üzent Németországnak, fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, feloszlatta a súlyos bűnökkel terhelt csendőrséget, a háborús bűnök miatti ítélkezésre népbíróságokat hozott létre.
    ♦ 1947. február 10-én, Párizsban a magyar kormány képviselői aláírták a békeszerződést, ami lényegében a trianoni határokat állította vissza, részben annak következtében, hogy Horthy és Szálasi makacsul kitartott Hitler mellett, Romániával ellentétben.
    ♦ Elrendelték az üzemi bizottságok (!) kötelező megalakítását a tőke munkásellenőrzése érdekében, amelyeket aztán megszüntetett a Rákosi-rendszer, majd '56 üzemi tanácsaiban keltek életre. A Kádár-rendszer is csak lassan tudott leszámolni velük, s irtóztak tőlük az 1989-es rendszerváltozás famulusai is.
   ♦ Legalább száz éves késlekedés után végbement a földosztás. Közben lezajlott az infláció letörése, a forint megteremtése. És persze lezajlott az ipar államosítása. Ezzel kezdetben, amikor a szénbányák és a négy nagy nehézipari vállalat kisajátítását érintette, minden politikai erő egyetértett. (A bankokat is magába foglaló államosítás 1948 márciusa és 1949 decembere között vált totálissá, ami jogos elégedetlenséget, és gazdasági zavarokat váltott ki.)
   ♦ Megtörtént az állam és az egyház szétválasztása, az iskoláik államosításával, a születési előjogok eltörlése.

Más kérdés, hogy ebben az időszakban a megszálló szovjet hadsereg a Magyar Kommunista Pártot minden módon segítette a hatalom kisajátításában. Sőt, idővel megkezdődtek a politikai letartóztatások; kisgazdapárti képviselőket szorítottak ki a parlamentből. Ezzel együtt az 1947-es augusztusi kékcédulás, vagyis csalásokra is épülő választásokon az MKP még csak 22%-ra tudta növelni korábbi 17%-os támogatottságát. Ez sok tekintetben a Fidesz-kormány választási machinációit idézi.

Aztán hamarosan valóban ráfordultunk a diktatúrára. De a törekvések a folyamat elején mindenképpen demokratikusak voltak. Ezért, szerintem, 1989-ben hiba volt – persze, nyilvánvaló szándékosság állt e mögött – az 1944 végén elkezdődött folyamatot nem kiindulópontnak tekinteni, hozzátéve, hogy ezúttal nem engedhetünk a diktatórikus törekvéseknek, hiszen már (és még) nem állunk megszállás alatt.

Ha az 1944. december 21-e és 1949. augusztus 18-a, a szovjet mintára készült alkotmány elfogadása közötti második köztársaság időszakát nyilvánosan, a tanulságokat megfogalmazva elemezte volna a magyar vezető osztály, 1989-1990-ben talán nem úgy érezte volna a lakosság, hogy minden a feje fölött zajlik. Talán inkább magáévá tette volna a demokratikus berendezkedés fontosságát, s nem sétált volna bele gyanútlanul a politikai és az újtőkésosztály által neki sorozatosan felállított csapdákba.

Ha így történt volna, beleértve, hogy a vadprivatizáció helyett népi részvényekben részesülték volna az ország vagyonából a lakosság legszélesebb rétegei, talán most nem beszélnénk arról, hogy az 1944–1949 közötti köztársasági időszakot a 2011-es alaptörvénnyel a magyar történelemből lényegében azért iktatta ki az Orbán-rezsim, hogy fel se vetődjék az első, 1918–1919 közötti, Károlyi-féle köztársaságra való visszautalás. Károlyi Mihály szobrát is eltávolították a Parlament épületétől. Államunk megnevezéséből pedig egyszerűen kihagyták a köztársaság kifejezést, ki tudja, milyen sötét szándékból.

A másik feltételezésem a ll. Köztársáság éveit, mert Orbán Viktor és környezete ezzel kívánta jelezni, hogy vissza kívánja állítani az állam és az egyházak szoros kapcsolatát, s ezzel a társadalom előjogokra épülő szegregálásának vetik meg az alapját. Ennek vagyunk tanúi az utóbbi évtizedben az ellenzéknek nevezett képződmények asszisztálása mellett.

A harmadik tippem, hiszen érdemi társadalmi vita nem folyt az alaptörvényről sem: Orbánék, a múlttal szembenézni képtelen, az évszázados sérelmi politizálásra fogékony választóiknak tesznek engedményt, s azt sugallják nekik, nem fogadják el a trianoni határokat véglegesítő, a második köztársaság időszakára eső párizsi békeszerződést. Ha így van, csak remélni lehet, hogy ebből nem következnek újabb esztelen cselekedetek.

Mindenesetre Orbán alaptörvényéből és környezetének tetteiből az következik, hogy új fejezetet nyitott a mai uralkodó réteg: a megelőző három köztársasággal (1918, 1944, 1989) nem vállal közösséget. Ez az állam már csak formálisan demokratikus, tartalmilag autoriter. A diktatúra irányába mutat. Amint ezt a legújabb nemzetközi értékelés is visszafogottan jelzi: hibrid rendszer. #

CÍMKÉP: Schmitt Pál köztársasági elnök 2011. április 25-én aláírta az Országgyűlés által április 18-án, elfogadott Alaptörvényt, ami a háború utáni II. köztársaság vívmányait is annullálta. A normaszöveg 2012. január 1-jén lépett hatályba (Kép forrása: Magyarország kormányának honlapja)